Belgrádi kalandok Ruminivel
Rumini és én sokat köszönhetünk egymásnak. Ő tőlem kapta az életét, a barátait, a jó és rossz tulajdonságait, a kalandok javát. De azért nem mindent: írás közben sokszor önálló életre kel, és olyan helyzetekbe keveredik, amelyeket a kezdet kezdetén még én sem sejtek, nem is beszélve azokról az összelopkodott apróságokról, amelyekre nélkülem tesz szert utazásai során. De én is sokat kaptam tőle a közös kalandokon túl, neki köszönhetek rengeteg olvasót, ezer kedves meghívást, lelkes leveleket, rajzokat, ötletesebbnél ötletesebb ajándékokat, amelyekkel útjaim során a gyerekek leptek meg (Ruminis teáskészlet, kerámia egérkék, hajómakettek, hogy csak pár példát említsek). És Rumininek hála, sok értékes ember – pedagógusok, könyvtárosok, színházi-, filmes- és könyves emberek, zeneszerzők, újságírók lettek a barátaim vagy kedves ismerőseim.
Most legutóbb éppen Belgrádba utazhattam kedvenc kisegerem révén. A meghívás apropója a Rumini szerb kiadása, illetve Magyarország díszvendégsége volt a Belgrádi Könyvvásáron. Tudtam, hogy rövid kintlétem alatt vár rám néhány közönségtalálkozó és nyilvános megjelenés, de nagy csodákra nem készültem. A belgrádi kiruccanás kellemes kalandnak ígérkezett csupán.
Ehhez képest, mindjárt az első író-olvasó találkozón fantasztikus élményben volt részem. Szerb kiadóm, a Kreativni Centar ügyes marketingfogással már a Rumini megjelenése előtt kinyomtatott egy fejezetet a lefordított regényből, és kiosztotta azokban az osztályokban, amelyek hivatalosak voltak a találkozóra. A gyerekek így nem egy vadidegen íróval ismerkedtek, hanem olyasvalakivel, akinek a könyvéből olvastak már egy meglehetősen izgalmas részletet. Egy egyszerű külvárosi iskola harmadikos-negyedikes tanulói voltak a „kísérleti egerek”, és úgy tűnt, Rumini kalandjai igencsak felkeltették az érdeklődésüket. Vége-hossza nem volt a lelkes kérdéseknek, a beszélgetésnek, a dedikálásnak és közös fényképezkedésnek.
Én eleinte aggódtam, hogy a tolmácsolás nem fogja-e megtörni a beszélgetés lendületét, de aggodalmam teljesen feleslegesnek bizonyult. A 9-10 éves szerb gyerekek ugyanis gyönyörűen beszéltek angolul, az ő kérésükre nem közvetítő segítségével, hanem szemtől szemben, angolul beszélgettünk. Utólag külön rákérdeztem a kísérő tanároknál, hogy vajon speciális angol szakos osztályok jöttek-e. De nemleges választ kaptam. 
A szerb gyerekek már az óvodában elkezdenek az angollal ismerkedni, és negyedikes korukra ügyesen társalognak. Nem kell itt rafinált nyelvtani szerkezetekre és különleges szókincsre gondolni, egyszerűen csak sikerült olyan jártasságra szert tenniük a világ egyik legkönnyebben tanulható nyelvén, hogy fesztelenül meg tudták kérdezni, miért jó írónak lenni, miért pont egerek a könyvem szereplői, hogyan kezdtem írni vagy éppen mely állatok a kedvenceim. És értették is a válaszokat, ellenőriztem. Annyira álmélkodtam az ügyességükön, hogy rendszeresen visszakérdeztem, de ők mindig képben voltak, mindent követtek, felfogtak, értékeltek. Élmény volt velük beszélgetni.
A könyvvásár maga is nagy élményt jelentett, bár méreteiben meg sem közelítette a Frankfurti Könyvvásárt, ahol néhány héttel korábban szintén volt szerencsém megfordulni. Bár a szerb könyvpiac nem nagyobb a magyarnál, sőt, az igazi lelkes olvasók száma kisebb, ráadásul Szerbiában is erősen érezhető a gazdasági válság minden velejárója, a vásárban igazi vásárhangulat uralkodott. A jókedvű tömeg, a színes programok és nyüzsgés mindenütt a szerb virtust és életszeretetet hirdette. A média is hatalmas érdeklődéssel követi az új megjelenéseket és könyves újdonságokat. Egy magamfajta, Szerbiában még teljesen ismeretlen író is a figyelem középpontjába kerülhet, főleg, ha olyan ismert és nagynevű kiadója van, mint a Kreativni Centar. A kiadó médiaszakembere, Jelena Dragojlovic kiváló háttérmunkájának köszönhetően nemcsak a szerb nemzeti tévé készített velem interjút, de néhány óra leforgása alatt jó néhány napi- és hetilap, valamint a szerb hírügynökség újságírója is.
A Belgrádi Könyvvásáron, bár nemzetközi eseményről beszélünk, jobbára szerb kiadók képviseltetik magukat. A külföldiek közül főleg angolszász és német kiadókkal találkoztam, bár jelen voltak más európai nemzetek képviselői is. A közös vonás, hogy minden kiadó igyekszik a lehető legizgalmasabb, leglátványosabb megjelenést biztosítani magának: ötletesen elkészített, ízlésesen dekorált standok hívogatják az érdeklődőket. Sajnos Magyarországnak ezen a téren bőven volna hová fejlődnie. Frankfurtban a magyar stand nagyon szép és elegáns, első látásra is nagyon jó benyomást tett rám. Sajnos aztán kiderült, hogy hosszú évek óta mit sem változott a dizájn, nincs pénz (esetleg idő, kapacitás) évről évre megújulni, más látványvilággal előállni. Belgrádban még rosszabb volt a helyzet. Bár díszvendégként nagyon előkelő helyet és nagy területet kaptunk, a standunk egyáltalán nem volt hívogató. Igaz, én az egyhetes rendezvény utolsó előtti napján láttam, addigra biztosan kopott már a dizájn és elfogytak a prospektusok és katalógusok, de a látvány nem volt kedvemre való. Sajnos nem az jutott elsőre az arra járó eszébe, hogy de jó lenne betérni ide és körülnézni kicsit! Tudom, hogy manapság a kultúra minden területén súlyos megszorításokkal kell számolni, de egy nagy nemzetközi rendezvényen viszonylag kis anyagi ráfordítással és sok jó ötlettel rengeteg ember szemében lehetne vonzó, pozitív országimázst építeni. A szintén rossz gazdasági helyzetbe jutott Szerbiában a kultúra mintha kevésbé volna mostohagyerek státuszban, mint nálunk.
Mindent egybevéve azonban nagyon jó hangulatban, remekül telt a Könyvvásár. Jelena és Balla Mónika, a Rumini szerb fordítója nemcsak szakmailag végeztek nagyszerű munkát, de emberileg is megtettek mindent, hogy jól sikerüljön a látogatásom. A reggeltől-estig tartó találkozók, interjúk és dedikálás után nagyon jól mulattunk a belgrádi éjszakában, és ugyan napközben nem jutott idő a városnézésre, a kivilágított belvárosban éjféltájban még ezt is bepótoltuk. Hangulatos kiskocsmában, élőzene mellett forralt pálinkát és egyéb finomságokat kóstolgattunk, csellengtünk a Duna és Száva összefolyásától érkező ködben, éjjel egykor pirított gesztenyét vásároltunk az utcán, hogy tartsa bennünk a meleget, és közben nagyon jót beszélgettünk. Mélységesen egyetértek Ruminivel abban, hogy kár alvással tölteni az éjszakát ott, ahol jó barátok között izgalmasan telik az idő. Aludni napközben is lehet a Szélkirálynő kabinjában, akarom mondani a hosszú-hosszú buszúton hazafelé, Belgrád és Budapest között.
