Bálint és a baleset
Mindenki szokott beteg lenni. Legjobban az apukák szenvednek, második legjobban a kisgyerekek, az anyukák, hát ők meg állnak a gáton és kémlelik a holnap láthatárát. Mivel mi a szenvedő férfiaknak nem adunk ki könyveket (még!), ezért a kisgyerekeknek kedveskedünk egy betegségekről szóló meséskönyvvel, amiben egy ovis csoportban, a Kökörcsin utcában sok-sok mindennapi betegség - nátha, influenza, bárányhimlő, kartörés - kerül elő. Hol Bálint beteg, hol Réka, hol Dani. A lényeg, hogy megértsük, hogy mi bajunk van, és máris kevésbé félünk, hiszen tudjuk, hogy holnapra, de legkésőbb jövő hétre kutya bajunk lesz. Vigasztaljuk a gyerekeket ezzel az okos kis mesekönyvvel, ha elkapja őket az őszi betegség-cunami!
Egy tavaszi napon történt. Olyan tavaszi nap volt, mint az előző. Vagy a két nappal korábbi. A játszótér is ugyanolyan volt. Hinta, csúszda, homokozó. Meg az a nagy mászóka. Pontosabban nem is mászóka, csak anyu hívja annak, tulajdonképpen egy kalózhajó. Alul hullámok verdesik a viharban, de a kapitány büszkén áll a fedélzeten. Ide-oda forgatja a kormányt, de amikor egy hatalmas villám kettévágja az árbocot, a kapitány kénytelen a habokba vetni magát és...
– Bálint! – kiáltja anyu, mint mindig. – Óvatosan!
Bálint, vagyis a kapitány, ugyanolyan szemrehányó pillantást vet anyura, mint mindig. Megragadja a kötelet, és visszamászik a hajóra. Újra megragadja a kormányt, és dacol a viharral. De amikor jön egy újabb vihar, újra a mélybe kell vetnie magát és...
De ezúttal nem úgy történt, mint mindig. Csattanás volt és reccsenés. És egy hatalmas üvöltés Bálint torkából:
– Anyuuu!
De az üvöltés sem segített. Sőt, még az anyai puszi sem, pedig az mindig szokott. Nagyon fájt. Nagyon-nagyon. Nem úgy, mint amikor leesett a bicikliről, és felhorzsolta a könyökét. Sokkal jobban.
– Lefertőtleníted és leragasztod? – kérdezte.
A biciklis balesetkor a ragtapasz megoldotta a dolgot. A nagyobb fájdalomra talán jó lesz a nagyobb ragtapasz. És anyunál mindig van.
De anyu most csak ingatta a fejét.
– Bálintkám, sajnos ez most nem segít. Ragtapaszt horzsolásokon, sebeken használunk. Ez pedig nem az.
– Hát mi? – hüppögte Bálint.
– Én nem tudom – mondta anyu. – De elmegyünk valahová, ahol tudják.
Bálint feltápászkodott. Egy szemrehányó pillantást vetett a kalózhajóra. Ami most nem is kalózhajónak tűnt, csak egy mászókának. És ő sem volt már kapitány. Csak egy kisfiú, aki leesett a mászókáról, és most nagyon fáj a karja.
– Hová megyünk? – kérdezte anyutól.
– A rendelőbe – felelte anyu. – Ott alaposan megvizsgálják a karodat.
Fájt, fájt és fájt. Még akkor sem múlt el, amikor megérkeztek a rendelőbe. Akkor sem, amikor a doktor bácsi megvizsgálta.
– Au! – mondta Bálint.
– Bizony au – mondta a doktor bácsi. – Röntgenbe veled, te kar!
Ez egy csúnya szó volt, csúnyább, mint a ragtapasz. És ráadásul Bálint azt sem tudta, mit jelent. Már nem csak azért volt rosszkedvű, mert fájt a karja. Azért is haragudott, mert nem értette, mi történik vele. De úgy tűnt, a doktor bácsi nem szereti a rosszkedvű gyerekeket. – Dagadt a karod, kiskomám, és nem is nagyon tudod mozgatni. Lehet, hogy eltört benne egy csont. Meg kell néznünk. De hogyan? A rossz hír az, hogy nincsen mindentlátó szemem. A jó hír viszont, hogy száz évvel ezelőtt egy Röntgen nevű bácsi felfedezte, hogyan készíthetünk mégis képet arról, amit nem látunk. Ez a röntgenkészülék. Beléd néz, és lefényképezi, amit lát. Kapunk rólad egy varázsfényképet. A varázskép pedig rögtön elárulja, mi a baj.
Ez érdekesnek hangzott. Nem is volt ijesztő. Pedig anyu nem jöhetett vele, ráadásul Bálintra adtak egy rettentő súlyos ruhát (ólomköpeny, magyarázta a doktor bácsi, azért van rá szükség, mert a röntgenezés igencsak komoly varázslat, és ez megvéd), a gép meg olyan furcsán zörgött – de megérte. Bálint még a fájós karjáról is elfeledkezett, amikor a doktor bácsi megmutatta neki az elkészült varázsképet.
– Ez nem is én vagyok! – mondta Bálint elkerekedett szemmel. Ez egy zombi, akarta hozzátenni, mert egyszer régen felébredt éjszaka, és apu éppen egy olyan filmet nézett a tévében, amelyben ilyen csontvázszerűségek harcoltak egymással. De nem merte mondani, nehogy kiderüljön, hogy akkor ő annyira kíváncsi volt, hogy ott maradt az ajtóhoz lapulva a képernyőre szegezett tekintettel. De úgy látszik, a doktor bácsi is látta ezt a filmet.
– Hanem egy zombi, igaz? – nevetett. – Nem, képzeld el, ez tényleg te vagy. Csakhogy belülről. Azért varázskép, mert a csontjaidat mutatja.
– Tényleg? – Bálint csak most jutott oda, hogy becsukja a száját. Füttyenteni akart, ami általában nem szokott sikerülni, meg tapsolni, ami viszont máskor menni szokott. Csak most nem. Erről eszébe jutott, hogy miért is vannak itt.
– És ez a varázskép megmutatja, mi történt a karommal? – kérdezte.
– Bizony. Ha jól megnézed a képen ezt a csontot, látsz rajta egy vonalat. Na, emiatt fáj annyira a karod. Ugyanis, kiskomám, ezt eltörted.
Igen, talán-talán ő is látta a varázsképen a vonalat, amit a doktor bácsi mutatott... de csak talán. Nem akarta látni. Ugyanis a múltkor leejtette anyu kedvenc bögréjét. Azt a virágosat, amiből anyu minden reggel a teáját szokta inni. Eltört. Ő ugyan megígérte anyunak, hogy megragasztja, de anyu azt mondta, nem lehet, és kidobta a bögrét a szemétbe. Anyu azóta apu kávéscsészéjéből teázik, apu meg mérgelődik, hogy ő is abból inna, de ez egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz – csak az, hogy az eltört kart a teásbögréhez hasonlóan nem lehet megragasztani.
A doktor bácsi azonban újra kitalálta a gondolatát.
– Attól félsz, új csontot kell fabrikálnunk neked? Na nem, nem ilyen súlyos a helyzet. Begipszeljük, és hat hét múlva kutya bajod sem lesz.
Anyu bátorítóan mosolygott. Kevésbé tűnt mérgesnek, mint a teásbögre esetében, tehát ez a gipszdolog talán tényleg működik... Nem fájt, amikor a doktor bácsi begipszelte Bálint karját. Sőt, inkább vicces volt. Először körbetekerte gézzel, aztán rákent valami folyékony fehér anyagot, ami fokozatosan egyre keményebb lett. Alig pár percig tartott az egész, és Bálint kezén már ott is volt a gipsz.
– Na? – kérdezte a doktor bácsi, miközben büszkén nézegette a művét.
– Elmegy – mormogta Bálint.
– Hohó, de te még nem is tudod, mire jó ez! – emelte fel az ujját a doktor bácsi.
– Nem arra, hogy meggyógyítsa a karom? – kérdezte Bálint.
– Persze, hogy arra – bólintott a doktor bácsi. – De ha már egyszer van, használjuk másra is! – azzal elvett az asztalról egy tollat, és egy mosolygós arcot firkált a gipszre. – Ehhez mit szólsz?
Bálint alig várta, hogy másnap oviba mehessen. Megfogadta, hogy egy szót sem fog szólni a történtekről. Csak a begipszelt karját dugja a többiek orra elé. És a képregényből, amit a gipszére festett, találják csak ki az egészet! Ott pompázik a kalózhajó, a vihar, a baleset, a Röntgengépnek nevezett mindentlátó szem, a zombicsontok és a doktor bácsi is. Meg az is, hogy bárki rajzolhat a gipszére, aki háromszor hangosan elismétli, hogy Bálint a legbátrabb az egész világon!
