A varázsfuvola-akció, ahogy a drámatanár látja
A varázsfuvola-akció igazi csemegének számít az ifjúsági regények, különösen az Időfutár-sorozat szerelmeseinek, és valódi kuriózum lehet az ifjúsági színház megújulását váró szülők és pedagógusok számára. A legizgalmasabb kérdéseket a befogadás és a taníthatóság oldaláról egyaránt, a műnemváltás problémája veti fel. A darab számos különböző formában hordozza magán a regény dramatizálásának előnyeit és hátrányait. Olvasd tovább egy gyakorló magyar- és drámaszakos tanár ajánlóját!
A regényből adaptált színdarabok korát éljük. Miközben a színházak a fennmaradásért küzdenek, egyre gyakrabban tűznek műsorra dramatizált kötelező olvasmányokat, amikben azonban jellemzően nem saját értelmezésre, egyéni parafrazeálásra, a hagyomány és a modernség játékára összpontosítanak, hanem sokkal inkább egyfajta dramatikus olvasónaplót állítanak színpadra, aminek művészi értékével nyilván ők maguk is többé-kevésbé tisztában vannak, de részben kárpótolja őket, hogy a jegyek eladhatóak az iskolás csoportok számára. Nehéz ezzel a tendenciával szemben hatékonyan fellépni és nem is igazán látszik, hogy kinek kellene megtennie, hiszen a színház anyagi megfontolásból, a pedagógus a tantervi praktikusságot szem előtt tartva, a diákok pedig a tapasztalat hiányából fakadóan, nem fognak fellázadni.
Ebből a szempontból egyértelműen üdvözlendő törekvés az Időfutár-sorozat színpadra írt epizódja. A varázsfuvola-akció szerzői igyekeztek nem megnehezíteni a saját dolgukat, és olyan darabot írni, ami a regénysorozat ismerete nélkül is élvezhető, illetve nem zavarja meg a könyvek olvasásának sorrendjét sem. Emiatt a darab a regények cselekményén kívül lebeg, jó néhány álmatlanul töltött órát okozva a történetet nyilván ízekre szedő rajongói blogok íróinak és olvasóinak. A varázsfuvola-akció szereplői ugyanis már mind ismertek a könyvsorozatból, ezért a darabnak nem kell a jellemek részletes felépítésével bajlódnia. Az eljárásnak persze komoly hátránya, hogy a könyvek történetét részleteiben nem ismerő olvasó számára több karakter is üresen konghat, tiniregények típusfiguráiként tűnhetnek fel, de a darab elsősorban nem is nekik szól, hanem a rajongóknak. A rajongók számára ugyanakkor semmilyen különösebb izgalmat nem jelenthetnek a cselekmény fordulatai, mert a főszereplő ugyanannak a múzeumi sakkasztalnak a segítségével jut vissza a XVIII. századi Bécsbe, amit már a sorozat első részében megismert az olvasó, a Varázsfuvola történetéről pedig már korábban is részletes információkkal rendelkezett. Mindez azonban csupán szőrszálhasogatás, ha a darab céljait távlati szempontból értelmezzük, hiszen ha az ifjúsági irodalom slágerregényei sikerrel és rendszeresen tudnának megjelenni hasonló formában, az talán megmenthetné a dráma műnemét és magát a színházat is attól a szürke érdektelenségtől, amivel a tizenéves korosztály részéről találkozik.
Időfutár-rajongó osztályunkat értelemszerűen vétek lenne nem megismertetni a történettel, ami nem mellesleg látványosan vonultatja fel a műfaj színpadi lehetőségeit is.
A regények fontos narrációtechnikai megoldását, hogy a cselekmény nagyrészt a két központi szereplő, Hanna és Zsófi közti esti chatelés és e-mailváltások során visszatekintve bontakozik ki, a drámai forma természetesen nem tudta megtartani. Cserébe folyamatosan játszik a darab a jelen és a múlt egymásra vetítésével, aminek Hanna mobiltelefonja a kulcsa, ez pedig a színpadképben a falra vetített skype-kapcsolattól kezdve olyan finom megoldásokig terjed, mint például a XVIII. századi színház és a XXI. századi múzeum terének egymásra játszása, amiben a két idősík szereplői egymás mellett futkosnak anélkül, hogy érzékelnék a másik jelenlétét. Drámatanárok számára megfontolandó és haladó szituációs gyakorlatnak sem utolsó gondolat, rövid jeleneteket egymásra tervezni, pontosan azzal a szándékkal, hogy ne hagyjuk magunkat kizökkenteni a saját terünkből, nem beszélve az alternatív történelmi idősíkok egymásra hatásának izgalmairól, ami szintén biztos alapja lehet egy-egy elmélyült osztálytermi eszmecserének. Ugyanis a darab az időutazást kicsit abban az értelemben használja, ahogyan a 80-as évek kultmozija, a Vissza a jövőbe, vagyis a jövő határozottan képlékeny valami. És bár az alternatív idősíkok sokaságába nem fog belefájdulni a fejünk, mégis az osztrák uralkodóház XXI. századi regnálása, a Hősök tere helyén álló kétfejű sas vagy a Rákóczi-túrós fájó hiánya átgondolt jövőkoncepciót tükröz.
Számomra ugyan meglepő volt a döntés, hogy a darab nem teljesen önálló történetet dolgoz fel, hanem a sorozat egyik meglévő központi eseményét, a Varázsfuvola 1791-es bécsi ősbemutatóját, bontja ki és világítja meg sajátos szemszögből, de kétségtelen, hogy a rajongók számára éppen ez teheti a darabot igazi csemegévé.
Pedagógiai szempontból a fentieken túl érdemes még a darab néhány sajátosságát megemlíteni. Nehéz nem felfigyelni a direkt ismeretközvetítő szándék folyamatos jelenlétére, ami ugyan a regényben is jelen van, ott azonban a terjedelemnek köszönhetően csupán a cselekmény színes háttereként húzódott meg, míg a színdarab rosszabb pillanataiban hajlamos kéretlen történelemórává változni, a Martinovics-összeesküvés hátteréről, illetve fizikaórává, amin megtudhatjuk, hogyan kell citrommal feltölteni egy mobiltelefont.
Brillírozik a darab a nyelvi játékok terén, ennek alapját majd minden esetben a 230 évvel korábbi nyelvállapot jelenti, és meglehetősen frappánsan illusztrálja is a jelenséget. Tematikusan igen fontos még a Mozart figurájához kapcsolódóan felmerülő, jelenkori siker és az örökkévalóságnak szóló művészet kérdésköre, amire a darab több szempontból is rákérdez, újra csak saját irodalomórát követelve a maga számára.
Összességében azt javaslom, adjuk meg magunkat A varázsfuvola-akció csábításának, illetve általában annak a lehetőségnek, hogy diákjaink saját olvasmányélményei bátrabban kapjanak teret az iskolában.
Az ismertető szerzője Deák Márton, a Forrai Művészeti Gimnázium gyakorló magyar- és drámaszakos tanára
