Itt a legújabb Abszolút töri!
Mészöly Ágnes új regényében, a Színház a félhold árnyékában című kötetben a Vitéz János Nyolcosztályos Gimnázium diákjai újra időutazásra indulnak. Az A királyné violája című regényből megismert Betti és Kende ezúttal a reformáció korába csöppennek, ahol izgalmas kalandok és váratlan fordulatok várják őket. Kövesd őket a múltba, ahol még ők sem ismerik ki magukat elsőre... Ha kíváncsi vagy, olvass bele a könyvbe cikkünkben!
Ebben a részben Kende mutatja be, milyen az élet a sárospataki kollégiumban a XVII. században. Mennyire hasonlít a mai koleszokhoz?
Az út nem keresztezése már az első nap sem sikerült igazán. Pedig esküszöm, nem rajtam múlt a dolog. Benedek-kettő – akit, ahogy végre összeraktam, Bálintnak hívtak, és a vitéz ikertestvére volt – először is megmutatta a cuccaimat meg a fekhelyemet. Nem vitték túlzásba egyiket sem: egy váltás egyszerű ruha és egy talár, amiről megtudtam, hogy tógának nevezik – pedig totál úgy nézett ki, mint a talárok a Harry Potter-filmekben –, és csak azok hordhatják, akik lelkészek, azaz papok akarnak lenni.
Volt egy magyar Biblia meg egy latin könyv, aminek a címe talán Ars Concionandi volt. Bálint szerint a szónoklás tudományáról szólt, ugyanis a poétai osztályba kerültem, ahova ő is járt. Voltak a holmik között íróeszközök: tinta, lúdtoll, valami ceruzaféle meg egy kisbicska, egy palatábla, egy naplószerű jegyzetfüzet, és még egy könyv. A címe ismerős volt, vagyis a benne szereplő városnév, mert kiskoromban meglátogattuk apám egyik haverját Heidelbergben, Németországban. Csak arra emlékszem, hogy volt ott egy templom, egy teljesen romos vár vörös kőből, meg a folyóparton óriási, félelmetes ludak, akik megkergettek minket, mikor elővettük a kajánkat. Anyu sikítva felkapott, és úgy menekült velem, apám meg levideózta az egészet, és egyszer, amikor anyu már nem élt, rajtakaptam, hogy sírva nézi a felvételt éjszaka. Bocs, ez nem tartozik ide, de tényleg ez jutott eszembe róla. Az apró szoba ajtajával szemben volt egy kis ablak, de a hat részre osztott üvegen nem jött be túl sok fény.
A fehérre festett falak mellett két-két egyszerű ágy állt sötét pokróccal letakarva, mindegyikhez tartozott egy szekrényszerűség, az egyik alatt egy csizma is hevert, de nem voltak a falakon képek vagy poszterek, ami pedig teljesen alap lenne egy koleszben. Az egyik ajtó melletti ágyat kaptam meg. Leültem rá, egész kényelmes volt a matrac, vagyis a szalmazsák. Kinéztem az ablakon: nem messze, az iskolát kerítő fal mögött ligetes rét, azon túl erdő húzódott, de a távolban derengett egy kisebb házcsoport is. Bálint közben az iskola rendjéről magyarázott, vagyis a reguláról, amit be kell tartanom, ha nem akarok a tesója sorsára jutni.
Érdekesen hangzik? Tedd a kosaradba!
De csak annyit jegyeztem meg, hogy aki ebben az épületben, a Cigánysoron lakik, az „alumnus”, azaz ösztöndíjas: nem nemesi származású, és jobb, ha meghúzza magát, mert a taníttatását az „öreg fejedelemasszony” fizeti. Már előző nap is jó fejnek tartottam Lorántffy Zsuzsannát, de ettől még szimpatikusabb lett. Mármint nem attól, hogy meg kell húznunk magunkat, hanem hogy csóró parasztgyerekeknek is lehetőséget ad a tanulásra. A Cigánysor elnevezés ennek ellenére elég rasszistának tűnt, de amikor ezt megemlítettem, Bálint nem is értette, miről beszélek. Újra elmondta, milyen nagyszerű, hogy a kollégiumban a nemesi származású meg a gazdag városi polgárok gyerekein kívül a nép fiai is tanulhatnak, ha kiskorukban tehetségeseknek tűnnek. Hogy szállást és kosztot kapnak, persze csak annyit, hogy ne haljanak éhen. Bár nem a nemesifjakkal együtt laknak a kamorákban, „melyek különb kicsiny házak az oskola kertjében, minden kényelemmel, mi elvárható”, hanem ezekben az apró szobákban – de tanulhatnak, és ha megvan a szorgalmuk, akár lelkész is lehet belőlük.
Tudj meg többet az ajánlónkból!
Az ő megélhetését úgy-ahogy tudja támogatni a családja, magyarázta Bálint, de a többieknek dolgozniuk kell: az egyik lakótársunk, akit Péternek hívnak, pont az ő apjának segít be a szőlőben, ezért aznap hiányzik is az iskolából, a másik meg, Endre, szolgadiák. Eddig jutottunk, amikor harangoztak, vagyis becsengettek. Magamhoz vettem az új tanszereimet, bebújtam a tógámba, és követtem Bálintot, aki megállás nélkül szövegelt. A Schola Maiorba megyünk, mondta, azaz a nagy iskolába, amit a „Cigánysor” mellé építtetett az öreg fejedelemasszony, ahol a felsőbb éveseknek szóló előadásokat tartják. – Szerencsés vagy, Kende öcsém – lelkendezett. – Ma rektorunk tartja az teológiai lecturát, Tolnai Dali János, ki szigoráról éppoly híres, mint dörgedelmes prédikációiról.
A szerencsét abszolút éreztem, ugyanis csak majdnem estem pofára a lépcsőn, mikor ráléptem a földig érő tóga elejére. Arról viszont fogalmam sem volt, mi lehet a teológiai lectura, de hamar kiderült, hogy a hittanóra, ami kábé az egész suli fő tárgya. Fura volt, hogy minden más, a matektól a földrajzon át mellékes, fizika vagy kémia egyáltalán nincs, és tényleg a Bibliáról és Istenről szól kábé minden. Mire beléptünk, már tele volt a terem. Az egyik végében egy dobogón sötétbarna íróasztal terpeszkedett, vele szemben a helyiség teljes szélességében olyan padsorok, amilyenek a templomokban vannak. A padokban legalább hetven diák, kiskamaszoktól kezdve egészen tizennyolc-húsz éves srácokig, és ahogy az iskolában általában, elöl ültek a komoly képű stréberek, hátul meg azok, akiknek nem csak a tanuláson járt az eszük.
A Rimóczy nevű tag is ott terpeszkedett a bandájával. Életem első sárospataki tanórájából egyébként pont semmit sem értettem, mert az első szótól az utolsóig latinul beszélt a tanár, az összes felszólított diák, mindenki. Pedig lehet, hogy érdekes dolgokat mondtak, mert időnként az egész terem felhördült, máskor meg mindenki nevetett. A professzor sokszor kérdezett valamit egy-egy fiútól, és ha valakinek a válaszát nem tartotta megfelelőnek, durván lealázta. Az egyik szerencsétlen, aki pár sorral előttem ült, totál leizzadt meg elvörösödött, amikor őt kérdezgette, és még negyedórával utána is a körmét rágta. Mondjuk, kicsivel később már harsányan röhögött a következő áldozaton. Az előadás után a diáksereg áthömpölygött a másik nagy épületben lévő ebédlőbe. Próbáltam nem elmaradni Bálinttól, aki népszerűnek tűnt, mert amikor leültünk egy társasághoz, úgy köszöntötték, ahogy nálunk Kristófot, engem vagy újabban Martint szokás. Amikor az asztaltársaink megtudták, hogy nem beszélek latinul, átváltottak magyarra, és lelkesen tárgyalták az előző előadás anyagát, azaz, hogy az Isten jónak vagy gonosznak teremtette-e az embereket
. Közben néhány fiatalabb diák felszolgálta az ebédünket. Valami kásaszerű cucc volt zöldséges-húsos feltéttel, jókora kancsókban vizezett bort is hoztak hozzá, és amikor mindenki megkapta az adagját, közösen elmondtunk egy asztali áldást, aztán egy szó nélkül enni kezdtünk, míg egy tízévesforma fiúcska zengő hangon felolvasott egy részt a Bibliából.
