Beszélgetett Petőfi Sándorral, hát az állat lehetett! Másra se vágynék.
Ha egy szobából nincs kiút, ha az életünk egy árulástól csöpögő cseppkőbarlang, ha tohonya élettárs-zsírszobrok feszülnek az ajtónknak, még akkor is meglepő menekülési iránynak tetszik a 20. század elejének magyar irodalma. Karinthy és Kosztolányi, a két macska, akikben a főhős tinédzserleány lelki társait, legjobb barátait és mókakomáit tiszteli, pótolni hivatott az elvált apát, a saját függőségével küzdő anyát és a többi családi árulót.
Megrázó és humoros, mély és felemelő, felnőttes és gyerekes. Folytathatnám a látszólagos ellentétek sorát, de mivel ez jóval sekélyesebb lenne, mint a regénynek akár egyetlen mondata is, ezért abbahagyom. Inkább olvassátok el magát a művet!
/Litkai Gergely/
ELSŐ FEJEZET
MELYBEN HŐSÜNK PÓTVIZSGÁRA KÉSZÜL, EGY UNALMAS TANKÖNYVET OLVAS, AZTÁN KÖRÜLNÉZ A SZOBÁJÁBAN, AMI CSAK NÉGYSZER HAT LÉPÉS, DE AMÚGY TÖK JÓ
2016-ot írunk, július 31-e van.
A szobámban ülök, kint totális napsütés, harmincöt fok. Ilyenkor még a városban is strandszag van, csak én pusztulok itthon, ölemben egy magyarkönyvvel. És mindez a gyökér Homonnainé Vörös Rózsa miatt, aki képes volt megbuktatni engem kettő egész háromra, egyetlen felelet alapján! Ez a nő egy vadállat.
Erre még visszatérünk, most nincs idő elmesélni, mert olvasnom kell ezt a szart.
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán, Kosztolányi Árpád (1859–1926) fizika- és matematikatanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália (1866–1948) gyermekeként. Nagyapja nemeskosztolányi Kosztolányi Ágoston, bankpénztáros, 1848-as honvéd százados, Bem apó seregében szolgált – személyesen ismerte Kossuth Lajost, és beszélgetett Petőfi Sándorral is.
Beszélgetett Petőfi Sándorral, hát az állat lehetett! Másra se vágynék. És amúgy ezt a Bemet vajon miért hívta mindenki apónak? Öregen küldték háborúba, vagy mi?
Jézusom, semmi értelme ennek a rohadt melegnek így, hogy nem vagyok a strandon…! És hiába nyitom ki az ablakot, onnan se jön levegő, mintha egy másik fülledt szoba lenne odakint is. Viszont ha kinyitom, akkor behallatszik, ahogy Anni néni a szomszéd házból suttogva üvöltözik a férjével. Anni néninek nemrég volt gégerákja, és azóta szegény nem bír már úgy rikácsolni, mint régen. Kisebb korunkban, amikor fociztunk, mindig ránk szólt, hogy tessék ezt abbahagyni! Abbahagyni, de rögtön, azt a hétszázát neki! Erre mi így a fülünkhöz tartottuk a kezünket, és mondtuk: tessék, Anni néni? Sajnos nem értjük! Ettől ellilult a feje, sustorgott tovább, aztán végül dühösen visszacsattogott a papucsával a házba.
Kihajolok az ablakon, próbálom kihallgatni, hogy miket mond a szerencsétlen Imre bácsinak. Sajnos nem értem, túl halk, úgyhogy visszatérek a nyomorult tankönyvhöz. A borítóról hülyén néz rám a David Bowie-vá átrajzolt Arany János és a kirúzsozott Juhász Gyula. (Különben már kicsit megbántam, hogy Juhász Gyulát kirúzsoztam, mikor láthatóan eleve szar kedve volt.)
Az a helyzet, hogy elég jó kis hely ez az én szobám, habár tényleg kicsi: hatszor négy lépés összesen. Az előző lakók idejében csak gardróbnak használták, egy nő itt tartotta a ruháit. Itt, ahol én most lakom, régen csak agyatlan ruhák lógtak… Furcsa elképzelni. Amúgy valószínűsítem, hogy ők jobban érezték magukat itt, mint most én, mivel nem kellett pótvizsgára tanulniuk.
Van középen, a falnál egy íróasztalom, mellette balra egy beépített szekrény a ruháimmal, az asztallal szemben, a másik falnál egy babzsákfotel, jobbra pedig a gázkonvektor, amin jelenleg a Frici macskám tehénkedik. Ő egy cirmos kövér állat, olyan ortopéd, varjúszerű arccal, hogy szinte már nem is hasonlít macskára. Néha úgy látom, ő is szégyelli a fejét, lehajtja, ha belép egy idegen, vagy profilból mutatja, mintha úgy szebb lenne! Egyébként is eléggé szét van csúszva mindig, mintha vasvillával dobálták volna rá a szőrét, olyan összevissza áll. De van ám egy szuperképessége: csodálatosan tud púzni! Az valami fantasztikus! Korábban még sosem hallottam macskát púzni, ő az első, aki bebizonyította, hogy ez létező művészet. Ráadásul mindig a legjobb pillanatban hangzik el, hatásosan, megdöbbentően.
A barátját, Dezsőt, más fából faragták. Ő egy elegáns, karcsú, fekete uraság, aki folyamatosan mosakszik (vagy csak önimádó, azért nyalogatja magát?), kis fehér szőrgallérja van, és mindenkit lenéz. Egyébként meg is van rá az oka: gyönyörű, okos cica, aki véletlenül sem púz, sőt még kakilni se láttam soha, olyan diszkréten intézi a faforgácsos ládikában a nagyobb dolgokat.
Így hárman lakunk hat négyzetméteren. Mégis jól elférünk. Az én ágyam a helykihasználás érdekében egy galériára van telepítve. Ide mostanában kicsit nehezen tudok feljutni, mivel a létrafokokon tárolok egypár cuccot. Nem vagyok túl rendszerető, de semmi baj, van megoldás: a galériám szélére szerencsére fel van szerelve egy húzódzkodó rúd, amit Apu csavarozott fel magának edzés céljából, mikor még itthon lakott. Ezen fellendülve, a hasizmom és a bicepszem megfeszítésével gyönyörűen el tudok jutni az ágyamra, ha úgy hozza az élet. Az utóbbi időben szépen meg is izmosodtam – többen kérdezték az osztályból, hogy járok-e gyúrni, én meg mondtam, hogy nem, csak aludni járok.
A babzsákfotel a galéria alatt van, a sarokban. Nem véletlenül pont ott, én toltam oda, hogy eltakarja azt a részt, ahol a macskáim lekaparták a falat. Tavaly csinálták, fogalmam sincs, miért. Mikor beléptem a szobába, olyan rémülten néztek fel rám, mintha nem is macskák lennének, hanem mondjuk cigizésen rajtakapott diákok. Mit akartak ezek a kis hülyék, alagutat ásni a konyha felé, vagy mi? Dezső zavarában rögtön mosakodni kezdett, mint akinek semmi köze az alagútásáshoz, Frici csak szuszogott lesunyt fejjel. Kikergettem őket, és gyorsan odatoltam a babzsákot, nehogy Anyuék meglássák a pusztítást, és ez újabb érv legyen a büdös macskák ellen.
De most vissza a retkes tankönyvhöz:
A lelki meghasonlás Kosztolányi Dezsőben hamar kifejlődött, s ez nála az életerő, a kedély zsugorodásával járt együtt. Korai éveitől állandóan halálfélelem gyötörte. Alig kamaszodott, a kis Dezső már Pascalt olvasta, és a Semmi gondolatával viaskodott. Apja, Kosztolányi Árpád nehezen viselte Szabadka vidékiességét, az italhoz menekült, s növekvő fiának kellett figyelmeztetnie, hogy ne járjon kapatosan tanítani.
Kapatosan… Tetszik ez a szó. Majd lehet, hogy én, a növekvő leány is figyelmeztetni fogom egyszer Anyut meg a Kálmánt, hogy ne járjanak kapatosan!
Kálmán egy köpedelem, alig várom, hogy elhúzzon innen. Totális zombi, két éve itt üszkösödik nálunk. Annyira leépült, hogy már csak néhány mondatot képes elraktározni az agya. Tőlem meg a Marcitól például mindennap ugyanazt kérdezi meg: Naaa, gyerekek, mi volt ma az oskolában? Kálmán, szombat van, ma nem volt oskola, tájékoztatjuk kedvesen. Erre ő: jóóóó van, jóóóó, hát én azt csak úgy általában, nem kell rögtön ezt ilyen kioktatólag, köszönöm szépen! Így gagyog a szétfoszlott agyával. (Egyszer szívesen lefeleltetném a Homonnainét a Kálmán mondataiból, hogy készítsen ágrajzot!) Olyan szinten van lelassulva, hogy az teljesen hihetetlen. Sokat röhögünk rajta a Marcival.
Régebben voltak jobb fej élettársai az Anyunak, egy párat még én is szerettem. Például a Boriszt. Ő egy orosz származású fickó volt, magas, nagyon vicces, még szintén egyetemi ismeretség, mint a Kálmán. De Borisz persze már akkor is okosabb volt az agyhalott Kálmánnál, később iszonyú sikeres topmenedzser lett belőle. Aztán sajnos harminckét éves korában egy értekezleten felugrott az asztal tetejére, és azt kezdte kiabálni, hogy ő Isten. Erre kirúgták, a felesége elvált tőle. Újságkihordóként dolgozott akkor éppen, amikor összejöttek Anyuval, és hozzánk költözött. Én kilencéves voltam, a Marci tizenhárom. Borisszal tök jóban voltunk, sokat hülyéskedtünk – amikor épp „fönti” időszakát élte, vagyis volt életkedve. Ilyenkor csak egy-két órát aludt éjszakánként, és tele volt zseniális ötletekkel. De amikor „lent” volt, akkor csak feküdt egész nap az elsötétített hálószobában. Ha bementünk valamiért, néha késsel kezdett hadonászni, és azt kérte, hogy ha a rendőrség vagy a maffia keresi, tagadjuk le, amit mi gyorsan meg is ígértük. Vicces volt, a Nagymamát is halálra rémítette párszor, például amikor női tangabugyiban elmesélte az egyik kísérletét. Vett egy új gázsprét, mondta neki nagy lelkesen, hogy megvédje magát és minket, ha bármi történne. Na és hogy próbálta ki? Hát úgy, hogy tesztfújást végzett a gyerekszobában. De nehogy izguljon a Nagymama, tökéletesen bevált a kísérlet, tiszta kába lett tőle mindkét gyerek! Most már biztonságban vagyunk.
Borisz nem ebben a valóságban élt, hanem egy teljesen másikban. Egy olyanban, amiben mi például egyáltalán nem jelentéktelen gyerekek voltunk, hanem komoly, fontos személyek, igazi feladatokkal. Egyszer Anyuval kibéreltek egy lepattant, tető nélküli panziót valahol egy kis faluban, hogy majd ők azt felvirágoztatják. Borisz sorba állított minket, és kidolgozta az idegenforgalmi tervet: ő meg Anyu üzemeltetik majd a szállót (Anyu, akinek még a mosógépet se nagyon sikerült üzemeltetnie!), én a társalgóban fogok humorizálni a vendégeknek, mert abban nagyon ügyes vagyok, Marci pedig műveltségi akadályversenyeket vezet majd a közeli erdőbe. Munkára fel!
Mi nagyon örültünk a Marcival, hogy ilyen felelősségteljes állást kapunk, csak sajnos pár nap múlva Borisz megint bezuhant a depresszióba, és ezzel a vállalkozás is bedőlt.
Egyszer találkoztam pár barátjával valami presszóban, Borisz bemutatta őket nekem. Volt köztük egy idősebb cigány nő, a Magdi, aki izgalmas történeteket mesélt a falusi életéről, meg egy hórihorgas pasi, akinek beszéd közben föl-le ugrált a szőrpamacsszerű szemöldöke. Iszonyú jót dumáltunk, nagyon tetszett nekem, hogy bár felnőttek, mégse néznek hülyének, hanem érdekes, őszinte és vicces dolgokról beszélgetnek velem. (Ez Boriszra is jellemző volt különben, hogy sose hazudott, a legmeredekebb témában is teljesen őszinte volt, amiből persze nagyon hülye helyzetek jöttek ki.) Szuperül éreztem magam közöttük, mondtam is a Nagymamának később, hogy mennyire jó fejek már ezek az emberek! Mire Nagymama tájékoztatott, hogy az ilyeneket hívják úgy: elmebetegek. Ők a Borisz diliházi barátai.
Végül aztán Anyu szakított a Borisszal, mert sajnos nem javult a betegsége.
Nemrég találkoztam vele a metróaluljáróban. Már tök szürke volt az arca, és a földre csorgatta a nyálát. De még most is nagyban magyarázott, megint tervei voltak. Újságolta, hogy mostanában légi forgalomban utazik. Hogy van egy új cége, egész pofás kis gépparkkal, csak kéne pár pilóta, és bár eleinte kevés a lé, ha jó az ember, rátermett, akkor elvégez egy ókájés tanfolyamot, és már vezetheti is a kis szappantartókat. Ez aztán nekem való, mondta, szóval vele tartok-e?
(Én nem mentem. Lehet, hogy hülyeség volt?)
Na, őutána következett Kálmán, sötét idők jöttek. Néha reménykedhettünk, mert voltak ott is hullámzások-szakítások, például tavaly is kirúgta egyszer az Anyu, mikor összejött egy másik pasival, és elutazott vele Párizsba. Mi persze örültünk ennek a fordulatnak, csak az volt kár, hogy nekünk kellett volna valahogy eltávolítanunk a feleslegessé vált zombit a lakásból. Az a szerencsétlen össze is pakolta a cuccát, de aztán elindulni már nem sikerült neki. Csak ült az előszobában a bőröndjén, mint egy szellemi fogyatékos tyúk a tojásain. Én már majdnem megsajnáltam, de visszafogtam magamat. Marci rászólt, hogy hahó, ébresztő, Kálmán, az Anyu elment, már nem akar veled élni, el lehet húzni innen! De a Kálmán csak megnyugtatóan legyezett a kezével, hogy na, na, na, semmi, nincs semmi baj. Ettől mi nem nyugodtunk meg, inkább felidegesedtünk, és mondtuk, hogy igen, teljesen igazad van, Kálmán, nincs semmi baj, csak annyi, hogy neked el kell tűnnöd. Fogd a cuccodat és cső. A Kálmánból erre hirtelen előtört a felnőtt, hogy: na, na, na, azért ne szemtelenkedjetek, gyerekek! És attól kezdve bármit mondtunk, ő csak ugyanezt hangoztatta: nana, ne szemtelenkedjetek, gyerekek!
Azt mondtuk neki, hogy büdös vagy, Kálmán.
Azt mondta, nana, ne szemtelenkedjetek, gyerekek.
Azt mondtuk, te egy nagyon nagy fasz vagy, Kálmán.
Nana, ne szemtelenkedjetek, gyerekek.
Lehet, hogy kéne fúrni egy lyukat a hasfaladon, és azon keresztül kihúzni a szétrohadt beleidet, Kálmán.
Nana, ne szemtelenkedjetek, gyerekek, satöbbi.
Tudom, hogy kicsit eltúloztuk a bunkóságot, de jólesett. Kálmán végül aztán kiment az ajtón, de még reggelig előtte ácsorgott. Elég félelmetes volt, ahogy ott derengett egész éjszaka az üvegen át, néha megnéztem, amikor kimentem pisilni. Aztán hazajött az Anyu, dobta a másik pasit, és sajnos visszaköltözködött a Kálmán. Így hát most megint itt nálunk zsibbad. Ráadásul az utóbbi időben egyre zombibb, egyre idiótábban néz rám. Még jó, hogy itt van a Marci.
Mostanában erősen gondolkozom rajta, hogy az Apuékhoz kéne költöznünk. De erről később.
Ha érdekel, hogyan folytatódik a történet rendeld meg a regényt kedvezményesen innen!
