A török szőnyeg
Olvasd el Jane Teller Minden című könyvének egyik novelláját. A török szőnyeg egy zseniális, könnyednek induló, de nagyon kemény témát feszegető írás egy tizenegy kislányról, aki mindent megtesz azért, hogy kivívja apja elismerését.
– Az ott!
Apám a szőnyegre mutat, amit utolsónak hozott be a kereskedő. Leguggolok a szőnyeg mellé, és nagyon óvatosan megérintem a szegélyét. Sima és meglepően puha a kezemben, mint az édesvíz. Arany és kék színű, keskeny sötét szegéllyel. Az állat figurákat bonyolult minta keretezi: a struccot, tevét, kígyót meg a különféle furcsa, piros, narancssárga és világos zöldesbarna színű fantázialényeket. Némelyik állat és minta ugyanolyan kávészínnel körülrajzolt, mint a szőnyeg szegélye; a többi minta átmenet nélkül lesz arany és kék, mintha a színek fejest ugrottak volna a szőnyegbe és furcsa állatokká folytak volna össze.
– Akar venni? – kérdezi tört angolsággal a kereskedő.
– Olcsó ár… Nagyon szép…
A szőnyegárus alacsony és vékony; ráncos, keskeny arca sötét és széltől barázdált. Az orra ferde, mintha egyszer eltört volna és nem egyenesítették volna ki. A karja vékony és göcsörtös, mint egy almafa legvékonyabb ága, de úgy hozza-viszi a szőnyegeket, mintha semmi súlyuk nem lenne. A lába is olyan könnyedén mozog, hogy a lépései különös balettelőadásra hasonlítanak. A szeme sötétbarna és nagyon barátságos, de a barátságosság mögött valami furcsa büszkeség is villan benne. Mintha becsületbeli ügye lenne a kedvesség, s ez látszana a nagyon egyenes válla közt. Pedig pénze az apámnak van, nem neki.
– Igen, ez a legszebb – mondja megint az apám, és odabólint az eladónak. – Ugye, Inga?
A szőnyegárusról az apámra nézek, és érzem, ahogy fölkúszik az arcomon a bizsergető arcpír.
Szeretnék gyorsan igennel válaszolni. Nincs szükségünk szőnyegre, mondaná az anyám. Egyébként sincs sok mindenre szükségünk, mert mindenünk van. A szüleim ugyan nem így gondolják, de az anyám inkább távoli utazásokra és a konyha átépítésére költené a pénzt, nem török cuccokra meg szőnyeg re.
– Nem, Inga? – ismétli apám, és felém fordul, kicsit fölemelte a hangját, és már majdnem ott tartok, hogy emlékeztetem anyám szavaira, de kiszáradt a nyelvem, és nem akar megmozdulni, hogy mondjon valamit. Talán jobb is így, mert örülök, hogy kikérte a véleményemet. Ez nem fordul elő gyakran, most együtt kirándulunk, csak mi ketten, ilyen sincs túl gyakran. De a bátyám és a két húgom inkább strandolni szeretnek, minthogy romokat nézzenek, úgyhogy ők a parton maradtak, ahol vízimotorozni és strandröplabdázni lehet a többi gyerekkel. Anyukám is legszívesebben csak napozik.
Apám vékony szájjal, hunyorogva mosolyog, úgy ahogy már láttam tőle, de nem rémlik, mikor vagy
hol. Amikor így mosolyog, vissza kell tartanom a lélegzetemet, akkor is, ha nincs már több hely annak a sok levegőnek a tüdőmben.
– Igen – mondja hangosan a kereskedőnek, anélkül hogy kivárná a válaszomat. Ebben a pillanatban mégiscsak engedelmeskedik a nyelvem. Bólogatok és egy suttogott igen kijön a számon a levegővel együtt, amit egész lassan, hang nélkül kiengedek a szám jobb sarkán.
De az apám már elfordult, szóval csak az eladó hallja a válaszomat. Nemcsak a szeme mosolyog széltől barázdált arcán, hanem a válla is, de nem akarok visszamosolyogni, hanem inkább előhalászom a mobiltelefonomat a kis táskából, és úgy teszek, mintha nem létező üzeneteket olvasnék.
A kereskedő hátraszólt valakinek, s bár én senkit sem látok, nemsokára mégis bejön két fi ú egy tálcával. Teáskannát és szép kis poharakat hoznak, aranyszínű mintákkal díszítve. A fiatalabbik fiú, aki velem egyidősnek tűnik, teát tölt, és apám felé nyújtja a tálcát, hogy vegyen egy pohárral. A kereskedő int, hogy én is vegyek egyet, de nem szeretem a teát, és megrázom a fejem.
– Nem, köszönöm – mondom pár szavas angoltudásommal.
Ülünk a padon egy féltető alatt. Olyan, mint egy terasz, egy nyitott szőnyegüzlethez tartozik. Egy kis tér egyik sarkában van, a tér közepén kiszáradt szökőkút. Fárasztó nap volt. Korán el indultunk ma reggel a panzióból, először taxival mentünk Bodrumig, majd busszal a többi dánnal együtt Milászon át Epheszoszig. Megálltunk egy étteremnél reggelizni; tojást és fehér sajtot adtak, ami nem ízlett. Azután vehettünk vizet és pisztáciát. A buszon émelyegni kezdtem, de egyetlen egyszer se panaszkodtam. Akkor sem, amikor több órán keresztül a régi romok között gyalogoltunk a tűző napon. Epheszosz valaha óriási város volt, könyvtárral, templomokkal, teraszos házakkal, síremlékekkel és diadalívre emlékeztető építménnyel. Még színházuk is volt. Amfiteátrumnak hívják, mondta apukám. Epheszosz először görög volt, aztán római – ezért európai és egyáltalán nem török, magyarázta apám. Mindent sokkal jobban tudott, mint az idegenvezető, és jó volt vele sétálni, akkor is, ha nem nagyon érdekel a történelem meg ilyesmi.
Apukámmal kettesben lenni, nos, ez szinte lehetetlen, ha az ember négy gyerek közül a második.
Általában csak akkor fordul elő, ha a saját számba harapok, hogy ne aludjak el, és ha szerencsém van, akkor néha, ha lemegyek a földszintre, már mindenki aludni ment, anyukám is, csak az apukám ül egy pohár bor mellett vagy újsággal a kezében, és akkor tudunk beszélgetni kicsit, ha olyan kedvében találom. De ez nem túl gyakran fordul elő, szóval a mai szinte ünnepnap, igen, még jobb, mint amikor betöltöttem a tizenegyet és az egész osztály meglátogatott.
Ezért igyekszem annyira, én, aki egyébként gyakran, majdnem mindig, rossz fát tesz a tűzre, mosolyogni és nem panaszkodni és mindenben egyetérteni apámmal. Még akkor is, amikor megbotlottam egy több ezer éves lépcsőfokon, és vérezni kezdett a lábam, akkor se szóltam egy szót se. Rubin, rubinkövek, suttogtam csak magamnak olyan halkan, hogy én is alig hallottam, miközben néztem, ahogy rácsöpög a vér a kókadt gyomra, ami kevésbé volt antik. Aztán odafutottam apámhoz, és megfogtam a kezét.
A koromhoz képest nem vagyok kicsi, de kisebbnek tudom tettetni magam, ha kell. Ha csaknem felejtem el, ami gyakran előfordul. Visszafele Bodrumba más úton ment a busz, keskeny utakon, amelyek kígyószerűen föl-le tekeregtek a hegyormon, egyik a másik után, és én megint majdnem rosszul lettem. De végre megérkeztünk a faluba, amelyik a túra utolsó állomása volt, és ahol bőséges ebédet kaptunk egy étterem teraszán, ahonnan egy olívaligetre, apró vályogházakra és völgyekre láttunk, melyek nyugtalan barna-zöld tengerre emlékeztettek.
Rajtunk kívül mindenki más a teljes családjával jött, vagy házaspárok, és a jelek szerint aranyosnak találták, hogy az apám egyedül kirándult velem. Főleg a nők nyüzsögtek körülöttünk, az anyukák noszogatták a gyerekeiket, hogy kínáljanak meg az édességükkel és üdítőjükkel, és én igyekeztem a helyes arányban igen, köszönöm-mel és nem, köszönöm-mel válaszolni.
A legszívesebben senkivel nem osztoztam volna az apámon, úgyhogy minden kérdésre olyan röviden válaszoltam, ahogy csak tudtam, akkor is ha azért igyekeztem udvarias lenni. De az ebédnél mégis egy nagy közös asztalnál ültünk. Az apukám és egy vékony, nagyon barnára sült nő között ültem, aki úgy gondolta, hogy minden olyan aranyos rajtam: a sárga nyári ruhámtól kezdve a rózsaszín szandálomon át a szőke, totál idegesítő göndör hajamig minden, pedig a hajam sose akar engedelmeskedni, ahogy én magam sem, de ma legalább összetartja egy hajgumi. A néni szerint persze főleg az a tény, hogy apámmal egyedül jöttem el kirándulni, olyan, de olyan aranyos.
– Inga mindent megeszik – dicsekedett az apám a nőnek és a többi turistának, miközben rágtam a garnélarákot, aminek a páncélja a fogam közé ragadt. És ettem mindenfélét, aminek nem tudtam kiejteni a nevét, például ikembe corbasi, guvec és köfte. Ha lehúzom a függönyt a szemem mögött, és azt képzelem, hogy sakál vagyok a sivatagban, és egész nyáron nem ehetek mást, akkor bármit le tudok nyelni. Ebéd után még volt másfél óránk a busz indulásáig, és megnézhettük a templomot meg a kis üzleteket a téren, vagy bármit csinálhattunk, amihez kedvünk támadt. Az idegenvezető ugyan nem mondta, de világos volt, hogy szerinte leginkább vásárolnunk kéne ezt-azt, hogy ezért és nem másért álltunk meg ebben a faluban. És ez szerintem is jó ötlet volt, mert szeretek képeslapokat, teáscsészéket és ékszeres dobozokat nézegetni, vagy bármi mást.
Miután gyorsan meglátogattunk egy nagyon-nagyon régi templomot – ami közel sem volt annyira régi, mint Epheszosz, és egyébként is zárva tartott és csak kívülről lehetett megnézni –, megálltunk apukámmal a szőnyegkereskedő boltjánál.
Hihetetlen meleg van a téren, ahol a levegő és a nap valahogy úgy keverednek egymással, hogy az ember karja és fejbőre rögtön viszketni kezd, és alig kapni levegőt. De az árnyékot adó féltető alatt, az üzlet teraszán ventilátor keveri a levegőt, ezért ott jól el lehet üldögélni a hűvösben.
Az apám és a kereskedő hangosan és furcsán kapkodva beszélnek, és én nem tudom követni, mit mondanak, csak örülök apám lelkes hangjának, akkor is, ha kicsit nyugtalanná is tesz. Ezért kis idő múlva nehezemre esik nyugton ülni, és elkezdem ide-oda hintáztatni a lábamat, nehogy felugorjak és olyasmit csináljak, amit nem szeretnék. De aztán mégsem bírok nyugton maradni, lecsúszom a padról, megint leguggolok a szőnyeg mellé, és bevésem a mintákat az emlékezetembe: struccok, kígyók, krokodilok, fantázialények, vastag gyík vagy inkább vékony teknősbéka, tevék és szamarak. Meg egy csomó vonal, ami valami labirintusos játékot juttat eszembe, csak a bábuk hiányoznak hozzá. Némelyik állat rénszarvasra emlékeztet, pirosak meg zöldesbarnák, bár nem hinném, hogy élnek rénszarvasok Törökországban, úgyhogy valami másoknak kell lenniük.
Vagy lehet, hogy a törökök azt képzelik, vannak náluk rénszarvasok, mint ahogy mi Skandináviában napsütésről és meleg strandokról képzelődünk sötét téli napokon, miközben a havas eső mindent elcsúfít, és minden csupa latyak és nyirkos hidegség?
A szőnyeg olyan szép, hogy szinte ragyog. Tudom, hogy anyukám mérges lenne érte, mégis azt remélem, hogy apukám meg tud egyezni a kereskedővel az árban, és magunkkal visszük a szőnyeget.
Ha valakinek van otthon egy ilyen szőnyege, az olyan, mintha valahogy minden tökéletes lenne, akkor is, ha nem az. Mindig így vagyok a szépséggel, a puha és sima holmikkal, és ezért szeretném azt is, hogy egyenes hajú és jól nevelt legyek, mint a testvéreim, mert ők mindhárman rendesek és nem vadak és kuszák, mint a hajam meg én, aki ok nélkül furcsa dolgokat csinál, szóval a testvéreimet mindenki könnyebben a szívébe zárja, mint engem.
Néha a saját szívemben sincs elég hely magamnak.
De a szőnyeg… a szőnyeg az arany és kék és hihetetlenül finom meg sima, s ha csak ránézek, repes a szívem.
Az árus elmond ezt-azt a szőnyegről, hogy honnan való, mit jelképez a mintája, és hogy milyen különleges a fonál, én meg unatkozni kezdek. A fi ú, aki a teát hozta, a másik sarokban ül egy halom szőnyegen. Egyfolytában felém sandít, és én lenézek a ruhámra, hogy nem koszos-e vagy nem maradt-e vér a lábujjamon, de nem látszik semmi. Bár nem a lábamat nézi, azért lehúzom a ruhámat, hogy a térdemet is eltakarja. Majd végigsimítok a hajamon, és úgy meghúzom a hajgumit, hogy már fáj, hogy legalább az elülső tincsek hátrasimuljanak valamennyire.
Hátul a copfból összevissza kibuggyan a hajam: kezelhetetlen és túl meleg. A vastag copf melegíti a hátamat, megizzad tőle a nyakam. Anyukám nem engedi, hogy levágassam a hajam, ezért egyszer levágtam magamnak. De úgy meg csak égnek állt, úgy néztem ki, mint egy sündisznó, és még hajpánttal se tudtam lesimítani, úgyhogy még mindig jobb, ha hosszú, és hajgumival össze lehet fogni legalább egy részét.
A nagyobbik fiú, aki követte az alkudozást, felénk jön, és mond valamit az öccsének, aki erre föláll.
Integetnek nekem, hogy menjek velük, és két ékszeres vitrinre mutatnak az üzlet végében, majd rám néznek. A vitrinek sötét fából és vastag üvegből készültek, s teli vannak mindenféle színű ékszerrel.
Nem is tudom annak a sok különböző, csillogó drágakőnek a nevét. Aranyból is sok van, láncok és karkötők. Meg kagylóból fűzött láncok is, némelyik apró kővel és gyönggyel díszített. Az idősebbik testvér kinyitja az első vitrint, és kivesz pár aranyláncot, felém akarja nyújtani, de én megrázom a fejem.
Valahogy túlságosan finomak, felnőtt nőnek valók, nem nekem. Nem, nekem jobban tetszenek a kagylós láncok, főleg a színes kövesek. Az egyik szürke, fehér és kék színű kagylókból készült, és a közepén óriási, rovátkákkal és mintákkal díszített kék színű kő van, és biztos vagyok benne, hogy ez a legeslegszebb.
A kövön is látszik, mert egyszerre sima, kemény és selymes tapintású, akkor is, ha a mintától érdes, de ez csak csikizi a tenyeremet, ahogy az egyik kezemből a másikba csúsztatom. Valahogy az arany-kék szőnyegre emlékeztet a lánc.
Más láncokat is fölpróbálok, de csak a látszat kedvéért, mert megtanultam, hogy nem szabad túl érdeklődőnek mutatkozni, és közben egyre csak a kék köves láncot lesem. Még egyszer fölpróbálom.
Kétség sem fér hozzá: ez a legszebb. A tükörben kéknek és tisztának látszik a szürke szemem, és mintha a kő vonzana magára minden figyelmet, nem a hajam, ami a melegtől összevissza áll, mint a szögesdrót, és még az átlagosnál is göndörebb.
A tükörtől elfordulva apámra nézek, szólni akarok neki, hogy nézze meg a láncot, de miközben nyitom a szám, meggondolom magam. A kereskedőt figyelem, aztán megint apámat. Valami készülődik, csak nem vagyok benne biztos, mi. Mintha párbajoznának, de persze nem igazából.
– Apa – mondom végül mégis, suttogva és túl halkan, mert nem fordítja felém a fejét.
Még egyszer megpróbálom kicsit hangosabban:
– Apa! –, de még mindig nem hallja, és harmadszorra se: – Apa!
Közelebb lépek. A szőnyegen árnyékok táncolnak, mintha a kígyók kiszabadulnának a mintából, és körbekúsznának a szőnyegen; tevék, szamarak és rénszarvasra emlékeztető állatok menekülnek kígyók és krokodilok elől. Meg szeretném kérdezni apukámtól, hogy tetszik-e neki a lánc, és hogy megvenné-e nekem, vagy esetleg csak kölcsönre, én meg visszafizetném az árát, amint összespóroltam eleget, vagy esetleg félretehetnénk későbbre és ez lesz a következő születésnapi ajándékom? De még amikor teljesen odaérek mellé és majdnem neki dőlök, akkor sem fordítja felém a fejét, hanem továbbra is a szőnyeg és az eladó között cikázik a tekintete. A homlokán függőleges ráncok futnak, a szeme kisebb mint egyébként, a szája pedig furcsán szögletesen és mereven mozog, mint valami régi számítógépes grafikán. A kezére nézek, de nem merem megfogni. Csak állok mellette csöndben, és automatikusan beletúrok a hajamba.
A kereskedő rám pillant, egyenes válla kissé megmozdul, nyakához emeli a kezét, és barátságosan mosolyog. Visszanézek az apámra.
– Négyszáz – mondja.
– Hatszáz… ez az utolsó ár. Többet nem engedhetek – válaszolja a kereskedő.
Nos, akkor nem lesz üzlet – feleli az apám, és föláll.
Gyorsan visszamegyek a vitrinekhez, leveszem a láncot, és odaadom a fiatalabbik fiúnak, megrázom a fejem, de továbbra se veszem le a szememet a kék kőről, és még sokáig bámulom az üveg alatt, miután visszakerült a helyére a vitrinben.
– Négyszázhetvenöt – próbálkozik az apám. – Ez az utolsó ajánlatom.
– Igyunk még egy csésze teát – javasolja a szőnyegárus.
Néhány turista már felbukkant a csoportunkból, miután végeztek a vásárlással, és most kíváncsian
követik az alkudozást. Mintha ezen állna vagy bukna valami. A vékony, barnára sült néni szerint, aki
mindent olyan aranyosnak talál, az arany-kék szőnyeg is nagyon aranyos. Ezt többször elmondja, de
mintha csak nekem tűnne fel.
Az alkudozás csak húzódik és húzódik, az árus és segítői számtalanszor újratöltik a teáscsészéket, és megkínálják a többi turistát is, akik egyre többen lesznek. Azt szeretném, hogy az apukám igent mondjon, és fizessen, hogy hazavihessük a szőnyeget.
Évente új számítógépet kapunk, és majd’ minden második évben új autót, szóval bár nem sokat konyítok a török pénzhez meg árakhoz, a szőnyeg se kerülhet sokkal többe?
– Helló – az idősebbik fi ú nekem integet, és meg kellene kérdeznem apukámat, kimehetek-e a piactérre, de neki még mindig olyan furcsán szögletes a szája, hogy inkább nem szólok.
A szőnyegüzlet az utolsó a sorban a téren lévő boltok közül. A terasz másik oldalán meredek a hegyoldal, csak pár méternyi sáv van addig köves földdel és kiégett fűvel. A fiúk egymás mellé ülnek egy keskeny kőperemre a terasz falánál, egy girbegurba fügefa árnyékába; én a kisebbik fi ú mellé telepedek le. Jó ott ülni. Meleg van, de sokkal hűvösebb, mint a téren. Tisztán hallom az apám és a kereskedő hangját, de látni nem látom őket, s minket sem látni a teraszról.
A fiúk kavicsokkal kezdenek játszani. Földobják, majd megpróbálják elkapni őket, más kövekkel együtt, amiket egy földre rajzolt négyzetből vesznek fel. Otthonról ismerem ezt a játékot, és jó vagyok benne. Csak hogy itt nagyobbak a kövek a szokásosnál, így az elején kiejtem őket a kezemből, mielőtt hozzászoknék. Nem értem, hogy a két testvér mit beszél egymás közt, de nem számít, szórakoztatóbbak, mint a gyerekek a turistacsoportból, akik olyanok, mint bármelyik más gyerek otthon. A török fiúk kézzel-lábbal értetik meg magukat, ahogy én is, úgyhogy könnyen megy, mindhárman értjük a játékot. Az első pár körben vesztek, majd nyerek, de aztán megint vesztek. Közben hol hangosabban, hol halkabban hallani a beszédet a terasz felől, és főleg ha hangosabbak lesznek, akkor dobom túl magasra vagy ferdén a követ, hogy aztán nem tudom elkapni. Amikor az apám a leghangosabban beszél, kicsit behúzom a nyakam, de a fiúkat látszólag nem zavarja a hangoskodás. Biztos hozzászoktak már a kiabáló turistákhoz, gondolom, amikor az apám még hangosabban kiabál, de valami olyan nyers buzgósággal, hogy biztos vagyok benne, hogy a szőnyeg hamarosan jön velünk haza.
– Ötszáztizenöt. Utolsó ár!
Egy pillanatig egy hangot se hallani a teraszról.
Mintha nemcsak az apám és a kereskedő tartanák vissza a levegőt, hanem az összes többi turista is. És akkor az eladó hangja hallatszik:
– Rendben. Ötszáztizenöt.
Én jövök a játékban, de fölállok, és a kőperemen lábujjhegyen egyensúlyozva látom, hogy a szőnyegárus és az apám kezet ráznak. Apám barátian vállon veregeti az árust. Az eladó segédje bejön egy tálca friss teával és limonádéval a kezében. Mindenkinek töltenek, miközben az eladó hozza a számlatömböt és egy papírt, ami biztos garancia, amit már korábban is megmutatott nekünk, hogy lássuk, a szőnyegei valódiak, igazi finom áruk.
Apám kortyol a limonádéból. Nem tetszik, hogy hangosan felnevet; a szája még mindig olyan furcsán szögletes.
– Akkor ezzel megvolnánk – mondja, s szól nekem:
– Inga, gyere! Indulunk.
– Nem csomagolják be a szőnyeget? – kérdezem a kőfalon át.
– Nem visszük magunkkal.
– De…
- Csak vicceltem. Hogy lássam, megkaphatnám-e… – mondja az apám. Az eladó felé fordul, és megismétli angolul:
– Vicc volt… Jól átvágtalak!
A kereskedőre nézek, akinek a bőre elszürkül a széltől barázdált felszín alatt: barátságos testtartása is szertefoszlik, furcsán lógatja a vállát.
– De kezet ráztunk… – mondja az apámnak.
– I got you! – mondja az apám, és durván, még hangosabban nevet.
A két testvér felállt, és közrefognak, úgy állnak mellettem. Látom, hogy az ő válluk tartása is megváltozott, valami belül megváltozott, ha kívülről nem is látszik.
Az eladó mindenfélét mond törökül, ami nem hangzik épp kedvesen, akkor is, ha még mindig udvariasan mosolyog, de az apám egyre csak nevetgél.
– Hát semmi humorérzéketek nincs errefelé?
Nagy csönd lesz. Olyan csönd, amiről nem gondoltam volna, hogy itt lehetséges, pedig már előbb is azt gondoltam, hogy nem lehet nagyobb a csönd. A szőnyegárus csöndben van, a turisták csöndben vannak, és csöndben vannak a fiúk is. A szél se rezzen, a kutyák se mozdulnak, a madarak abbahagyták a csicsergést, és igen, még a rovarok is megálltak a levegőben. És akkor feltűnik, hogy a csöndnek furcsa hangzása van, mint valami brummogás, mintha mindannyian egyszerre motyognának, de hang nélkül. Látom, hogy pár turista a csoportunkból fölvonja a szemöldökét, és jelentőségteljesen egymásra néznek, és a vékony, barnára sült nő mintha már nem találna mindent olyan aranyosnak.
Megfordulok, lassan behajlítom a térdemet, és a hátamat lecsúsztatom a terasz falán, hiába tudom, hogy a sárga ruhám beleakadhat a falba, és kiszakadhat.
De ahogy észreveszem, hogy a kezemben maradt egy kő, amit a levegőbe kellett volna dobnom, kedvem támad széttépni a ruhám, pedig a kedvencem, s a következő pillanatban olyan erővel csapódik a homlokomnak ez a kavics, hogy oldalra leesek a kőperemről.
– Nem! – kiáltja a fiatalabbik fi ú, és rám mutat.
Én halkan szitkozódom, de már nem gondolok másra, csak az őrült fájdalomra. Érzem, ahogy megreped a homlokom, és valami meleg, amiről tudom, hogy a vérem, utat tör magának az egyik szemöldökömön át, annyira, hogy a jobb szememre már nem látok semmit, és megszűnt a csönd, brummogással és anélkül is. Egyszerre újra csicseregnek a madarak, a kutyák vonyítanak, a rovarok hangosan zümmögnek, a turisták meg felém futnak és egymás szavába vágva kiabálnak.
Egy férfi az idősebbik fiúra mutat.
– Nem is lehet ezektől mást várni! – mondja a férfi .
– Szégyelljék magukat! – mondja a vékony, barnára sült néni. – Egy ilyen aranyos kislányt…
– Egy pofon kéne ezeknek a fiúknak – állapítja meg a férje.
– Ide se jövünk többet… – mondja valaki, s bár nem hallom pontosan, mit mondanak a többiek, világos, hogy a többi turista is ezt gondolja.
Az apám felkiált, de a hang nem jut el a fülemig, ahogy az se jut el igazán a szememig, ahogy a szőnyegárus megragadja és megrázza a nagyobbik fiút, és törökül kiabál vele. Mintha minden nagyon-nagyon messze lenne, és én se nem látok, se nem hallok, csak a fájdalmat érzem a homlokomon. Ekkor feltűnik, hogy a fiatalabbik testvér gyorsan és sokat beszél, az eladó erre zavartan néz, elengedi a nagyobbik fiút, és rám mered.
A vékony, barnára sült nő nedves törlőkendőt vesz elő a táskájából, hogy megtisztítsa a sebemet, és az apukám is odajön, és magához szorít, és egy pillanatra nagyon jól vagyok. Minden rendben van megint, és mindenki elfelejtette, hogy apukám meg is vette a szőnyeget, meg nem is, és pont az ilyen fiúk tehetnek az egészről, és nagyon jól érzem magam, amíg az apukám hangja és keze a közelemben van, és a keze a hajamat simogatja, mintha kisimítaná, úgyhogy el is felejtek sírni, meg hogy a törlőkendő csípi a sebemet.
Valahogy visszakerültünk a térre, és az idegenvezető fut felénk, és valahonnan az apám háta mögül mondja:
– Ide se jövünk többet!
Fáj a homlokom, de a ragtapasz megállította a vérzést, és már nem érzek mindent távolinak. Még mindig jólesik apámat látni, ahogy a kezét a fejemre teszi, de a jó érzés közepette, anélkül hogy tudnám, honnan jön ez a késztetés, egyre jobban szét szeretném tépni a ruhámat, vagy csak belerúgnék valamibe, és amikor a szőnyegárus odajön hozzám és limonádéval kínál, s a vállai még mindig olyan kereken lógnak, akkor mintha a szám magától kinyílna:
– Nem ők voltak. Én voltam. Csak leestem.
Megint csönd lesz. De most másmilyen a csönd, mint az előbb, semmi brummogás. A csönd először úgy hangzik, mint az elpirulás, majd átcsap kicsit túl sok rokonszenvbe, ami túl sok lármával és túl tágra tárt karokkal jár együtt, és már senki nem néz egymásra sokatmondóan. De a hangulat szinte azonnal megváltozik, a nők abbahagyják a szidalmazást, a férfiak pedig kinyitják ökölbe szorított kezüket. Az egyik nő, aki különösen hangosan kiabált, vesz egy karkötőt a szőnyegárustól, és a vékony, barnára sült néni pedig egy ékszeres dobozt.
És akkor az idegenvezető szól, hogy legfőbb ideje szedelőzködni, már így is késésben vagyunk, és mindenki elindul vissza a busz felé.
Lüktet a homlokom, és nagyon fáj, de nem akarok panaszkodni, mert tudom, hogy megint rosszul csináltam valamit, de magam sem tudom pontosan, mit. Szóval csak megyek az apám mellett, aki már nem tartja a kezét a fejemen. De mintha mindenki elfelejtette volna az arany-kék szőnyeget, és csak rólam beszélnek, hogy elestem és véreztem, vagy arról, hogy vajon mennyi ideig tart a visszaút Bodrumba, hogy a gyorsabb vagy a lassabb úton megyünk, nekem meg megint kiszáradt a szám, s hiába szeretném megkérdezni apukámtól, hogy miért nem vettük meg a szőnyeget, nem jön ki hang a torkomon.
A busz ajtajánál állunk sorba, apám már a lépcsőn van, amikor valaki a vállamhoz ér. A fiatalabbik fiú mond valamit törökül, és a kezembe nyom egy kis csomagot, majd visszaszalad az árushoz, aki az üzlet bejáratánál ácsorog, és egy pillanatra fölemeli a kezét. A papíron át kagylóhéjakat érzek, a közepén pedig sima, kerek követ csikiző rovátkákkal.
Ekkor én következem. Gyorsan a zsebembe dugom a csomagot, kihúzom a hátam, jó erősen megfogom a kapaszkodót, felszállok a buszra, s nem fogom meg apám kezét, amikor felém nyújtja.
