Alenka elcsavarog
Gévai Csilla stílusát nagyon sokan megszerettétek nemcsak könyvében, hanem az itt megjelent netes naplójában is. Most végre újra olvashatjátok őt, ráadásul ezt a csavargós mesét kizárólag nektek, ide a Pagonyra írta!
Alenka éppen akkora volt, hogy édesanyja és édesapja elengedték őt szombat reggelenként a közeli piacra vásárolni. Jól tudta az utat: ki a kertből, rá az útra, fel a dombra, le a térre. Az úton odafele képes volt vadgesztenyéből fűzött nyakláncával beszélgetni és megnyugtatni a gesztenyéket, hogy nyakéke mindegyik szemét egyformán szereti. Aztán ott volt a karkötője is, amit szárított csipkebogyóból és kökényből fűzött saját magának. Igazából roppant meg volt elégedve az ékszereivel.
A reggeli piacon nagyon sok látnivalója akadt Alenkának, igaz, épp, hogy rálátott (mert kicsi volt) a zöldséges kofák kínálta zöldségekre és gyümölcsökre. Kedvence a birsalma volt, de nem megenni szerette, hanem szagolgatni, mert az illatáról egy olyan vidék jutott az eszébe, ahol mindig ősz van és ő egy fa odvában lakhat sünökkel, fakopáncsokkal és szitakötőkkel. Alenkát legtöbbször almáért, spenótért, krumpliért és egy csokor friss virágért küldték el a piacra, és mindenből csak annyit kellett vásárolnia, hogy végül minden beleférjen a fonott kosarába.
Miután a piacon mindent szépen beszerzett a kedvenc öreg nénijétől, Alenka az erdőn keresztül vezető, hosszabb utat választotta a hazatéréshez. Az erdei ösvényen aztán azon gondolkodott, hogy még egy jó kis berkenye fülbevalóra lenne szüksége, és akkor aztán tényleg teljes lenne őszi bogyóékszer-gyűjteménye. Az utat színes bokrok szegélyezték, így nem volt nehéz nekilátnia a bogyógyűjtésnek.
– Egy kis csipkebogyót lekvárnak és teának – dúdolgatta önfeledten - meg egy kis kökény a gyomromba, mert az fi-hi-nom!
Nem tudni, miért történt, de teljesen elfeledkezett az időről meg az ismert erdei ösvényről, és egyre beljebb dalolta magát az erdőbe, miközben két marokra tette kosarába a bogyókat. Talán az őt körülvevő szokatlan csendre vagy a hűvös őszi szélre lett végül figyelmes, mikor végül felnézett . Látta, hogy bizony mélyen az erdőben, egy számára ismeretlen bozótos kellős közepén áll, és sehol egy ösvény vagy csapás, melynek segítségével visszatalálna a hazavezető erdei útra. Bátor kislánynak tartotta magát, így nem kezdett el sírni, de tudta jól, hogy alaposan eltévedt, és ezt csak magának köszönheti. Nem szabad kapkodni, gondolkodj! – jutott eszébe egy apukája intelmei közül. Alenka rögtön el is kezdett lázasan gondolkodni pillangókról, meg erdei tündérekről, meg a hó fehérségéről, de még véletlenül sem tudott arra gondolni, hogyan találjon vissza az ösvényre. Aztán azon kapta magát, hogy már jó ideje álldogál két csipkebogyó bokor társaságában, így nagy elhatározásra jutott: le fog ülni! Ekkor a szeme sarkából megpillantott egy borzot. Borz, a borz rendkívül jól festett fekete-fehér bundájában, sőt, ne essen nehezünkre kimondani: lehengerlően elegáns volt.
- Csak nem a Zeneakadémiára igyekszik? - gondolkodott hangosan Alenka.
– Nem, dehogy, táncolni sietek! – válaszolta udvariasan Borz. Alenka olyannyira meglepődött , hogy a Borz felelt neki, hogy még pislogni is elfelejtett .
- Hát persze – próbált természetesnek tűnni, bár fancsali arca azonnal elárulta, mit is gondol arról, hogy épp egy borzzal beszélget, egyáltalán erről az egész lehetetlen esetről, de ekkor már felülkerekedett Alenkában a felfedező, a rettenthetetlen kalandor.
- Önnel tarthatok?
Borz bólintott, és Alenka ahelyett, hogy elindult volna visszafele, a biztonságos erdei ösvénye feltételezett irányába, az erdő még sötétebb mélysége felé tartott. Borz remek beszélgetőtársnak bizonyult. Kiderült, hogy Alenka épp az erdei ünnepi hetek harmadik napján tévedt el, így hála Borzzal való szerencsés találkozásának, részt vehet majd a Borostyános tisztáson megrendezett táncmulatság előkészületeiben. Mikor a tisztáshoz értek, Borz megállt és - látszólag - elkezdett magában beszélni. Csak miután Alenka jobban odanézett, vette észre, hogy a fűben két komor botsáska bólogat. Borz a botsáskákkal való beszélgetés során igen elszomorodott.
- Na mi az? - kérdezte Alenka, - Valami baj van talán?
- Baj? Mit baj? Összeomlás! E két botsáska a barátom: Duci és Husi. Ők készítették a mai estélyhez a díszeket, az étkeket és az itókákat. Szerencsétlenségünkre viszont a medvéket kérték meg, hogy szállítsák ide a rakományt Sáskalakról, de ők a hirtelen jött hideg miatt egyszerűen hamarabb elmentek téli álmot aludni. Szegény botsáskák hiába készülődtek már több hete erre az estre, pár óra és a csalódott erdei vendégek szomorúsága határtalan lesz.
Alenka majdnem sírni kezdett, de aztán megint eszébe jutott, hogy ő bátor, meg amúgy is már rég sírnia kellene, mert eltévedt, de a fő dolog: a sírás most mit sem segít.
- Miféle díszek kellenének? – kérdezte Alenka, aki igyekezett fondorlatos arcot vágni (azért fondorlatosat, mert akkor már kész volt a fejében a táncest megmentő terve.)
- Készítettünk Husival málnalevelekből függőágyakat, meg elhagyott csigaházakból lampionokat – merengett otthon maradt műveiről szomorkásan Duci.
- Vadgesztenye héjakból voltak a kényelmes fotelek és az asztalok... – de ezt a mondatot már nem tudta befejezni Husi, mert szavait elnyomta a zokogás.
Alenka pislogott kettőt, nyelt egyet, mosolyogva becsukta fél szemét és kicsit fontoskodva a következőket füllentette:
- Nincs veszve semmi! Látjátok a kezembe a kosárkámat? Ezt a sok jót apám, erdőtök nagy tisztelője küldte, és arra kért, adjam át hódolatát és terményeit nektek! Nos, először is jelöljük ki a táncparkettet! – azzal Alenka nagy lépésekkel nekiindult, hogy a rét egyik felét táncolásra mérje ki a nagyvadaknak, úgy, mint: szarvas, vaddisznó, őz vagy rétisas, aztán kissé arrébb pedig mutató ujjával egy négyzetet rajzolt a fűbe, így készült el egy sokkal kisebb táncrész a botsáskáknak és az erdő többi apró állatának: szitakötőnek, egérnek, hangyának, gyíkocskának, szentjánosbogárnak és pöttyös szalamandrának.
–Te Alenka, milyen okos ember vagy! – tört ki Husiból az elismerés. - Ha te nem jössz, és nem csinálsz két parkettet is, lehet, hogy itt kismadárszárnyak és bogárlábak törtek volna ketté a figyelmetlenségünk miatt!
Hú, ha most láttátok volna Alenka arcát, csak úgy sugárzott a boldogságtól! Hiszen megdicsérte őt egy igazi botsáska! Az elismeréstől szárnyakat kapott, s már pontosan tudta, hogy mi lesz a következő lépése a táncest előkészületében.
- Kettéosztjuk a csapatot! Husi és Duci! Ti az apró állatok nyugágyait, poharait, melegítő takaróit intézitek, mert én olyan pici szépséges eszközöket nem tudok készíteni, mint ti! Aztán szedjetek rengeteg kikericset, amit majd szétvisz a szél naplementekor, az est megnyitásának pillanatában. Mi pedig Borzzal a nagyobb erdőlakók dolgai után nézünk.
Ezek után csodálatos dolgok történtek. Alenka kosarából előkerült spenótlevelekből összevarrták az esősátrakat, melyekbe mákgubó-lampionok kerültek, a gubókba pedig erre az estére felkért szentjánosbogarak szálltak bele világítani. Mi lesz, ha valaki kimelegedne majd a táncban? Nos, erre az esetre a sáskák megsárgult bilobafa leveleket gyűjtöttek legyezőnek. Alenka rögtönzött teázót nyitott a spenótsátorban: a közeli patakból hozott vízből készültek a bodza, csipkebogyó, csalán és berkenye teák vagy hűsítők, ki hogyan szereti. A krumpliból Borz szinte minden formát ki tudott rágni: készített belőle tekebábukat krumpligolyóval, aztán lemezjátszót, amibe már csak egy nagy őstüske tűt kellett rakni, hogy lejátszhassák rajta a legújabb papsajt és napraforgó lemezeket.
- Te, Alenka, és mi lesz a tombola fődíja? – kérdezte Husi.
- Miért, lesz tombolahúzás is? – nézett megint kicsit bambán Alenka, mert erre a kérdésre aztán tényleg nem volt felkészülve. Gyorsan sorba vette, mit is tehetne kétségbeesésében: sírni azt nem, mert ugye, ha már eddig kibírta, aztán elbizonytalanodni sem, mert ő itt most a problémamegoldó ember, így ismét rögtönzött egy remek választ:
- Hát, a bogyóékszereim nekem nagyon sokat érnek, mert tele vannak szépséggel és jósággal, remélem a nyertes is örülni fog nekik! - azzal Alenka levette nyakáról vadgesztenye nyakláncát, csuklójáról a szárított csipkebogyó és kökény karkötőjét, majd készített hozzájuk berkenye fülbevalókat is. Aztán már csak annak izgult, hogy a fődíjat ne egy öreg vadkan húzza ki, aki mérgében talán megenné a kincseit.
Ahogy a kezük alól a munka, Alenka kosara is végül kifogyott. Érezte, hogy most már ideje lenne hazaindulnia. Nem is mert belegondolni abba, hogy szegény szülei mit is gondolhatnak arról, hova tünt el reggel óta, hiszen ők honnan is tudhatnák, hogy a medvék már nincsenek ébren, és minden más félelmetesnek tűnő vadállat táncos estre készülődik az erdőben, és amit aztán tényleg nem gyaníthat drága anyja és apja, hogy ezt az estet szeretett lányuk, Alenka szervezi!
- Borz, nekem indulnom kell haza! - jelentette ki határozottan Alenka. – Az igaz, hogy fogalmam sincs, hogy merre, de talán te tudnál nekem ebben segíteni.
- Annyira sajnálom, hogy nem maradsz itt táncolni, ilyen kis pörgős szoknyával, mint ami neked van, és olyan különleges prémmel, mint amilyen nekem, mi lehettünk volna a táncparkett két csillogó ékköve!
- Majd jövőre jobban szervezem az őszöm, és nem felejtek el szólni a szüleimnek egy olyan táncestről, amiről reggel még azt sem tudtam, hogy létezi-hi-hik! – nevette el válasza végét Alenka, aki persze nagyon megszerette Borzot, mert annyi nehézséget meg tudtak oldani együtt.
Most aztán kérdezhetitek tőlem, hogy végül hogyan is jutott ki Alenka a sűrű erdőből. Tudni kell, hogy Borznak nemcsak gyönyörű bundája, hanem remek szaglása is volt, így egyszerűen csak kiszagolta, hogy merre jött be Alenka az erdőbe, és azon az úton ki is vezette őt onnan könnyedén. Az őszi délután napfényénél biztonsággal kitaláltak az ismerős ösvényre, mely egyben az erdő határa is volt. Borz megígértette Alenkával, hogy jövőre, veled, ugyanitt, és akkor aztán tánc kifulladásig a szarvasokkal, meg a sasokkal és a sündisznókkal. Miközben Alenka hazafele futott, szíve tele volt megelégedettséggel és büszkeséggel. De a legnagyobb meglepetés a végére maradt: Alenka szülei sem betegedtek bele az aggodalomba, mert ők pedig a reggeli őzlábgomba szedése közben - micsoda titokzatos véletlen - eltévedtek az erdőben, így Alenka még hamarabb is ért haza, mint a szülei, pedig akkor már a Nap épp lehajtotta fejét a dombok moháira.
Aznap éjjel az erdőhöz közeli házakban az emberek távoli vaddisznó csörtetést, szarvasbőgést és szélkeltő szárnycsapkodást hallottak a tisztás felől. Alenka reggel a háza előtt egy tölgyfa levelet talált egy borz meg egy botsáska mancslenyomatával. A levélen mosolygott az erezet.
Nagyon bátor lehetett, aki odatette.
