Az ellenfél
A Kispályás után itt a második rész! Olvassatok el egy részletet a könyvből.
Mert "kamasznak lenni szívás, tizenöt évesnek lenni dupla szívás…
Csak ne lenne annyira izgalmas és bódító érzés mégis!"
Markus Zusak legújabb kötetében felgyorsulnak az események.
– Fogd meg azt a zsákot! – mondja nekem Steve.
Ahogy ígérte, hogy majd fog, hát most elköltözik. Kikerült a szuterénből minden holmija most, hogy elindul otthonról és összeköltözik a csajával. Egy darabig bérel egy lakást, azt hiszem, aztán valószínűleg vesz majd valamit. Most már jó hosszú ideje dolgozik. Jó a munkája, még az egyetemen, részmunkaidősként kezdte. Szép öltönyök. Nem rossz néhány évvel az iskola után. Azt mondja, épp ideje elmenni, apa és anya küszködnek a számlákkal, apa pedig visszautasítja a munkanélküli-segélyt.
Nem viselkedik drámaian.
Nem valami utolsó nosztalgikus tekintettel néz vissza a szobájába. Csak mosolyog, anyát megöleli, apával kezet
ráz, és kisétál.
A feljárón anya elsírja magát. Apa búcsút int.
Sarah a karjaiban egy ölelés utolsó emlékfoszlányait őrzi. Egy fiú és egy báty elment. Rubi és én vele megyünk, segítünk neki kipakolni mindazt, ami maradt a holmijából. A lakás, ahol élni fog, nagyjából egy kilométerre van tőlünk, de azt mondja, délre akar költözni.
– Le valahova a Nemzeti Park közelébe.
– Jó ötlet.
– Friss levegő, tengerpart.
– Jól hangzik.
Elindulunk, és csak én fordulok meg, hogy megnézzem a Wolfe-ok maradékát a bejárati feljárón.
Addig fogják nézni az autót, míg eltűnik. Aztán egyenként vissza fognak szállingózni a házba. Be a szúnyoghálók mögé. A faajtó mögé. A falak mögé. A világon belüli világba.
– Viszlát, Steve! – mondjuk, amikor minden ki van pakolva.
– Csak itt vagyok, az utca elején – mondja, én meg a hála látszatát keresem a hangjában. Bármit, ami úgy hangzik, hogy Oké, gyerekek. Rendben leszünk. Mindannyian rendben leszünk. De Steve hangjában semmi ilyesmi nincs. Mindegyikünk tudja, hogy Steve persze rendben lesz. Ebben semmi irónia nincs. Steve mindig rendben lesz. Így állnak a dolgok.
Nem öleljük meg egymást.
Steve és Rubi kezet ráz.
Steve és én kezet rázunk.
Az utolsó szavai ezek:
– Vigyázzatok anyára, jó?
– Jó.
Együtt futunk haza, a kedd este majdnem sötétjében. Rubi vár rám, ahogy futunk. Tol engem. A kö-
vetkező meccs itt lebzsel körülöttünk, mint egy tolvaj, aki arra figyel, hogy lopjon. Öt nap van hátra.
Minden este róla álmodom.
Rémálom.
Izzadok.
Az álmaimban Perryvel bunyózok. Steve-vel és Rubival. Még anyám is megjelenik, és kitapossa a beleimet. A legfurcsább az, hogy minden alkalommal ott van apám is a tömegben, és csak néz.
Semmit nem mond. Semmit nem tesz. Egyszerűen nézi, ahogy zajlanak a dolgok, vagy az álláshirdetéseket bújja, valamilyen meghatározhatatlan munkát keres.
Szombat éjjel alig alszom valamit. Egész vasárnap összevissza lődörgök. Alig eszem valamit.
Akárcsak a múlt héten, Perry felvesz minket, de most Glebe felé visz, egész a kerület legvégébe.
Minden ugyanaz.
Ugyanaz a fajta tömeg.
Ugyanolyan pasasok, ugyanolyan szőke csajok, ugyanolyan szag.
Ugyanolyan félelem.
A raktár öreg és roskadozó, és a szoba, ahol ülünk, szintén majdnem szétesik.
Mielőtt az ajtó felpattanna, Rubi emlékeztet.
– Ne felejtsd el! Vagy a másik fickó nyír ki téged, vagy Perry. A helyedben tisztában lennék vele, kivel járok jobban. – Bólintok.
Az ajtók.
Nyitva vannak.
Perry újra kiált, és egy utolsó mély levegővételt követően belépek a tömegbe. Az ellenfelem vár rám, de ma este rá se nézek. A kezdésnél sem.
A meccs előtti bírói dumánál sem. Egyáltalán soha.
Először akkor látom, amikor az arcomban van.
Magasabb.
Kis kecskeszakálla van.
Lassan szórja az ütéseit, de keményen.
Elhajolok, félreugrom, kikerülök az útjából.
Ezúttal nincs visszatartás.
Nincs töprengés.
Megüt a vállamon, és visszaütök. Közel kerülök hozzá, és behúzok egyet az arcába. Nem talál. Még egyet ütök. Nem talál.
Óriási keze mintha megrázna először, aztán az államon landol. Visszaütök a bordáinál.
– Ez az, Cam! – hallom kiáltani Rubit, és amikor vége a menetnek, rám mosolyog. – Egyenlő – mondja. – Könnyen ejteni tudod ezt a bohócot. – Még nevetni is kezd. – Csak azt képzeld el, hogy velem verekedsz!
– Jól hangzik.
– Félsz tőlem?
– Egy kicsit.
– Akkor is verd meg!
Ad nekem még egy kortyot inni, aztán megyek ki a másodikra.
Most a tömeg ugrál. Az emberek hangja átmászik a kötélen, és beburkol engem. Amikor a padlón fekszem, úgy zuhannak felém, mint a vízáram, és felemelnek.
A harmadikban nem történik semmi. Mindketten összekavarodunk, egymás bordáit sorozzuk.
Egyszer fájdalmat okozok neki, de csak kinevet.
A negyedikben a kezdésnél mond nekem valamit.
– Hé – mondja. – Tegnap este megvolt anyád! Jó ocsmány, hehe. Jó koszos. – Ekkor döntök úgy, hogy nyernem kell. A tudatomban ott egy kép anyáról, Mrs. Wolfe-ról, ahogy dolgozik. Halálosan fáradt, de csinálja. Miattunk. Nem veszítem el a fejem vagy bolondulok meg, de sokkal összeszedettebb leszek. Türelmesebb vagyok, és amikor eljön a lehetőség, három tiszta ütést viszek be az arcára. Amikor a menet végét jelző gong megszólal, még mindig ütöm.
