A Tasnádi-interjú folytatása
Olvassátok tovább A Kőmajmok háza című új könyvünk írójával készült interjú második és nagyon érdekes folytatását. Gyimesi Ágnes Andrea érzékeny kérdésein keresztül kiderül, hogy
"A belső idő mindentől független/Feltárul előtted, majd egyből becsukódik/"Időlegesen vissza lehet lépni a képzeletnek és a mágikus tereknek a világába."
Ez az első rész.
- Mi kötjük össze a lentet a fönttel - mondja Iza. Mit gondolsz a lent-fönt, bent-kint kérdésről? Így működik-e a világ?
- Szeretném hinni, hogy így működik. Ezt nem akarom elengedni, mert ami maradna belőle, igencsak kevés. Hogy igazából hogy működik, fogalmam sincs, de ebbe a sejtelembe kapaszkodom én is, és szeretném, ha a gyerekeim minél tovább átélnék, mert aztán úgyis jön a nagy leszállás, a kiábrándulás. Ahogy mi sem, ezt ők sem tudják megúszni.
- Megúszható, ha a szülői kapcsolaton belül marad, ha segítünk átsimulni a valóságba.
- Lehet, de például ez nekem annak idején nem sikerült.
- A Garabonciás megjelenésétől kirázott a hideg. A börtönben lévő apa a fia kilencedik születésnapjára egy kis füzetet küld a Garabonciás történetével, gyönyörű szimbólum. Mit gondolsz arról, mikor összeér a mese és a valóság, a teremtett és a való világ? Egy úton kell-e járnia, egyáltalán összeérhet-e?
- Azt szerettem volna, hogy folyamatosan összeérjen, és hogy ne legyen olyan mesei elem, amelynek nincs gyökere a valóságban. A mesék önmagukban nem tartalmaznak valóságalapot, csak egy képet, mely belőled születik. Ezek a képek azért jönnek létre, hogy védjenek, riasszanak, megmentsenek, megvigasztaljanak. E folyamat dinamizmusára szerettem volna rámutatni.
- A Vándor lapja esik ki a füzetből, rajta ez áll: Meg kell járni a poklokat! Egy gyereknek meg kell járnia a poklokat?
- Nem mindenkinek, de egy Garabonciásnak igen. Ez egy életsors. Marcsi néni húzza ki Gyurinak ezt a lapot, ami a jövőben meg is történik, keményen kiüti magát, elvonóba kerül, végigmegy ezen, majd visszatér a gyerekéhez, az élethez.
- Az öreg ház szubkultúrájának a története foglalja össze a regényt.
- Amikor hazamegyek anyámhoz, ahol felnőttem, látom, hogy ott vannak még a múlt figurái, a vékony lányból drabális mama lett, változnak az emberek, a testük. Ki mivé lett? Az idő egyfelől borzasztó ijesztő, másfelől hihetetlen dolgokra képes. Az az időjáték, ami a könyvben megjelenik, nagyon izgatott. Mi van húsz évvel később? Mi van Dragomán bácsival, Marcsi nénivel, kik élnek, kik nem? Egy épület, melyet az idő múlása tart össze.
- Én az időt állandónak és változatlannak érzékelem. Meglátok valakit a múltamból, és nem tudom összeegyeztetni a belső időmmel. A terebélyes belső idő mindent elfed. Te hogy éled meg az időt?
- A belső idő mindentől független, de ahhoz idő kell, hogy ezt megtapasztald. Amióta tudom, hogy milyen a belső idő, azóta tudok idős emberekkel beszélgetni. Vajon a nagyanyámhány évesnek éli meg magát? Bár már nem él sajnos. Sokáig rosszban voltunk, még felnőtt koromban is, erős kézzel akart tartani, amit nem hagytam. 90 éves kora táján történt bennem ez a felismerés, úgy fordultam hozzá, mint egy nőhöz, aki gyerekeket szült, átélt két világháborút és egy forradalmat, akinek története van. Onnantól nem számított, hány éves, fantasztikus élmény volt. Mikor megszüntettük az unoka-nagymama viszonyt, leszedtem a szerepet róla, kokettált, dumált, közel engedett, elénekelte a kedvenc dalát...
- Előkéredzkedett belőle a nő.
- Igen. Még négy évet élt, jártam hozzá, meséltettem, teljesen fölszabadult a nagymama, dédnagymama manírok alól. A halálos ágyánál is ott ültem. "Édes jó istenem, miért nem hagysz már meghalni?"– mondogatta. Döbbenetes volt, ahogy egy összeaszott arcból egy fiatal lány szeme nézett rám. Elköszöntünk.
- Ha a szerepeket eltüntetjük magunkból, akkor lehet, hogy a gyermekeinkkel is valós nexust tudunk létrehozni. Amikor szoptattam, már akkor is egy ember volt a kezemben.
- Egy bécsi ifjúságkutató mesélte, hogy igen, egy nyugati, nagyvárosi réteg már ennyire felvilágosultan és lazán neveli a gyermekeit, de ezzel rosszat is tehetünk nekik, ugyanis bizonyos életkorokban szükségük van olyan fix szerepekre, amelyekhez tudnak igazodni, például lázadhat. Ha nem adjuk meg a lehetőséget, hogy ezt megtegyék, akkor frusztrálódni fognak vagy maguk ellen fordulni, mert máshogy vezetik le ezt az indulatot.
- Nem biztos, mert a lázadó szerepe is egy szerep, s ami kiváltja, az is.
- Ő azt mondta, ha van honnan elrugaszkodni, majd visszajönni, van kivel kibékülni, akkor ezeket a dinamizmusokat rajtad tanulhatja meg. Hogy a kis karmait hogyan használja. Divatos viszony, hogy a gyerekek a keresztnevükön szólítják a szüleiket. "Figyelj, Laci, még nem megyek haza." Ki az a Laci? "Az apám."Miért? Ő nem Laci, hanem az apád. Könyörgöm, maradjunk ebben!
- Abban a jelenetben, mikor Kornél, a jelen főhőse, belenéz a tükörbe, már a kártyalap, a „Meg kell járni a poklokat! „ birtokosaként, „elölről kell kezdenie az ismerkedést magával.” Ez egy komoly dráma, olyan önismereti állapot, mikor újra kell raknia magát, egy gyerekből hirtelen felnőtt lesz.
- Ezt biztos, hogy nem mondja ki, az író beszél.
- Ez épp elég.
- Az a gyerek, aki valami miatt megkapja ezt a traumát, biztos, hogy minden ízében átérzi ezt. A ki vagyok érzés, már működik egy 10 évesnél, sőt. Arról van szó, hogy ki vagyok én, mert eddig máshogy ismertem magam.
- Amikor a "mágikus" apa visszatér a földre, a regényed szintjei szerint, az alvilágba kerül. A fiúnak is meg kell járnia ezt, kapukon keresztül jut az apjához, úgy, mintha egy ember tudatalattijába ereszkednénk le, ahol a határátlépőt darabokra szedik, akár a sámánt, aztán ott kell hagynia az alvilágot, hogy újra egy lehessen, de még mindig nem olvassa a jeleket.
- Vannak jelek, a Garabonciás attribútum, a rozmaring erdő, a tej, csak a tudata még nem érzékeli ezt. A mélyre szállás végén elveszti az eszméletét, kilép az egészből.
- Azaz esélyt ad az apának arra, hogy egy ’tettet’ hajtson végre, megmentse őt, hogy visszajöhessen. Egy gyerek számára átélhető a sorssal való azonosulás?
- Ezt nem tudom. A regény úgy épül fel, hogy mikor megtörténik az eszméletvesztés, onnantól a feloldás következik. Egy teljesen új világ áll össze Kornélban, mely kicsit prózaibb, de helyénvaló. Látszólag elveszti a spirituális érzékenységét, de ezt nem így éli meg, hanem megjött az apám, valamit félreértettem, kicsit átvertek, de megoldódott. Így nem vetődik fel a kérdés, hogy bizonyos-e sorsában.
- Ez előtt még egy összegzést követelsz tőle, nem alszik éjjel, gyerekként végiggondolja az eddigi életét.
- Én abban hiszek, és azt tapasztaltam, hogy ezek a sugallatok elsuhannak melletted. Valami, amit akkor, talán nem hiszel el, feltárul előtted, majd egyből becsukódik. Ha nyomozol utána, csak prózai jeleket kapsz. Ez benne a csodálatos. Néha megadatik egy röpke megvilágosodás, ami már majdnem vallásos élmény. Itt nem pont erről van szó, de tele lesz az életünk sugallatokkal, ha elég nyitottak vagyunk. Kornél is átment ezen. A gyíkocska is azért suhan el a végén, mert hiába logikus minden, azért racionálisan összerakni, hogy valójában mi történt vele, nagyon nehéz. Két hét alatt fordult át minden, egy lányka „hülyeségeket” kezdett dumálni mellette, majd megtalálta az apját. A világ nem ennyire egyszerű, és hiába nyomozunk utána, akarjuk a bizonyosságot, nem fog menni. Az érzet kell, hogy ott legyen. Nemcsak az van, amit látsz – ezt szeretném, erősíteni azokban, akik a kapujában vannak annak, hogy ne higgyenek többé benne.
(Dusa Gábor fotója)