Az író olvas. (És főz. És ír.)
Szeretek enni. Szeretek lemenni a boltba meg a zöldségeshez, összeválogatni a hozzávalókat, főzni valami finomat, és aztán megenni. Mindig elhatározom, hogy elég lesz egy kisebb adag, hogy hagyok holnapra is, de ha igazán jól sikerült az az ebéd, akkor sosem hagyok. Nem bírom ki.
A Csomótündér című könyvünk szerzőjének olvasónaplója.
Éppen így van a könyvekkel is. Ha beszippant egy történet, megszűnik a külvilág, és nem nyugszom addig, amíg el nem olvastam, be nem faltam az egészet, az utolsó betűig. A nagymamámtól örököltem ezt: ha van egy jó könyv, inkább le sem fekszik egész éjjel, míg a végére nem ér.
A nagypapámmal másképp volt. Kisiskolás koromban minden délután olvasott nekem, én pedig rajzoltam. Regényeket olvastunk így, nagy, vastag, kalandos regényeket, Vernét, Dumas-t, Mikszáthot, Jókait. Egy-két-három fejezetet egy délután, aztán lehetett izgulni a folytatás miatt másnapig.
Most megint Jókait olvasok, a Névtelen várat. Az Időfutár-könyv írása miatt vettem elő, utánanézni, hogy milyen is volt a világ a 19. század elején. Munka tehát, nem szórakozás. És mégis beszippantott, de úgy, hogy nem is tudom letenni.
Kilenc-tíz évesen, amikor a nagypapámmal olvastuk, a történet romantikája fogott meg. A tizenéves francia trónörökösnő, toronyba zárt királylány meséje, a Fertő-tóban élő rejtélyes szörnyszülött sorsa, a törvényen kívüli Sátán Laci hősiessége, a bonyolult politikai cselszövés, a szívtelen kémnő, aki végül mégis szerelmes lesz, és a hős Vavel Lajos gróf, aki éjjel a messzelátójával fürkészi a falut, és ha kell, egy szál sétapálcával kergeti el a rablókat… a kalandos történet még ma, felnőttként olvasva is lebilincselő. Ha mai műfajjal kellene kifejezni: alternatív történelmi steampunk. Sőt - a félig ember, félig hal Hany Istókra való tekintettel - alternatív történelmi steampunk fantasy.
Jókainak kiváló érzéke van a nagyjelenetekhez. Az ember önkéntelenül ugrik egyet ijedtében, amikor Sátán Laci hirtelen megszólal a sötét szobában. Mert látjuk a folyosón éjjel, gyertya nélkül haladó Lajost, halljuk is lépteinek kopogását, aztán megcsapja az arcunkat a nyitott ablakon bejövő légfuvallat, lassan gyanút fogunk, de mire kiránthatnánk a tőrt a csizmánk szárából, már ott áll előttünk a rettegett bandita, és ránk fogja a saját fegyverünket. Annyira érzékletes, annyira képszerű az egész, hogy nem lehet kívül maradni, az olvasó bent van, legbelül, az események sűrűjében. Nincs az az akciófilm, amitől ilyen szívdobogása lenne az embernek.
Felnőttként persze már élvezem azt is, amit gyerekként nem érthettem még. Ami akkor unalmas, hosszadalmas megyegyűlés volt, az mai szemmel ragyogóan önironikus szatíra. Amikor a magyar urak karddal mennek egymásnak, mert nem tudnak megegyezni a kiállítandó hadsereg egyenruhájának színében, hát az Vavel gróf józan (és mellesleg francia) szemszögéből nézve igen sajátságos cirkusz.
Sok a munka, az írnivaló, most nem engedhetem meg magamnak, hogy egy szuszra végigolvassam az egészet. Úgy csinálok, mint nagyapám idején, minden nap engedélyezek magamnak egy fejezetet, azt is lopott időkben, a trolin, a metrón, a kádban. Van ennek persze jó oldala is, hiszen így tovább tart. Mint a tengeri herkentyűs rizottó, amiből ezúttal hagytam holnapra is.
Vagy lehet, hogy mégis inkább megeszem. És ha már éjszaka eszem, akkor úgyse tudok majd aludni, szóval akár olvashatok is. Vár rám Marie és Katalin, és a rendkívül szórakoztatóan bolond Mátyás mester, és Vavel Lajos, a hős. És különben is, már csak öt fejezet van hátra.
