Augusztus
A Hol is kezdjem Balássy Fanni első regénye. Olyan természetességgel, szeretettel és humorral szól a tinédzserkor örömeiről, nehézségeiről és a gimis mindennapokról, hogy igazi felüdülés kézbe venni. Minden kamasz polcán ott a helye!
Most ti is beleolvashattok az első fejezetbe!
Augusztus
Kezdem ott, hogy nyolc év rémesen hosszú idő. Ez zakatolt a fejemben, miközben gyászhuszárként vonultunk az iskolaudvaron, és az anyáéktól kapott ballagási csokrot szorongattam. A sereghajtók mi voltunk Borival, a legjobb barátnőmmel, akivel már az első tanítási nap reggelén megkötöttük véd- és dacszövetségünket. Az a reggel volt az egyetlen, amikor egy órával korábban érkeztem az iskolába. Már az évnyitón kinéztem magamnak a tökéletes helyet – ablak melletti padsor, utolsó előtti pad, ahonnan jól látni, hogyan jönnek-mennek a buszok a sugárúton –, és nem akartam, hogy bárki elfoglalja előlem. Bori csoszogott másodikként a terembe, le volt hunyva a szeme, az anyukája, akinek fél órán belül a szomszéd városban kellett lennie, türelmetlenül vonszolta maga után a padomig. Bori nem szólt egy szót sem, csak lehuppant mellém, fejét a padra ejtette, és elaludt. Arra ébredt, hogy papírzsebkendővel törölgetem a padra csurgott nyálát, egészen meghatotta a figyelmesség.
A tűző napon vánszorogtunk, a bitumen a talpamra olvasztotta a cipőt, rám sült a műszálas matrózblúz. Szerettünk volna méltósággal búcsút inteni ennek a nyolc évnek, csakhogy a virágátadáskor, egy óvatlan mozdulattól szétrepedt a fenekemen a ceruzaszoknya, ezért az apa csomagtartójából előbányászott metallicás pulóverrel takargattam a szerencsebugyimat, Borinak pedig az összes ballagási csokrát a kezébe nyomta az anyukája, mondván, nem azért tettek meg ekkora utat a rokonok, hogy a bokrétáik az osztályteremben kókadozzanak, így ő egy kazalnyi virágot magához ölelve, terpeszben cammogott mellettem.
Az igazgatónő beszéde nem akart véget érni, akárhányszor úgy hittük, az utolsó sornál jár, a következő oldalra lapozott. Gyöngyözött a homlokom, anya néhány méterre tőlem elsírta magát a szülői szeretetről szóló résznél. Eszembe jutott a felirat a padunkról, körzővel vésték a türkizzöld borításba, itt rohadtam nyolc évig. Próbáltam felidézni, mit is mondott Margó néni a törtszámokról. Nyolc év az életem négyhetede. Ugyanott, ugyanabban a padban, azokkal, akiknek mindig ugyanaz maradtam. Borin kívül senki nem látott többet vagy mást bennem.
Az ünnepség a szokott forgatókönyv szerint zajlott, egy szólista fiú a Legyetek jók, ha tudtok közepén kidőlt az énekkarból, egy B-s lánynak, aki életében először húzott platformos körömcipőt, kifordult a bokája, az egyik osztálytársunk kisöccse a tankerületi vezető beszéde közben fel-alá rohangálva azt kiáltozta, fütyi, Borinak pedig három percébe telt, mire lepakolta az öléből a csokrokat, kisétált és átvette a házi helyesírási verseny első helyéért járó díjat. Aztán véget ért, olyan váratlanul, ahogyan elkezdődött. Utoljára jól megnéztük magunknak a régi arcokat, elköszöntünk, esküdöztünk, hogy tartjuk a kapcsolatot, írunk, beszélünk, összejöveteleket szervezünk, majd kisétáltunk a kapun, és szétszóródtunk a parkolóban.
A családi ebéd épp olyan nyomasztó volt, mint amilyenre számítottam. Ez volt az első alkalom a szüleim válása óta, hogy a két család összeült. A közös témák száma megcsappant az évek alatt, miután kiveséztük, milyen forróság volt az iskolaudvaron, taktikusan a tányérunkba meredtünk, csak a kanalak ütemes kopogását lehetett hallani. A pincérek szánakozón méregettek minket, az egyikük, talán, hogy oldja a feszültséget, az asztalunknál termett, és kedélyesen a leves minősége meg a ballagási ceremónia hossza felől érdeklődött, aztán váratlanul felém fordult, és nekem szegezte a kérdést: mi leszek, ha nagy leszek. Félrenyeltem, kihullott a kezemből a kanál, prüszköltem, légszomjam támadt. A pincér riadtan hátrálni kezdett, és eltűnt a csapóajtó mögött. Néhány másodpercre zavart csönd támadt, aztán a nagyszülők egyszerre kezdték meg a sárdobálást az asztal két oldaláról: ha az apám nem lenne céltalan, ha az anyám nem lenne minidiktátor, ha az apám valaha is példával járt volna elöl, ha az anyám nem nyomasztana állandóan, talán tudnék felelni egy ilyen kérdésre.
Kiskorom óta tűrtem, hogy ismeretlen felnőttek az arcomba hajolva arról faggassanak, mik a terveim, ha pedig őszintén bevallottam, nem tudom, csalódottan elhúzták a szájukat, arcukra méltatlankodás ült, látszott, arra gondolnak, milyen fogalmatlan gyerek vagyok, legalább mondanám, hogy rendőr vagy balerina. Hamar rájöttem, a legjobb, ha ilyenkor előállok valami jól csengő felelettel, mert valójában nem is az izgatta őket, mi lesz belőlem, hanem az, mennyire hozhatók fedésbe az ő elképzeléseik az enyéimmel. Mindenki mást akart hallani, én pedig megadtam nekik, amire vágytak. Marika néni a szomszédból azt tanácsolta, kalandos munkát válasszak, amihez sokat kell utaznom, neki azt mondtam, postás leszek, vagy porszívóügynök. Jucó néni mániákusan halmozta a csinos táskákat, és meggyőződése volt, hogy diplomatának kellene mennem, én meg rábólintottam. Joki bácsi apa munkahelyéről csak a számokban hitt, ezért őt azzal nyugtattam, bérszámfejtő leszek, mint ő. Jenő bácsi, apa szomszédja szerint minden lutri, csak a föld, ami állandó, ezért neki azt mondtam, traktorosként képzelem el magam. Klára mama, anya anyukája meg egyházi pályára szánt, szentül hitte, egy nap az egyházmegye legjobb kántora válik belőlem, ugyanis úgy tudta, évek óta járok szolfézs- és zongoraórákra. Nem mertük lelombozni azzal, hogy a zongoratanárnő két hónap után megkérte anyát, legyen szíves inkább rajztanfolyamra vagy néptáncra íratni. Anya, bár nem erőszakolt rám semmit, sokszor hangsúlyozta a biztos, tudatos választás jelentőségét és azt, milyen kiábrándítóan alacsony a munkanélküli segély, ellenben apa, aki egész életében a bizonytalan után ácsingózott, nyitott volt mindenre.
Irigyeltem Borit, amiért ő sosem rágódott efféle sorskérdéseken, szerinte ráérünk majd ezeken törni a fejünket, miután osztályelsők és irigylésre méltóan népszerűek lettünk, és megállás nélkül bizonygatta, hogy a gimi lesz az a hely, ahol végre lemossuk az általános iskolai gyalázatot. Ott senki sem tudja majd, hogy én negyedikig csak kordbársony nadrágot és kötött szvettert voltam hajlandó hordani, mint egy alacsony növésű, nyugdíjazás előtt álló iskolatitkár és mindenhová magammal hurcoltam a kabalamedvémet, Rokfortot, vagy azt, hogy Bori négy farsangon át Hannah Montanának öltözött, és az iskolai Ki mit tud?-on annyira a koreográfiára koncentrált, hogy éneklés közben lepörgött a színpadról. Bori szerint a gólyatábor lehet az első állomása a tiszta lappal kezdésnek, mégse tudott konkrét tervekkel előállni, hogyan is képzeli ezt. Mivel a nővére kijelentette, őt hagyjuk békén a hülyeségeinkkel, ezért csak az iskola honlapjára feltöltött képekből következtettünk, miféle megpróbáltatások elé nézünk. Aztán amikor végre kézbe kaptuk a gólyatábor meghívóját és a bekészítendő csomagok tételes listáját – vízipisztoly, vöröshagyma, gumikacsa, mustár, játékmotor, úszószemüveg, duct tape, zseblámpa, egy zacskó csipsz, ültetőkanál, és meglepően sok vécétematikájú tárgy: vécépumpa, vécékefe, háromrétegű, illatosított vécépapír –, gyanakvás és gondolkodás nélkül bevásárlókörútra indultunk.
A nyár utolsó péntekén, kilenckor volt a gyülekező a gimnázium előtt. Minden elsős osztály különböző színű pólót kapott, zöld, kék, piros és sárga színben, míg a végzősök egyenfeketében császkáltak közöttünk. Kétségkívül mi kaptuk a legrusnyább színt, úgy festettünk, mint egy hot-dog kifliből aszfaltra csöppent mustárfolt. Egy Regina nevű csaj le is állt balhézni a végzősökkel, hogy nem hajlandó felvenni a pólót, mert ő tavasz-típus, nem rángathat magára ilyen ocsmány, sápasztó árnyalatot. Néhányak arca ismerős volt a beiskolázásról, másokat Facebook-profil alapján próbáltunk beazonosítani. Csak egyetlen személy csempészet otthonosságot az idegenségbe, Ferike, a volt osztálytársunk, aki körül aggodalmaskodón köröztek a szülei, kézfertőtlenítővel, allergiagyógyszerrel meg valeriánával tukmálták, arra az esetre, ha túl izgatott lenne, és nem tudna elaludni. Pont, mint a régi időkben. Borival majd megszakadtunk a hátizsákok súlya alatt, neki a vécékefe, nekem a vécépumpa lógott ki a táskámból. Pár méterre tőlünk néhány srác azon röhögött, biztos voltak olyan hülyék, hogy mindent beszereztek a listáról, holott köztudott, azok csak még nagyobb szívatásra számíthatnak. Borival rémülten összenéztünk, gyerünk, azonnal kapkodjunk ki mindent a táskából, de abban a pillanatban megindult a sor, és magával sodort minket. Kétségbeesetten tekingettünk hátra egérút után kutatva, a távolban még felsejlett Ferike megtört szüleinek alakja.
A végzősök, amíg el nem halványult a szülők sziluettje, szervilisen hajlongtak körülöttünk, kérdezgettek bennünket, nem nehéz-e a táska, bírjuk-e a tempót, de amint szülőmentessé vált az övezet, egy nagydarab lány lefékezte a menetet a sugárút közepén, és elordította magát, mostantól törpejárás a vasútállomásig. Borival szánalmas látványt nyújtottunk, én háborús sérültként kúsztam a járdán, Bori meg a füle hegyéig kipirult és sípolva vette a levegőt. Két végzős srác megsajnált minket, kérték, hogy álljunk fel inkább, de mire örülni kezdtünk volna, a hátunkra dobták a sporttáskáikat, és csettintettek, gyerünk, nem érünk rá egész nap.
Három vagon vesztegelt a vasútállomáson, az első kettőbe a gólyákat passzírozták, az utolsót pedig a végzősök foglalták el. Az osztály jó része megilletődötten tömörült össze, Facebook-profil alapján mintha balról egy Kristóf, jobbról pedig egy Bálint nevű srác hónalja közé préselve álltam volna végig a városerdőig tartó utat. Másképp képzeltem a többiek behatóbb megismerését. Miután lekecmeregtünk a vonatról, még egy negyedórás természetjárás következett az erdei iskoláig. Regina elszántan rángatta maga után a pink gurulós bőröndjét, a kerekek folyton a sárba ragadtak, egy vehemens rántással széttrancsírozott egy meztelencsigát.
A táborhelyre érve elkobozták tőlünk a tárgyakat, Bori keserves arccal szorongatta a játékmotorját, én pedig feleskettem az egyik végzőst, hogy holnap mindenképp adja vissza a vécépumpát, mert megígértem apának, hogy a tábor után visszakapja. A csipszek egy külön dobozban tornyosultak, utóbb kiderült, csak azért kerültek a listára, hogy a naiv gólyák biztosítsák az esti bulira a végzősök kajáját. Ha előre tudom, biztosan sós burgonyaszirmot veszek, hadd szenvedjenek. Előbb tizenkét fős csoportokra osztottak bennünket, aztán ki-ki berendezkedett a maga szobájában. A hálótermekben vaskeretes emeletes ágyak, rajtuk régi jugó pléd, ólszagú tollpárna. Bori a tériszonyára hivatkozva elfoglalta az alsó részt, nekem kellett fölmásznom. Ledobtuk a táskákat, cipőstől elnyúltunk a göröngyös matracon, sajgott mindenünk. A többiek nyüzsögtek, pakolásztak körülöttünk, próbáltam neveket társítani az arcokhoz. Alig volt időnk szusszanni, egyből két végzős srác jelent meg fedőket összeverve az ajtóban, hogy öt perc múlva sorakozó a sportpályán, az osztálytársak bemutatkoznak egymásnak.
