Ahogy az idő tágul
Ha nem illusztrátor lennék, akkor azt hiszem, minden időmet feltalálóként tölteném, hogy kifejlesszem az időtágító gépezetet, és megmentsem az időhiányban szenvedő, határidők közé szorult illusztrátorokat.
Az is lehet, hogy csak erősen kell vágyakozni és magától tágul az idő. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a hét vége fele egyre több minden fért bele. Talán jobb is, hogy nincs beleszólásom, hogy melyik szakaszokba csempésződjön be néhány plusz óra. Nehezen tudnám eldönteni, hogy inkább a munkaidőmet vagy a szabadidőmet nyújtanám el, mert mindkettőnek volnának nagyon praktikus okai.
A hét elég szűkös időkeretekkel kezdődött. Rengeteg akvarell karton került különböző színes pacák hatalma alá. Nagy iramban gyűltek egyre-másra, várva, hogy bekerülhessenek a szkenner nevű teleport készülékbe, és könyvoldalákká váljanak.
Persze akármilyen szigorú volt a munkatempó, korareggel mindig egy hosszú sétával indult a nap. És a munkarendhez hasonló szigorúsággal folyt az okos kutyánk okosságának hasznossá fordítása.
Mert az nagyon jó, hogy ha okos egy kutya, és rengeteg ötlete van, és mindig újabb és újabb érdekes tárgyakat szed szét, eszik meg vagy cipel el titkos zugokba.
És az is jó, hogy azonnal rájön, hogy lehet be- és felillanni a számára nem látogatható helyekre és tárgyakra. De az még jobb, ha ezt a hatalmas kreatív energiát arra fordítja, hogy szépen üljön, menjen, feküdjön, hozzon ide és tegyen le dolgokat, pont úgy ahogy én elvárom tőle. Amíg viszont tart a tanulási folyamat, addig az okos kutya még okosabb gazdájának kell időben megmentenie a kutya szájában eltűnni készülő zseblámpát, kosarat, kesztyű, sapkát és más idényjellegű ruhadarabokat, vagy leginkább bármit, amiről fel sem merülne, hogy rágható és főleg lenyelhető.
Bíztam benne, hogy a kölcsönös oktatás hatására a hosszú hétvégére érkező vendégsereget már egy jobban nevelt kutya és egy szemfülesebb gazda várja.
Egy turistaszálló telt meg a sok különböző baráttal. Mindegyiküket más-más életszakaszból és helyről ismerjük, ők viszont egymás számára ismeretlenek.
Szerencsére a bajai halászlé gyorsan csapattá formálta a sok jó levegőtől és természetben való bolyongástól elcsigázott társaságot. Nehéz leírni, mekkorra boldogság egy bajainak egy jó bajai halászlé sok tésztával, ráadásul remek jó társaságban és egy nagyszerű helyen.
Gondolhatnánk, hogy ezek után többet nem remélhet az ember egy héttől, de még mindig maradt két nap belőle.
Szombaton mi voltunk látogatóban, mégpedig egy nagyon különleges helyen.
Eddig titkos volt ez az elméletem, de most muszáj elárulnom, hogy én szeretem azt hinni, hogy az emberek közé különleges lények keverednek. Igyekeznek persze magukat álcázva felvenni emberi tulajdonságokat, de az éles, lénylátó szem gyorsan kiszúrja a természetfeletti, csodás képességeket és a fura, komoly emberekre nem jellemző dolgokat. Semmiből előkerülő sütemények, mesébe illő, saját készítésű ház egy olyan helyen, ahol utca sem fut. Talán ez a ház nincs is mindig ott, talán, ha hirtelen elnézel és nagyon gyorsan vissza, nem látod. A ház lakói viszont éppenhogy egyszerre legalább ezer helyen képesek jelen lenni, különben hogy is lehetne, hogy annyi titkot tudnak az egész világról? És ezek mind csupa érdekes titkok. Az ilyen helyekről mindig nagyon nehéz elindulni.
De miután újabb látogatót vártunk délutánra, egy csokor csoda-cseresznyevirággal hazasétáltunk.
Egy laza csavarként és az egyensúly megtartásának érdekében amíg a fővárosból érkezett barátaink itt kalandoztak, én vasárnap hajnalban elindultam Budapestre.
A Vígszínházban megrendezett Down Világnap keretében egy csapat illusztrátorral közösen vártuk a rajzolni, színezni, festeni vágyó gyerekeket. Nagyon vártam már, hogy kicsit belelássak ebbe az eddig számomra ismeretlen világba. Biztos, hogy a színpadon csupa jó program folyt, mert hallani lehetett a sok tapsot és hatalmas zsizsegést, emiatt viszont hozzánk sajnos nem érkezett annyi érdeklődő, mint amire számítottunk, és a tervezett két kalendáriumi oldal sem készülhetett el.
Akikkel viszont együtt alkottunk, mind csupa-csupa végtelenül kedves és lelkes rajzoló volt, és bízom benne, hogy ők legalább annyira élvezték a közös munkát, mint mi.
Hosszú ez a három óra vonatozás Budapest és Abaliget között, de messze nem elég, hogy az ember valóban egyik helyről meg tudjon érkezni a másik helyre. Innen szinte elképzelhetetlen, hogy Budapesten tényleg olyan sok ember van akár egy kicsi területen belül is. Budapesten pedig nehéz feleleveníteni az érzést, hogy hosszú-hosszú órákon keresztül egyetlen ember (vagy lény) sem halad el a ház előtt.
Ha a Föld egy olyan karácsonyi hópelyhes üveggömb lenne, akkor biztos, hogy már nagyon meg kellene rázni, hogy az ember-hópelyhek kicsit egyenletesebben hulljanak vissza.
