Adj címet Vadadi Adrienn meséjének!
Képzeljétek, Székesfehérváron, a Zentai utcai általános iskolában kötelező olvasmány lett Vadadi Adrienn két könyve is. Az Alma utca 22-t másodikban, a Nyomás a suliba! című könyvet pedig harmadikban olvassa el minden gyerek a suliban. De ezek nem olyan kötelező olvasmányok ám, amiket vonakodva, muszájból olvasnak el a gyerekek, hanem olyanok, amikkel nem tudnak betelni. Annyira, hogy levelet írtak Adriennek, arra kérve őt, hogy írjon egy harmadik Alma utcás könyvet. (Ezt a levelet, sok-sok rajzzal itt az oldal alján ti is elolvashatjátok.) Adrienn pedig írt is egy olyan mesét, amit eddig csak a fehérvári iskolások olvashattak. És most ti, itt ebben a cikkben... Csak éppen címe nincs még a mesének... Segítetek a címadásban? Ha kitaláltok egy jó címet, és megírjátok hozzászólásban Adrienn Facebook-oldalán 2018. július 2-án éjfélig, akkor most megnyerhetitek azt a Vadadi Adrienn-könyvet, amelyik még hiányzik a polcotokról. Jó olvasást és cím-találást! A választ itt adhatjátok meg, és itt rögtön like-olni is tudjátok Adrienn Facebook-oldalát, hogy minden játékról, tartalomról azonnal értesüljetek... Most pedig olvassátok el a mesét:
Marosiék mostanában azzal szórakoznak, hogy kiállnak az ablakukba meglesni, hogy mikor fordul be az utcába a kukásautó. Megvárják, amíg betolat az utca végébe, leugranak róla a kukás bácsik, felakasztják az emelőre a szemeteskukákat, aztán amikor beborul a szemét a kukásautóba, Marosiék olyat füttyentenek az ablakukból, hogy a kukásautó vezetője rátapos a gázra, mert azt hiszi, a kukás bácsik füttyentettek, amiért elkészültek. És akkor a vezető, anélkül, hogy belenézne a visszapillantó tükörbe, úgy ott hagyja őket, hogy annyit sem mond, fapapucs, a bácsik meg hadonászva, szitkozódva loholnak utána.
- Álljál már meg Fecóka! – kiabálják, és amikor a sarkon utolérik, jól összevesznek, Marosiék meg majd’ kiesnek az ablakukból, úgy röhögnek.
Én nem tudok fütyülni. De ha tudnék, akkor sem arra használnám, mint Marosiék. Akkor csak üldögélnék a ház előtt a padon, és ha lejönne Kamilla, egy dalt dúdolászva, én füttyszóval kísérném őt, mintha mi lennénk a zenekar. Vagy ha le akarnám hívni Pirost labdázni, nem csengetnék fel a kapucsengőjükön, nehogy felébresszem valamelyik nagytestvérét, aki a buli előtt, vagy a buli után éppen kipiheni magát, hanem csak felfütyülnék egy előre megbeszélt dallamot, mondjuk azt, hogy „kék-lila-kék”, amitől Piros rögtön tudná, hogy neki szólok. És már szaladna is le a kékeslila lasztijával hozzám. Ha tudnék fütyülni, a suliban is lehetnék a fociban bíró. Akkor aztán igazságos mérkőzések lennének! Nem úgy, mint amikor a Barabás ikrek a bírók, és egymás csapatának segítenek, csakis azért, hogy ők nyerjenek.
Már napok óta próbálok fütyülni, de sehogy sem sikerül. Még egy icike-picikét füttyenteni sem. Pedig összecsücsörítem a számat, pont úgy, ahogy nagy Marosi mutatta, aztán nagy erővel kifújom rajta a levegőt, mégsem. Csak susogok, mint a konyhában huzat, amikor Nani kiszellőztet a kelkáposzta főzelék után. Még Piros is tud fütyülni, pedig csak óvodás. Mondjuk ő pont fordítva, mint ahogy kell, mert fújás helyett szívja a levegőt. De az mindegy, mert így is majdnem pont olyan. Kamilla még dallamot is tud, mint Elek bácsi, amikor jókedve van, és rázendít egy magyar nótára. Én nem szeretem a magyar nótát, de Nani nagyon! Amint meghallja a rádióban, rátör a romantika. Rögtön táncra perdül, dalra fakad, felkapja a partfist, és úgy csinál, mintha nagypapi ropná vele fiatallány korában, valami lakodalomban! Én meg inkább lespurizok az udvarra, még ha esik is az eső, különben engem is felkap egy csárdásra, pedig tudja, hogy én utálok táncolni.
Azt hiszem, Elek bácsit fogom megkérni, hogy tanítson meg fütyülni. Nagy Marosihoz nem fordulhatok, mert nem akarom, hogy kinevessen. Piros szívós módszere nem érdekel, Kamillát pedig inkább meglepném valami saját szerzeménnyel. Úgyhogy marad Elek bácsi.
Jó korán felkeltem, hogy még suli előtt elintézhessem a dolgot. Olyan korán, hogy még Nani sem szöszmötölt a konyhában. Bedugtam az iskolatáskám, meg a mára kikészített ruhám a takaróm alá, hogy ha Nani benyitna a szobámba, azt higgye, még szuszogok az ágyban. Aztán úgy, ahogy voltam, mezítláb, meg pizsamában kilopóztam az előszobába, elfordítottam a kulcsot a zárban és lesurrantam Elek bácsihoz.
- Csókolom! – köszöntem, amikor hosszú kopogtatás és két csengetés után végre kinyitotta az ajtót.
- Csókolom! – válaszolta rekedten. Aztán kitörölte az álmot a szeméből, és ahelyett, hogy beengedett volna, csak állt és pislogott – Mi van Misikém, felcsaptál vekkernek? – kérdezte két ásítás közben – Hány óra van ilyenkor? – mire én megnéztem a karórámat és megmondtam, hogy fél hat. Aztán elmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok, Elek bácsi pedig végre kitárta az ajtót.
Csak akkor vettem észre, hogy Elek bácsi is pizsamában van, amikor felkapcsolta a lámpát a konyhában, pedig azt meséli, korán kelő. Bár lehet, hogy csak nem akart még felkelni, hiába volt hajnal, mert valami szépet álmodott. Gondolom banditásat, mert az arca csupa szőr volt.
Miután feltette a teavizet forrni, beterelt a kis szobába, vagy ahogy ő mondja, a fészerbe, feltessékelt a munkapadhoz a magas székre, aztán a fürdőszobába slattyogott. Amíg én, hogy elüssem az időt, csiszolgatni kezdtem egy fadarabot, addig ő lehúzta a vécét, kinyitotta a csapot, nyikorgatta a fürdőszoba szekrényét, zörgött valamivel, végül pedig rázendített egy magyar nótára. Először azt hittem, hogy a teavíz fütyül, de amikor meghallottam, hogy ez nem egyszerű fütyülés, hanem az „Édesanyám kössön kendőt!”, gyorsan leugrottam a székről, hogy megkérjem Elek bácsit, kicsit halkabban, nehogy a füttyszó felrepüljön a negyedikre, és felébressze Nanit. Mert ha Nani észreveszi, hogy helyettem az iskolatáskám, meg a pulóverem húzza a lóbőrt az ágyban, akkor magyar nóta, meg romantika ide vagy oda, ijedtében, hogy hol vagyok, úgy elsikkantja magát, hogy kiugrik az ágyból az egész ház! És akkor lőnének a füttytanulásnak, annyi biztos! Mert akkor Nani tuti, hogy visszatessékelne az ágyba, és jöhetne a szobafogság. Talán még suliba sem engedne el! Mondjuk a rajzórát, meg az éneket annyira nem bánnám, de a délutáni foci bíróskodást, azt nagyon!
Szóval vágtáztam Elek bácsihoz a fürdőszobába, hogy megkérjem, halkítsa le az „Édes anyám kössön kendőt”, de amikor megláttam a tükör előtt, kezében pemzlivel, arcán hófehér szakállal, mintha valami Mikulás volna, tátva maradt a szám! Apu nem így szokott borotválkozni! Ő csak előveszi az elektromos borotváját, párszor végigzizegteti az arcán, „zzzzz-zzzzz”, és már kész is. De Elek bácsi! Na ő aztán megadja a módját! Neki is támaszkodtam az ajtófélfának, hogy ellessem tőle, hogyan csinálja. Ott rögtön eldöntöttem, ha nagy leszek, én is pont úgy fogok borotválkozni, ahogyan ő. Csorgatom majd a vizet, behabosítom az egész ábrázatom pamaccsal, aztán meg fütyörészve húzogatom fel-le a borotvát, amíg az arcom olyan sima nem lesz, mint a baba popsija. Ahogy ott támaszkodtam, és a tükörből Elek bácsival bámultunk egymásra, egyszer csak meglendült a kezem. Azon kaptam magam, hogy már pamacsolom a habot, meg húzogatom a borotvát, mintha igazából borotválkoztam volna. És amikor Elek bácsi az „Édesanyám kössön kendőt!” végére ért, akkorát füttyentettem, hogy talán még a negyedikre is felhallatszott. Futottam is haza gyorsan, minden lépcsőfordulóban nagyokat füttyentve, mielőtt még Nani az iskolatáskámmal, meg a pulóveremmel összekeverne! Visszalopóztam a szobámba, magamra csuktam az ajtót, aztán odaálltam az ablakba és akkorát füttyentettem a friss reggeli levegőbe, hogy Fecóka rálépett a gázra, a kukás bácsik szaladtak utána, Marosiék pedig csak forgatták a fejüket, el sem tudták képzelni ki előzte meg őket!
Reméljük tetszett a mese! Ide várjuk a címjavaslatokat, és itt like-olni is tudjátok Adrienn Facebook-oldalát! Itt olvashatjátok a Zentai utcai iskolások levelét, amit Adriennek írtak: 
