A képek története
A Képek története olyan, mint egy szuper térkép a ránk zúduló, minket körülvevő képrengetegben. Mintha egy nagyon nagyon sűrű erdőben járnánk: a fák ezrei monoton ritmussá olvadnak össze, amelyek mellett csak elhaladunk; nem is igazán tudunk különbséget tenni egy gyönyörűséges bükkfa vagy egy szépséges csertölgy között. De ha valaki megáll mellettük velünk, aki már felfedezte egyenként is ezeket a csodálatos lényeket, és együtt nézzük meg őket, az már egész más. “Mit látsz?” - kérdezi, és nekünk el kell gondolkodnunk, oda kell figyelnünk, hogy mit is látunk. - Olvassátok el Paulovkin Boglárka írását a Képek története gyerekeknek című könyvről!
“Mit látsz?” - kérdezi, és nekünk el kell gondolkodnunk, oda kell figyelnünk, hogy mit is látunk. Kiderül, hogy egy csomó mindent felfogunk a szemünkkel, aminek nem is vagyunk tudatában. Beszélgetésünk, eszmecserénk, közös nézelődésünk ráirányítja figyelmünket egy sor olyan dologra, ami mellett simán elmentünk volna. Hirtelen kiderül, hogy mennyi információt hordoz egy “átlagos” fa!
A titok a személyességben rejlik...
Amíg nincsen hozzá személyes közünk, viszonyunk, addig egyik fa éppolyan számunkra, mint a másik. Ha azonban rászánjuk az időnket... a figyelmünket... hagyjuk, hogy hasson ránk... élvezzük a színét, szagát, „auráját”, sőt még a termését is megízleljük – többé nem tudunk közömbösen elmenni mellette. S ha máskor, máshol látunk egy ugyanilyen fajtájú fát, ösztönösen is megidézi bennünk azt a testvérét, amelyiktől ezt az élményt kaptuk korábban.
A másik titok tehát az élmény... Vessük hát bele magunkat „a képek rengetegébe” ezzel a kezünkbe adott térképpel!
David Hockney az egyik leghíresebb, legmeghatározóbb a ma élő képzőművészek közül. Alig múlt huszonöt éves, de az 1960-as években már a brit pop-art mozgalom egyik alapítójaként tartották számon. Évtizedekig az olajfestmény volt a legfőbb kifejezési eszköze, de ő most is lépést tart a korral, amelyben él és alkot: iPad tableten, sőt iPhone telefonon is alkot. Művészi és emberi hitvallásának is a személyes szabadság megélése a kulcsa. „Azt festek, amit akarok, ott és akkor, ahol és amikor akarom”. Az élethez való viszonya legjobban egy gyerekére emlékeztet.
Egy kisgyereket nem zavar semmi abban, hogy fülig összemeszatolja magát festékkel. Szabadon kimondja, amit őszintén érez. Fontosabb számára a felfedezés és a közvetlen önkifejezés öröme, mint bármilyen elvárás vagy szabály. Ezt nagyon kevesen tudják felnőtt korukban is megőrizni, de David kíváncsisága és belső szabadsága nyolcvan éves korán túl is töretlen, és éppen ez süt ennek a könyvnek a mondataiból is.
Tedd kosárba a könyvet itt!
Újabb titokhoz értünk: kíváncsiság! 
A könyv alapgondolata, hogy a bennünket körüvevő világot nem lehet másképpen megfigyelni, látni, érzékelni, felfogni, csakis saját személyiségünk szűrőjén keresztül. Saját érzéseink, emlékeink, érdeklődésünk alakítják bennünk a valóság képét. Ha olyan kíváncsian fordulunk a világ, az élet felé, mint David Hockney teszi, akkor minden elképesztően érdekesnek tűnik.
David azzal ragad magával többek között, hogy szinte mindenről van személyes benyomása, érzése, tapasztalata, amit megemlít a könyvben, és érezzük, hogy szereti beleélni magát azoknak a bőrébe, akiknek az alkotásait megcsodálja. Gondolatait és élményeit olvasva mi is egyre bátrabban és őszintébben fogalmazzuk meg magunkban a képekkel kapcsolatos érzéseinket.
Egy csomó összefüggést felfedezünk, és egyre lelkesebben keressük, mi mivel függhet össze, miért pont úgy szűrődött át egy alkotó személyes látásmódján keresztül az elkészült kép, szobor, fotó vagy film, ahogy. Hogyan hatottak az adott kor viszonyai, technikai fejlődése, tudományos felfedezési vagy uralkodó vallási nézetei arra az emberre, akinek a műve most itt van előttünk? Mit érezhetett, mi hatott rá, mitől félt, vagy minek örült? Így nézve, szinte beszélgetésbe kezdünk a képekkel, alkotásokkal, és rengeteg mindent elárulnak nekünk, ha okosan kérdezzük őket....
És a beszélgetés is nagy titok!
Mert attól, hogy valaki kimond valamit valamiről – egy érzést, egy gondolatot, egy asszociációt - , és valaki más ezen elgondolkodik, elindul egy varázslatos folyamat. Ha nem meggyőzni akarjuk, hanem valódi kíváncsisággal hallgatjuk meg egymást, a kettőnk által megjelenő gondolatokból és tudásból sokkal élesebben rajzolódnak ki kérdések és válaszok. Az addig nehezen megfogható, kusza benyomásainkból értelmes rend formálódik.
A felfoghatatlanul sok, válogatatlan kép, amivel találkozunk nap mint nap, a beszélgetés során megérthetővé, feldolgozhatóvá, befogadhatóvá szelídül. David Hockney és Martin Gayford beszélgetését figyelemmel követve, velük együtt nézegetve az általuk emlegetett képeket, egy világos rendszerré áll össze bennünk is, hogy miért és hogyan alkotunk képeket, amióta csak világ a világ.
Hogyan, mivel hatnak ránk a képek? Hogyan látjuk a világot? A megszülető vizuális alkotások sűrített lenyomatai annak a világnak, amit megélünk. Tükröt tartanak elénk, csak figyelmesen bele kell néznünk.
Nézz bele a könyvbe itt!
Nem csak a világ megértésében van óriási szerepe a képeknek - információink 80%-át szerezzük vizuális úton -, de ugyanolyan fontos, hogy belső működésünkhöz is kulcsot tudnak adni. Képekkel érzelmeket tudunk kifejezni és kiváltani. Az érzelmekkel pedig hatást lehet kelteni; az érzelmeink azok, amelyek meghatározzák, hogy mit teszünk. Az érzelmeinken keresztül lehet bennünket akár irányítani, manipulálni is. De ha ennek eszközeit megismerjük, akkor ez már nem olyan könnyű!
Ha megértjük saját érzéseinket, és ki tudjuk fejezni őket, akkor mások érzéseinek megértésére is képesek leszünk akár közvetlenül, akár képekkel kifejezett formában. Sokkal magasabb szinten tudunk egymással is kommunikálni, ha a képek nyelvét tudatossá tesszük, tudatosan olvassuk és használjuk.
A könyv lapjain Rose Blake illusztrátornak jutott az a hálás szerep, hogy a beszélgető művészt és művészettörténészt saját „szemüvegén keresztül” elénk varázsolja képeivel. Rose rajzai közelebb hozzák hozzánk, olvasóhoz a megértés folyamatát, kedvességgel és humorral is élve, bevonnak abba a játékos felfedezőútba, amit David és Martin a képek által megtesz. Sőt, őket magukat is megszeretjük Rose szeretettel átitatott, személyes ábrázolásában. Mire a könyv végére érünk, több évezred képei, kifejezőeszközei, gondolkodásmódja ismerőssé, közelivé válnak, ahogy a róluk beszélgető szerzők is.
A termést adó fa nem közömbös többé, ha gyümölcsét megízleltük. Többféle fa gyümölcsét megízlelve, egyre jobban megértjük a különbözőségeket, hasonlóságokat. Lesznek kedvenceink, és lesz, amiért sosem másznánk meg a fát, bár az is előfordulhat, hogy idővel megkedvelünk valamit, amit először legszívesebben kiköptünk volna . Az biztos, hogy megtanuljuk élvezni az erdő adta szépséget, inspirációt, temérdek információt, és szabadnak érezhetjük benne magunkat: többé nem tévedünk el.
Kicsi és nagyobb gyereknek, fiatal és már idősebb felnőtteknek, azoknak, akiket érdekel a művészet és azoknak, akik azt hiszik, hogy nem – én minden XXI-dik századbeli útitársamnak szívből ajánlom ezt az „útikönyvet” a képek világában való barangoláshoz! Nem egy szuszra, hanem újból és újból nekivágni a rengetegnek, és a túrák alatt elsajátítani azt a nyitottságot, közvetlenséget, párbeszédkészséget, gondolkodásmódot, amivel a kötet elkészült, hogy azután már akár nélküle is bármikor, bárhol elboldoguljunk és megtaláljuk a megértés ösvényeit.
