Božena Němcová: Az alabástromkezecske
Hogyan szabadul meg az ördög Kácsától, a folyton kereplő leánytól? Vajon szerencsét hoz-e Zuzankának az alabástromkezecske? Kiállja-e a próbákat a dúsgazdag kalmár lánya és a szegény pásztorfiú szerelme? És a furfangos hegyvidéki lány hogyan jár túl a bíró eszén? A népmesék egyéni hangvételű átírásával Nĕmcová – a cseh irodalom büszkesége –, dolgos, viszontagságokkal, de csendes, apró örömökkel is teljes történeteket mesél el. A válogatást Kállai Nagy Krisztina csodás, humoros, és színes illusztrációi teszik feledhetetlenné.
Egyszer egy faluba két obsitos érkezett, és szolgálatot keresett. Az egyik még ereje teljében volt, de a másik nyomorék volt szegény, így hát szolgálatot sem kapott, és a parasztok csupán könyörületből tűrték meg maguk között. De a fiatalabbat tüstént felfogadta az egyik gazda. Mikor eljött a fonóba járás ideje, mindketten el-eljárogattak a fonóba, és a lányok mindig szívesen látták őket. Az öregebbik sok szép mesét meg történetet tudott, a másik pedig a katonaságnál tanult mókákkal meg tréfákkal szórakoztatta a lányokat, akik sokszor majd megpukkadtak a kacagástól. A fonóba eljárt egy vénlány is, és megtetszett neki az életvidám obsitos. Volt a lánynak egy kicsi viskója, de az égvilágon semmi egyebe, a katona viszont így okoskodott: jobb a valamicske, mint a semmi. Keresek én is egypár garast, ő is hozzáadja, amit kap, majd csak eltengődünk valahogy. Megkérte a lány kezét, és egybekeltek. Ő szolgált, az asszony napszámba járt, bizony elég szűkösen éldegéltek. De jókedvük nem hervadt el, még akkor sem, mikor kislányuk született, és egy kosztossal több lett a házban. A parasztok szerették a szegény családot, az asszonyok segítették, amivel csak tudták, és mikor a lányka felcseperedett, soha nem evett otthon, mert pajtásai mindig meghívták ebédre. Múltak az évek, Zuzanka virult, akár a réti virág. A falu lakói nagyon szerették őt, mert bármi munkát adtak neki, Zuzanka mindent szívesen elvégzett. De legtöbbet az öreg Martintól, attól a nyomoréktól tanult, aki apjával együtt jött a faluba, és akivel minden karéj kenyerét megosztotta. A lányka kedvéért néha fél napokat is elüldögélt Martin a réten, és mesélt a gyerekeknek.
Zuzanka legkedvesebb szórakozása az volt, ha az erdőben, mezőn vagy réten futkoshatott, és dalolhatott. Nem adta volna ezt cserébe semmiért. Nem messze a falutól egy mohos falú, ősrégi vár állt; Zuzanka néha fél napokat is elüldögélt az ódon falak között, koszorút fonogatott, és dalolgatott. Időközben betöltötte a tizenötödik életévét. Keresztelő Szent János napjának előestje volt. A falut felverte az ifjúság zaja, lármája. A fiúk és lányok fával megrakodva a várrommal szomszédos dombra tartottak, hogy meggyújtsák a Szent János-tüzet. Legelsőnek Zuzanka ért fel a dombtetőre. Mikor a fát máglyába rakták és meggyújtották, kézen fogták egymást, és énekelve táncot jártak a tűz körül. Mikor megunták a nótázást, azzal szórakoztak, hogy átugrálták a tüzet. Ekkor történt, hogy ugrás közben Zuzanka valamiben megbotlott. Lehajolt, és felvette a földről a furcsa kis tárgyat, egy picinyke alabástromkezecskét.
– Dobd el, meg van igézve! – kiáltották a pajtásai.
– Ne, ne dobd el – ellenkezett az öreg katona, aki felbicegett a dombra a fiatalok után –, akaszd a nyakadba, meglásd, szerencsét hoz.
Zuzanka engedelmeskedett bölcs tanácsadójának, zsinegre kötötte a kezecskét, és a nyakába akasztotta. Elhamvadt a máglya utolsó parazsa is, és a fiúk, lányok szedelőzködni kezdtek.
