Új lehetőségek svédasztala
Bakó Liza bemutatkozó regénye, a Csíííz! egy igazi nyári, balatoni történet, ami garantáltan szuper társa lesz minden kamasznak a nyári szünetben! Letehetetlen, vicces történet, mi azonnal a szívünkbe zártuk, és most hoztunk belőle is egy kis ízelítőt. Olvass bele most te is!
– Végeztél, kicsim? Sikerült elköszönni a lakástól? – kérdezte anya, miközben beszálltam a hátsó ülésre Vince mellé.
– Igen – mondtam kissé elhaló hangon. – Gréti mikorra ér le?
– Nemrég beszéltem vele, azt mondta, a vonat indulásáig még beülnek Petrával a Mekibe, hogy elbúcsúzzanak. Jaj, csak meg ne bánja a döntését! – sóhajtott anya.
– Hát ő ragaszkodott ehhez. Mondjuk, meg tudom érteni, én is inkább a Balaton-parton járnék fősulira, mint a fél várost áttömegközlekedve az emberszagban – jegyeztem meg.
Hát igen, a tesóm úgy döntött, hogy idegenforgalmi és vendéglátóipari tanulmányait Budapest helyett a siófoki főiskolán folytatja. Kábé annyira be van zsongva ettől az egész költözéstől, mint én.
– Hanna, megnézted a gimnázium honlapját, amit belinkeltem? – nézett hátra anya az ülések között.
– Igen, van emelt nyelvi tagozat, az egész érdekesnek hangzik. Meg a suli szakkörei is fel vannak sorolva, és képzeljétek, van média- és fotószakkör! Plusz a suli egy csomó nyári tábort indít, és fotóstábor is lesz! – kezdtem teljesen felpörögni, és láttam, ahogy anyáék összenéznek.
Gondolom, arra számítottak, hogy az eddigi tapasztalataim alapján nem leszek túl lelkes a sulival kapcsolatban, de elhatároztam, hogy új fejezetet nyitok az életemben, és mindenhez pozitívan állok. Próbáltam az új sulira lehetőségként gondolni, ami majd feledteti azt a borzalmas egy évet.
– Jól van, kicsim, örülök, hogy ilyen lelkes vagy, majd utánanézek. Semmiképp sem maradsz iskola nélkül szeptemberre.
– Pedig milyen nagy tragédia lenne, ugye, Hanni? – bökdöste a karomat Vince pimaszul mosolyogva.
– Te sem úszod meg, szívem, téged is beiskolázunk! De addig is, előttünk a nyár! – mondta anya, és biztatóan megsimogatta Vince karját.
– Na és mi van az étteremmel? Van már valami ötletetek a nevével kapcsolatban? – tereltem el a témát.
– Legyen Parti Party! Értitek?! – vihogott Vince.
– Én a Szorító Bikinire gondoltam – kontrázott apa.
– Szerintem az Aranypart Aranya jól hangzik – szólt hozzá anya is.
– És mit szólnátok a kESZEGETŐ-höz? – dobtam be az ötletet, inkább csak poénból, mire néma csend lett a kocsiban, úgyhogy gyorsan hozzátettem: – Csak vicc volt!
– Igazából… Nekem nagyon tetszik. Jól hangzik, nem? Bár nemcsak halas ételeket fogunk árulni, de mégis egy Balaton-parti étteremről van szó. Én mellette szavazok – mondta apa a kormányon dobolva.
– Nekem is nagyon bejön. Írtam Grétinek is, és egy csomó szívecske szemű emojit küldött, szóval asszem, ez részéről is egy „igen” – mutatta fel Vince a telefonját.
– Meg azt kéri, hogy menjünk érte az állomásra.
– A kis lusta, nem bír sétálni! Majd a kESZEGETŐ- ben megtanulja, hogy nincs lazsálás – mondtam Vincének, de ebben a pillanatban Gréti már hívta is.
– Jól van, hugi, ezt megjegyeztem. Én mosogatok, te meg csapolod a löttyedt hasú, rákvörösre égett tarkójú papáknak a sört – jelent meg Gréti arca a képernyőn.
– Alig várom! – vigyorogtam a kamerába. Két órával később, miután Grétit is felszedtük az állomásról, az autó lassított, majd megállt egy ház előtt.
Nem teljesen úgy nézett ki, mint a képeken, frissen festett, krémszínű falát nem tarkították repedések, nem potyogott a vakolat. A kerítés is ki lett cserélve, a kapun, a postaládán pedig öt név virított. A mi neveink.
– Azta, már nagyon sokat haladtatok! – néztem az új otthonunkat ámulva.
– Várj csak, amíg meglátod a kertet meg a szobákat! – szólt apa, majd előrement, hogy kinyissa a kaput.
Hát igen. A fű frissen nyírva, a kert végében álló nagy cseresznyefa árnyékában egy hintaágy, arrébb egy kis tűzrakó hely, mellette a grillsütő, székek és egy asztal álltak.
Tuti, hogy egész nyáron itt fogunk enni! A teraszon egy raklapból készített dohányzóasztal, fotelek és egy kanapé.
Apa nagyon odatette magát, úgy nézett ki az egész, mintha egy katalógus fotózásán lennénk, főleg az anya által készített, vintage párnákkal.
Aztán beléptünk a házba. Az arcomat megcsapta az a tipikus, semmivel össze nem téveszthető festékszag, aminek az illata nálam még az autók kipufogógázának szagát is beelőzi a tudom-hogy-fura-de-akkor-is-jó-szag listán.
– Ne nagyon tapicskoljátok a falakat! Ma éjszakára minden ablakot és ajtót nyitva kell hagyni, hogy kiszellőzzön, de holnaptól már jöhetnek a bútorok. Elméletileg
reggel kilencre ér ide a kamion. Na menjetek, nézzétek meg a szobátokat, olyan lett-e, ahogy elképzeltétek! – nézett ránk apa, és nem kellett kétszer mondania, szétszóródtunk
a lakásban.
A falak színéből könnyen rájöttünk, melyik szoba kié. Vincéé világoskék volt, szerinte tengerkék. Nekem leginkább hupinak tűnt, de nem akartam ezzel szívni a vérét, láttam, hogy mennyire lelkes. Vince szobája mellett anyáéké, aztán Grétié, amit világos kávébarnára festettek.
A sort az én leendő kuckóm zárta. Bár még csak a levendulalila fal volt kész, de gondolatban már elterveztem, mi hol lesz. Alig vártam, hogy berendezhessem.
Miután körbejártuk a házat, a kertben gyülekezetünk, hogy elmenjünk a panzióba, ahol még egypár napig lakni fogunk.
– Ha mindenki készen áll, akkor irány a panzió, hátha még nem késtük le a svédasztalos vacsorát! Kár lenne érte, mert egy kuponnal elintéztem, hogy ingyen kapjuk a kaját – nézett ránk anya, aki precíz könyvelőhöz híven a kedvezményes ajánlatot egyből kiszúrta.
Itt tedd kosárba a könyvet!
