Adrian és Stella
Olvasd és és ismerd meg a könyv két főszereplőjének történetét: Egy véletlen költözéssel összefonódik két tizenéves sorsa? Ismerős történet? Susan Kreller regénye téged is beszippant!
Adrian már kiskorában is azt gondolta, hogy ha valakinek olyan barátja van, mint Stella Maraun, akkor egyszerűen nincs szüksége senki másra, eltekintve két darab szülőtől meg még maximum egy vörösre festett hajú Missestől. Ez persze totális hülyeség volt, mert először is Adrian sosem volt kicsi, másodszor pedig a gyerekek csak mindenféle édességre gondolnak, meg naponta tízszer arra, hogy miért.
De Adrian mégis ezt gondolta, ami mindig boldogsággal és feneketlen gyengeséggel töltötte el. Amióta itt volt ez a Dato, úgy érezte, hogy mindig így látta Stellát. Hiába közepesen magas, mégis kiemelkedik minden jó dolog közül, a kezdet kezdetétől fogva.
Természetesen Adrian ezt soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem mondta volna el Stellának, soha, mert akkor hiába emelkedett volna ki minden dolog közül, de mérföldekre tőle, elérhetetlenül.
Soha az életben nem mondta volna el neki.
Főleg nem most, szárnyaszegetten.
Ám közben egyre nehezebb volt elviselni a távolságot, mert Stellának tényleg meg kellett erőltetnie magát, hogy elkerülje Adriant. A házuk ugyanis össze volt nőve, mint a sziámi ikrek, akiknek közös a szívük, és ez a szív nem más volt, mint a hintaágy a teraszon. Nyikorgó szív, ide-oda verdesett, előre és hátra, folyamatosan, hogy a házak és a lakóik életben maradjanak.
Hogy Adrian és Stella sziámi házban laktak, arról is a Misses tehetett. Annyiban volt ő a hibás, hogy övé volt mindkét ház. Az ősidőkben örökölte rég elhunyt férjétől, és hiába volt három gyereke, mégsem sikerült rendesen megtölteni az összes szobát emberekkel, egyszerűen nem ment. Nemcsak egy-két szoba, de egy egész ház üresen állt, és a Missesnek egyszer csak az jutott eszébe, hogy a megtöltetlen házat ki kéne adni!
Eleinte jöttek és gyors egymásutánban távoztak is a lakók, legkésőbb akkor, amikor rájöttek, hogy mi-
lyen hátrányai vannak két összenőtt háznak, amelynek ráadásul csak egy, közös terasza van. Csak akkor talált megbízható bérlőket, amikor a gyerekei már rég elköltöztek, és az egyik lánya visszatért a mostani Stella Maraun egy kisebb kiadásával.
Olyanokat, akik maradnak. Adriant és a szüleit.
Pedig Adrian anyukája, mint később megtudta, eleinte nem is volt valami boldog az új lakásban, elsősorban állítólag a főbérlő nem felelt meg az ízlésének. És mégis azt kell mondanunk, hogy Adrian anyjának balszerencséjére a leghalványabb esélye sem volt megakadályozni a beköltözést.
Erről Adrian gondoskodott.
Erről Stella gondoskodott.
Nem, Adrian nem emlékezett erre, mert Stella és ő mindössze háromévesek voltak. De a Misses később újra és újra elmesélte, hogyan ültek egymás mellett a hintaágyon, mintha összenőttek volna, és rögtön mindenki megértette körülöttük, hogy ezek ketten örökre itt fognak ülni, de mindig. Na, akkor
Adrian szülei haladéktalanul beköltöztek. Szóval be voltak költözve, és Adrian meg Stella, akik már akkor pontosan egy fejnyire voltak egymástól, függőlegesen nézve, Adrian és Stella nem szándékoztak elhagyni a hintát, hanem egyszerűen ott maradtak, évről évre, egészen a mai napig, pár icipici megszakítással, amik sajnos elkerülhetetlenek
voltak, és végül ezzel a mind ez idáig leghosszabb szünettel, ami már két teljes hófútta hete tart.
Évről évre.
A terasz.
A hintaágy.
Ha tetszett a részlet, ide kattintva megtalálod a könyvet vagy olvasd el ajánlónkat!
