„Hogy lesz-e valami”
Azt mondják, kamaszkorában mindenki ír verset. Ez így persze valószínűleg nem igaz, de biztosan többen írnak tizenévesen, mint mondjuk negyvenesen verseket. És vannak, akik úgy maradnak. Mármint írják tovább a verseiket...
És akkor ők lesznek a költők.
A Tilos az Á könyvek legújabb innovatív kötete a Lehetnék bárki az idei könyvhét egyik különleges újdonsága. Bizonyos értelemben nem úttörő munka a kiadó életében. Elődje, a nagy sikerű Szívlapát című kötet 2017-ben jelent meg. Az is egy kamaszoknak szóló versantológia volt, és azt is Péczely Dóra szerkesztette.
Az idei kötet elsődleges szerkesztői koncepciója pontosan meghatározott: kortárs és kortalan (őket hagyományosan klasszikusnak szokás nevezni) költők 30 éves koruk előtt írott versei 8 tematikus ciklusba rendezve. Ez összesen 112 költő (81:31 a kortársak javára) 160 versét jelenti, ciklusonként 20-20 versben (16:4). Még maradhatnánk az egzakt számok világában (amik amúgy fontosak a kötet tiszta szerkesztettségét tekintve), de evezzünk inkább poetikusabb vizekre. (Képzavar!)
A versek az iskolai tananyag döntő részét teszik ki, és a diákok számára a líra elvontsága, érthetősége, megértése jogosan nehéz kihívásnak bizonyul. Emellett azonban a bevezetőben említett közhely, miszerint kamaszkorukban sokan úgy gondolják, hogy a vers a megfelelő formája érzelmeik kifejezésének, valamennyire mégis megállja a helyét. Miért lehet ez így? Talán mert annak az érzelmi káosznak, lázadásnak és saját rend keresésnek, ami ezt az életkort fokozottan jellemzi, mégis csak a versben való beszéd lenne a megfelelő formája? Itt ömölhetnek a képzavarok, ellentmondások, és a formát is el lehet engedni, főleg a huszadik században. És aki aztán túljut azon, hogy a versek nem ilyen egylépéses érzelmi kisülések, azokból lesznek a költők?
Talán.
A kötetben szereplő versek bár klasszikus témájú ciklusokba rendeződnek (pl.: gyerekkor, ifjúkori identitás, szerelem, táj- és városversek, stb...), mégis domináns bennük az érzelmi-szellemi úton lét, a keresés élménye. És ez nagyon jó. Friss, valódi, eleven kérdések, külső, de főleg belső konfliktusok szublimálódnak versekké, amelyekkel nem nehéz megtalálni a kapcsolódási pontokat. A kortárs fiatalok esetében természetesen a sokszor (szerencsére!) nem emelkedett, sőt, éppen hogy élőbeszédszerű, vagy akár vulgáris nyelvhasználat még közelebb hozhatja a szövegeket. Bár az is kellemes tapasztalat a kötet kapcsán, hogy ha meg is jelenik vulgaritás, annak helye és értelme van. Nem öncélú vagánykodás, hanem hiteles, tiszta szókimondás.
S ha már a nyelvnél tartunk: a ciklusokon belül a rendező elv az ábécé szerint alakul, s ebből sokszor adódnak a szép átkötések mellett izgalmas kontrasztok is. Csak egy ilyet emelve ki: a most 22 éves Bándi Máté Mintha nem ismerném című versében szerepel ez a versszak: És biztosan kiröhögöd majd,/ha az egyedek közti interakció is szóba jön./Neked egy rohadt szinkronszínész ne mondja meg,/hogyan kéne jobban csinálnod.. A mellette lévő oldalon pedig a most 244 éves, azaz kortalan Berzsenyi Dánieltől olvasható a Magányosság című vers: Légy, Magányosság! vezetőm s barátom./Csendes ernyődhez sietek nyugodni./ Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus/Myrtusa berkét.
Mi van?!
Az van, hogy több mint kétszáz éves távolságban két fiatal költő valami nagyon hasonlót él át és meg. Csak körülöttük változott meg nagyon sok minden. És ettől kicsit máshonnan is látják és kicsit máshogy is élik meg. És nyilván, más nyelvet használnak. Az olvasó pedig alternatívát kap, és esélyt a több nézőpontból való megértésre. Aki a hagyományosabb lírát szereti és olvassa, rácsodálkozhat, hogy a kortárs a maga nyelvi horizontján hogyan ragadja meg ugyanazokat a mélységeket. Illetve akitől távolabb állnak a kortalan klasszikusok, az együttállásból szintén felfedezheti a kapcsolatot, az összetartozást.
Hiszen mindannyiunk élménye meglehetett kamaszkorunkban, hogy lehetnék bárki, és talán sok felnőtt olvasó számára is ott maradt még a nyitott kérdés, ami a versantológia utolsó mondata: „Hogy lesz-e valami”
