Zenta, 1895
A Gőzgépek és pomponlányok egy sodró lendületű ifjúsági regény. Rengeteg benne a remek dramaturgiával megírt párbeszéd, ami miatt úgy is érezhetjük olvasás közben, mintha egy elragadó kosztümös filmet néznénk. Baráth Katalin tökéletes érzékkel adagolja a humort, a hiteles történelmi információkat és a jelenleg is aktuális társadalmi kérdéseket.
Olvass bele!
– Te nem jössz?
Zsiga hallotta is, nem is, amit a húga kiabált. Mozdulni azonban nem mozdult. Tovább ült a fatörzsön, térdén az irkafüzettel, kezében a ceruzával. Még nem kezdett hozzá a rajzoláshoz, csak bámulta a vizet, amelynek ezüstös tömege Szeged irányából hömpölygött a Duna felé. Nincs hasonló ahhoz, ahogy egy folyó képes lecsendesíteni a gondolatokat és cselekvésre bírni a képzeletet csak azzal, hogy nézzük, és belefeledkezünk a látványába, gondolta Zsiga. A Tiszának különösen átható a varázsereje, mintha hívna, telepedjünk mellé, ne hagyjuk el soha.
Húga, Vicus azonban nem elmélkedni jött. Ahogy megtalálta a bátyját a kedvenc búvóhelyén – a városon kívül, a folyóparti erdőben –, ledobta a szoknyáját, és egy szál ingben belegyalogolt a vízbe. Zsiga fél szemét Vicuson tartotta („még csak tizenkettő a kis csitri, hogyan is tudna vigyázni magára” – dohogta a maga végtelenül soknak tűnő tizenhat évével), és azt kívánta, Vicus bárcsak elhallgatna egy percre.
Kattints ide és rendeld meg a könyvet!
Vicus azonban nem volt az az elhallgatós fajta.
– Finom langyos a víz! – kiabálta valahol a bokrokon túl. – Majdnem olyan jó, mint júliusban!
Zsiga becsukta a szemét, hogy jobban elképzelhesse a tervet, amit papírra akart vetni. A fülével azonban nem tudta ugyanezt megtenni, és ezt igencsak bánta.
– Gyere már! – hangoskodott tovább a húga. – Biztos rád fér a fürdés. Még az orrod lika is tele lehet liszttel!
Zsiga arra gondolt, bárcsak a hallójáratait tömítette volna el a liszt a malomban, ahova egyre sűrűbben hívták dolgozni. Akkor végre fölskiccelhetné a szállítószalagot, ami megkönnyíti a liszteszsákok felrakodását a lovas kocsikra.
– Tán ember se kéne hozzá – mormolta. Kinyitotta a szemét, és megnyálazta a kék ceruzát, amit a patikustól kapott ajándékba. – Csak egy villanytelep.
– Hogy a nyakad milyen piszkos lehet, azt el se merem képzelni! – hallotta még mindig a húgát, de már távolabbról. – Dobd el azt a ceruzát, és gyere be a Tiszába!
– Maradj a part mellett! – kiabált vissza Zsiga, inkább megszokásból, oda se pillantva. – Bent elkaphat az örvény!
A kék vonalak egyre sűrűbben sorakoztak a papíron. A fiú hengereket, csapágyakat, ékszíjakat rajzolt az irkafüzetbe anélkül, hogy egy másodpercre is elbizonytalanodott volna. A terv a fejében már rég elkészült, és csak arra várt, hogy megvalósítsák. Ahhoz azonban, hogy Zsiga elő merjen hozakodni vele Rezső mesternél, kellett egy vázlat, kellettek számítások.
– Vicus, hallottad? – kérdezte még mindig a papírra szegezve a tekintetét. – Maradj a part mellett, ne menj a mélybe! Ott erős a sodrás!
– Tudom, tudom! – hallotta a lány hangját messziről. – Nem kell ötször elmondani!
– Neked tízszer se ártana – hümmögött Zsiga.
Úgy döntött, a szállítószalag mellé odarajzolja a malom épületét is, hogy Rezső mester mindent jól el tudjon képzelni.
– Ezt hallottam ám, Dinnyefej! – érkezett a kedves, testvéri válasz Vicustól. – Ne óbégass már annyit! Te tanítottál meg úszni, hát nem emlékszel?
Zsiga egy pillanatig nem a szalagot meg a malmot látta a papíron, hanem azt a réges-régi nyári délutánt, amikor együtt ültek a Tisza-parton, nem messze innen, egy olyan szakaszon, ahol valamelyest lankásabban mélyült a meder. A kishúga nevetve csépelte a vizet a karjával egészen addig, míg Zsiga úgy nem találta, hogy nem fog elsüllyedni, mint a kő, ha beljebb merészkednek. A biztonság kedvéért még hetekig csak azzal a feltétellel engedte Vicust fürdőzni, ha madzagot köthetett a derekára, aminek a másik végét a saját derekára csomózta. És még így se mertek szólni róla édesanyának, vagy írni édesapának. Le is hordanák őket, ha tudnák, hogy Zsiga megtanította a húgát úszni, és hogy olyan úri szokással ütik el a dologidőt, mint a fürdőzés, ahelyett, hogy kukoricát morzsolnának a tyúkoknak.
A tyúkok!
Zsigának eszébe jutott a kereskedő, aki tegnap járt náluk, no meg a rossz alku, amit a kereskedő az anyjával kötött. Elfutotta a méreg, és ezzel, huss, odalettek a szép nyári emlékek, és azt is elfelejtette, hogyan akarta folytatni a szállítószalag tervét.
Olvasd el a regényről szóló ajánlónkat!
– Vicus! – kiáltotta, mert vagy tíz perce egy szót se hallott a húgától. Márpedig ilyesmi talán még egyszer se fordult elő ebben az esztendőben. – Vicus, merre vagy?
Válasz helyett csak a nádirigók fecsegése hallatszott.
Zsiga zsebre vágta a füzetet, a ceruzát a füle mögé dugta, és a folyó felé iramodott.
– Vica, ne bolondozz! – kiabálta, miközben ügyesen átsiklott a bokrok és a vízre hajló füzek között.
Végre a parthoz ért, és nem takarták előle a Tiszát a kusza ágak és levelek.
– Vicaaa! – kiáltott megint.
Fölöslegesen. Most látta meg, hogy a húga hat-hét méterrel beljebb egy helyben tapossa a vizet, és küzd az ár ellen. Vicus nem fordult felé, mert a folyó közepét figyelte.
Jobban mondva egy csónakot, amit ráérősen sodort a víz lefelé. Annak ellenére, hogy evezőlapátok is tartoztak hozzá, a város pedig ellenkező irányban feküdt. Pedig a csónakázók csakis a város felé tarthattak, ebben Zsiga nem kételkedett. Halászok ritkán keltek útra sárga csíkos napernyővel a kezükben vagy barna szalagos, zsirárdiféle szalmakalappal a fejükön. És a csónakjuk oldalát sem szokták csillogó, élénkzöld festékkel lekenni, aztán feketével rápingálni, hogy „Cápa”. Márpedig erre a csónakra rápingálták.
– Vica! – szólította Zsiga a húgát valamivel halkabban most, hogy már nem voltak egyedül.
Vicus a bátyja felé fordult, de a vízből nem jött ki.
– Szerinted baj van? – kérdezte Zsiga, és a Cápa névre keresztelt csónak felé biccentett.
A csónakban egy hölgy és egy úr foglalt helyet. (Előbbi szorongatta a napernyőt, utóbbi csapta fejébe csálén a szalmakalapot.) Ügyet se vetettek Zsigára és a húgára. Mindketten ugyanarra az egy pontra szegezték a tekintetüket: a csónak aljára.
„Tán leesett a hölgy zsebkendője?” – morfondírozott gondolatban Zsiga. Már azon volt, hogy odaköszön a csónakázóknak, amikor az úr fölpattant, és kétségbeesetten a homlokára csapott.
– Ez lyukas! – kiáltotta olyan rémülten és hangosan, hogy Vicus a vízben, Zsiga a parton is tisztán hallotta.
– El fogunk süllyedni? – érdeklődött a hölgy, aki a kalapos úr ijedelme ellenére is ülve maradt.
– Jaj, istenem! – A férfi mintha meg se hallotta volna a kérdést. Még mindig állt, és a csónak aljára meredt. – Jön be a víz!
– Ervin! Az evezők! – kiáltott föl a hölgy, és Zsiga most már az ő hangjában is fölismerte a rémületet. – Vigyázzon az evezőkre!
A két evezőlapát, amiket Ervin ijedtében elengedett, lassan kifelé csúszott az evezővillákból. A villákat a csónak peremére erősítették, ezek tartották és támasztották ki a lapátokat evezés közben.
– Még visszaérhetünk a városba, ha...
A hölgy nem fejezte be a mondatot. Inkább fölpattant a padról, és az egyik evező felé nyúlt, hogy megmentse.
– Micsoda egy emeletes marha ez! – hallotta Zsiga a húgát. Vicus a szalmakalapos férfira mutatott, aki úgy megijedt, hogy esze ágában se volt megmenteni az evezőket.
A kis Vicus azonban mást gondolt. Nagy levegőt vett, és tempózni kezdett a Cápa irányába.
A szalmakalapos úr ugyanebben a pillanatban oldalra lépett. Végre eszébe jutott, hogy segítsen az előrehajoló hölgynek megmenteni az evezőt. Ám mindketten elkéstek: az evező a villából a folyóba csúszott.
De messze nem ez volt a legrosszabb, ami történt. Mert ahogy az úr megmozdult, a csónak megbillent, és az úr is, a hölgy is elvesztette az egyensúlyát. Az evező után ők is beborultak a Tiszába.
Zsiga tudta, hogy gondolatnyi ideje sincsen. Lélekszakadva rohant a folyóhoz. Futás közben ledobta az ingét, lerúgta a bocskorát. Még nem döntötte el, ki van nagyobb veszélyben, de egy tanítani való fejessel máris a Tisza sodrába vetődött, és úszott, ahogy csak az erejéből telt. Ami miatt az anyja bosszankodott, annak most Zsiga nagyon is örült: hogy ezen a nyáron fél fejjel túlnőtte az apját, és hogy hosszú, izmosodó karja nemcsak a rojtos ingujjból lógott ki arasznyira, hanem sebesen röpítette őt a húga és a lyukas csónak felé.
Vicust, aki szintén teljes erőbedobással úszott a csónak felé, hamar utol is érte.
– Mars ki a partra! – förmedt Zsiga a húgára.
– De ők ketten vannak! – mutatott Vica a csónakázókra, miközben a bátyja elúszott mellette. – Mi is ketten kellünk!
– És téged ki húz majd ki a partra? – emelte Zsiga a víz fölé a fejét szusszanásnyi időre.
Nem volt ideje tovább pörölni a húgával. Amikor fölnézett, csak az urat látta a csónak szélébe kapaszkodni.
A hölgy sehol. Csak a csíkos napernyő sodródott a Tisza felszínén Óbecse felé gazdátlanul. Akár egy hatalmas, sárga gombafej.
Zsiga válla sajgott, combja égett. Mégis próbálta megkettőzni az erejét.
– Hál’ istennek! – prüszkölt az úr, amikor Zsiga a csónakhoz ért. Egy perccel ezelőtt még kackiásra pödört bajusza most ázottan lekonyult.
– Hol a nőszemély? – lihegte Zsiga.
Egy pillanatra ő is megkapaszkodott a csónak szélében.
– Irénke! – sápadt el a fiatalember. Úgy tűnt, hogy csónakázópartneréről teljesen elfeledkezett. – Azt hiszem, arra van... – mutatott a csónak hátulja felé. – Talán arra láttam legutóbb...
Zsiga odaúszott, és máris lebukott a mélybe.
Egy végtelennek tűnő másodperc múlva bukkant ki – egyedül.
– Jaj, istenem! – sipította a bajuszos úr. – Mit mondok a bácsikájának?
Zsiga mély levegőt vett, és újra a víz alá bukott.
Ekkor ért oda hozzájuk Vica, aki közben megtalálta az elszabadult evezőt, és most bedobta a csónakba.
– Aggyisten! – közölte a zöldre sápadt úrral, mert a bátyja mindig igyekezett jó modorra oktatni. – Tessen visszafáradni a csolnakba, aztán meg a partra evezni!
– De hát lyukas! – mutatott a Cápa feliratra a fiatal ember, akit Vicus igencsak vénnek (legalább huszonöt évesnek) gondolt. – No meg a kisasszony nélkül... – bökött most a csónakon túlra, ahol Zsiga megint a víz alá merült.
– Akkor tessen segíteni megkeresni, a mindenit neki! – mordult rá Vica, aki könnyen megfeledkezett a Zsiga által annyit emlegetett úri modorról. – Hisz alig jő be a Tisza – állapította meg, miután bekukkantott a Cápába, és csak egy kisebb tócsát látott az alján. – Nem lehet olyan nagy az a lik.
Egy darabig csöndben figyelték a Tiszát ott, ahol Zsigának kellett volna felbukkannia. A fiú azonban még mindig nem volt sehol. Ahogy a nő sem.
Vicus szíve elszorult. Csak nem esett baja a bátyjának?
– Ha maguk miatt... – fordult az úri csónakos felé. – Ha maguk miatt a Zsigával lesz valami... Én fejbe vágom őesszerenciádat a lapáttal! De mind a kettővel!
E pillanatban köhögést hallottak. Nem is egyet, de kettőt.
Két különböző ember köhögését, prüszkölését, kapkodó lélegzetvételét.
Egy lányét és egy fiúét.
Zsiga és a megmenekített hölgy a csónak túlfelén merültek föl a vízből. Zsiga a csónakba kapaszkodott, a fiatal nő pedig az ő nyakába.
– Na hál’ isten! – szakadt ki a sóhaj Vicusból, a bajszos úr pedig serényen törölgette a homlokát. – Hajítsd be az asszonyt a hajóba, én meg majd ki evezek vele!
– Nem... krrrr... likas? – kapkodta a levegőt Zsiga még mindig.
– Nem tudom, mire volt az a nagy ijedség – legyin tett Vica. – Alig szivárog. Zentáig is kibírná.
– Nem tehetik! – tiltakozott az elázott úr. – Túl veszélyes! Nekem el kell számolnom a kisasszonnyal!
– Mér, micsoda kend? – érdeklődött Vicus. – A kisasszonykák számadó juhásza? Vagy a pénztárnoka?
– Ne szemtelenkedj velem, te kölyök! – fenyegetőzött az uraság, aki az előbb még fél lábbal a hullámsírban volt. – Nem tudod, hogy kivel beszélsz!
Zsiga a szájára tette a mutatóujját, hogy csendre intse a húgát. Vica kelletlenül elhallgatott, és haragos tekintetet vetett a bátyjára a csónak pereme fölött.
– Rendben – döntött Zsiga. – Én kiúszom a kisasszonnyal a partra. Az úr kiúszik egyedül. Vica meg kievez ezzel a ladikkal a partra.
– De én nem tudok úszni! – panaszolta az úr.
– Úristen az égben! – forgatta a szemét Vica. – Akkor kússzék vissza őesszerenciája a csolnakba, ha bír, és majd együtt kievickélünk.
Zsiga beleegyezően bólintott. Úszni kezdett a part felé, nyakában az éledező kisasszonnyal.
Amikor lábuk szilárd talajt ért, az ifjú hölgy leroskadt a fűre. Zsiga lehuppant mellé.
– Jól van, ööö, kegyed? – kérdezte Zsiga, elővéve a legudvariasabb modorát, amit Jókai-regényekből lesett el. – Gyalog jöttünk ide, nem siethetünk kegyeddel a doktorhoz.
– Doktorhoz sietni? – nevette el magát a kisasszony, amire újból kitört belőle a köhögés.
– Mi ebben olyan mulatságos? – értetlenkedett Zsiga.
Igyekezett nem feltűnően gyönyörködni a hölgy szív alakú arcában, alkonyi éghez hasonlatos, sötétkék szemében. Nem ismert senkit Zentán, akinek ilyen színű szeme lett volna.
– Ha gyengélkedik, tán jó, ha ránéz, ööö, kegyed asszonyra egy doktor – magyarázta.
A hölgy, aki eddigre kiköhögte magát, megint elmosolyodott.
– A doktor itt van – biccentett a csónak felé, amivel Vica és a bajszos dalia e pillanatban ért partot.
A dalia a csónak végében gubbasztott halálra váltan. Vica, akinek egyedül kellett kieveznie, kis híján homlokon rúgta a térdével, amikor kikászálódott a csónakból a homokra.
– Ez? – tátotta el a száját Zsiga. A megszeppent úrra mutatott. – Ez egy doktor?
– Bizony az, doktor. Ámbátor megvizsgálni egyelőre nem tud – állapította meg a kék szemű hölgy. – Kissé megrendült, ahogy elnézem.
– Az a kétbalkezes, félnótás, gyáva nyúl egy doktor? – szaladt ki Zsiga száján.
Rögtön el is szégyellte magát.
– Bocsánatáért esedezem, kegyed asszonyság – igyekezett megint udvariasságot meríteni a Jókai-regényekből.
– Maga csak ne esedezzen, kedves uram! – tiltakozott a hölgy minden eddiginél bájosabb mosollyal. – Hiszen megmentette az életemet, amiért hálával tartozom.
Zsigához hajolt, és gyöngéden arcon csókolta. A fiú lesütötte a szemét, és fülig vörösödött.
– És nem vagyok asszonyság sem, csak kisasszony – mosolygott tovább a hölgy.
Zsiga továbbra se mert se rápillantani, se megszólalni.
– Szárics Irénke! – mutatkozott be a hölgy, és a kezét nyújtotta.
Zsiga a finom, hosszú ujjakra nézett, és minden eddiginél nagyobb zavar fogta el. Nem emlékezett rá, Jókainál ilyenkor mit cselekszenek a hősök. Kezet csókolnak? Megrázzák a nőszemély kezét?
Mivel képtelen volt döntést hozni, egyszerűen csak megfogta a felé nyújtott kezet olyan finoman, mintha egy porcelán teáscsésze füle lenne.
– Remélem, hamar meglátogat a nagybátyám házában – susogta Irénke. – Hogy ő is megköszönhesse magának az életemet.
Jó darabig csöndben ültek. Addig, míg meg nem érezték, hogy a magasból víz csöpög rájuk. Akkor fölnéztek, és látták, hogy az előbb legyávanyulazott ifjú doktor úr áll mellettük, Vicussal az oldalán. A víz az úr zakójának ujjából csöpögött.
– Ne fogdossa a kisasszony kezét! – szólt rá a doktor Zsigára, aztán Irénkéhez fordult. – Zaklatja magát ez a paraszt?
Vicus természetesen nem hagyta szó nélkül a sértegetést.
– Már a Tisza fenekén lenne a kisasszony, ha nincs ez a paraszt! Ugye, milyen jól úszik a bátyám? – kérdezte Irénkét büszkeségtől csillogó szemmel.
A kisasszony kihúzta a kezét Zsiga kezéből.
– Ideje hazaindulnunk, Ervin. A bácsikám lassan kerestetni kezd – mondta az ázott doktornak. – Tartsanak velünk! – fordult Zsigához. – Legalább megmutathatom, hol látogathat meg később.
Érdekel a folytatás? Szerezd meg a könyvet!
