A találmányok gonosz mostohája
"– Isten hozott az Akcelerátus-rend tagjai között – mondta Thomas Edison, és Nick Slate felé nyújtotta 170 éves kezét. Nick elfintorodott, miközben kezet fogott Edisonnal. Nemcsak az égési sebei miatt szisszent fel, hanem mert olyan érzés volt kezet rázni az öregemberrel, mintha nedves papírmasémasszába nyúlt volna." - Olvasd tovább, hogy kezdődik az Akcelerátus-trilógia befejező része, a Hawking folyosója!
Edison láthatóan jót mulatott Nick reakcióján, de nem szólt semmit. Felemelt egy kis csengőt a viktoriánus ház antik rózsafa asztalkájáról, és csengetett a házvezetőnőnek. A házvezetőnő azonnal megjelent, mintha csak az ajtó előtt állva leste volna az öregember minden kívánságát, ami így is volt.
– Mrs. Higgenbotham, mutassa meg Slate úrfinak a szobáját!
– Ezer örömmel – felelte a nő brit kiejtéssel. – Régóta nem fogadtunk senkit a vendégszobában.
Nick megkönnyebbülten követte az emeletre, mert ha csak átmenetileg is, de megszabadult az ősöreg feltalálótól. Az asszony bevezette egy apró hálószobába, amelynek bútorai biztosan nagyon tetszettek volna a nagyanyja öreganyjának, tapétája pedig egy cukrászda dekorációját idézte.
– Itt is vagyunk – mondta Mrs. Higgenbotham, majd állt mosolyogva, cseppet sem zavartatva magát a kínosan hosszúra nyúló hallgatástól.
– Na és – szólalt meg Nick – milyen érzés robotnak lenni egy gonosz géniusz szolgálatában?
– Először is, Mr. Edison nem gonosz, csak morálisan bizonytalan – válaszolta Mrs. Higgenbotham. – A történelem legnagyobb alakjai mind ilyenek voltak. Nagy Károly. Erzsébet királynő. Michael Jackson. Másodszor, nem szeretem, ha robotnak hívnak. Az túlságosan leegyszerűsíti a helyzetet. Én egy antropomorf szervo-automata vagyok. Bár ez egy kicsit komplikált, igaz? Leginkább androidnak nevezném magamat, de nem szeretném, ha összetévesztenének egy telefonnal. Bár telefon is vagyok. De azt a funkciómat nem ajánlgatom, kedveském. Nem valami szép látvány.
Összecsapta a kezét, és szélesen elmosolyodott.
– Hozhatok valami egyebet? Esetleg teát vagy málnás kekszet?
– Nem, köszönöm – felelte Nick.
– Vagy egy finom sarsaparillát?
Mivel Nicknek halvány fogalma sem volt, mi lehet az, így válaszolt:
– Majd máskor.
– Ahogy óhajtja, kedveském. Ahogy óhajtja. Nagyjából egy óra múlva visszajövök, hogy kicseréljem a kötést a kezecskéjén. – Azzal magára hagyta Nicket, hadd elmélkedjen a helyzetén.
Egy tudósokból álló titkos társaság zsarolással arra kényszerítette, hogy újraépítse Tesla legnagyobb találmányát. Ha sikerrel jár, a szerkezet képes lesz megzabolázni azt a korlátlan mennyiségű energiát, amelyet egy Föld körüli pályára állt, természetes holdként funkcionáló rézaszteroida generál. 
Ám ez az energia az Akcelerátus kezébe fog kerülni, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak.
Nick levette a kis kitűzőt a pólójáról, és az aranyból készült, nyolcassal áthúzott A betűre pillantott. Most már ő is az Akcelerátus tagjai közé tartozott. Nem volt más választása, csatlakoznia kellett hozzájuk, hogy megmentse apját és öccsét – Edison efelől nem hagyott kétséget. De ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy Nick örült ennek az alkunak. Bár legtitkosabb félelme, amely talán ahhoz is túl titkos volt, hogy önmagának bevallja, éppen az volt, hogy a lelke mélyén örül ennek a fejleménynek.
Azt mondják, a szükség a találékonyság szülőanyja, de sajnos ez az anya sokszor meghal szülés közben, és a találmányokat gonosz mostohaanyjuk, a mohóság neveli fel.
Nick Slate ugyanúgy nem volt immunis a mohóságra, ahogy egyetlen ember sem. Vele is előfordult, hogy elvette az utolsó gumicukrot az öccse elől, vagy kikanalazta az utolsó falat Ben & Jerry jégkrémet a dobozból, amikor senki nem látta.
De ugyanúgy hajlamos volt felajánlani a fél szendvicsét egy ismeretlen srácnak az iskolában, ha az otthon felejtette az ebédjét, vagy kölcsönadni a gördeszkáját annak az osztálytársának, akiről tudta, hogy a családja egy garázsban lakik.
Az emberi természet örök kötéltánc az önzés és a nagyvonalúság között. Most, hogy Nicket keblére ölelte az Akcelerátus, forró parázson kellett folytatnia ezt a táncot.
Másnap kora reggel Nicknek el kellett kísérnie Edisont a laboratóriumba.
A puszta tény, hogy Edisont egy Nikola Tesla tervezte, két méter magas, nedvescellás akkumulátor tartja életben, egyáltalán nem jelentette azt, hogy Edison házhoz lett volna kötve. Volt egy hintószerű automobilja, amit talán még Henry Ford épített, és amiben kényelmesen elfért a hatalmas akkumulátor és a kerekesszék is, így a „Menlo Park varázslója” stílusosan közlekedhetett.
Nem mintha túl messzire kellett volna utaznia, a laboratórium ugyanis mindössze kétszáz méterre volt az otthonától. És akárcsak az otthona, ez is tökéletes mása volt eredeti laboratóriumának.
– Fényesebb jövő kezdődik ma, mint amit el tudnál képzelni – mondta Edison Nicknek, amikor beléptek az épületbe. – Emelt fővel járj, most már te is az Akcelerátus tagja vagy! Nincs a miénknél nemesebb törekvés e világon.
Nick ezt nehezebben nyelte le, mint Mrs. Higgenbotham málnás süteményeit, amelyek szárazak voltak, kemények, és málnát csak a nevükben tartalmaztak.
– És mi volna az a törekvés? – kérdezte Nick, meg sem próbálva leplezni keserűségét.
– Tökéletesség a tökéletesség kedvéért – felelte Edison. – És innováció az emberiség javáért.
– Ezt írták a sírjára? – kérdezte Nick.
Edison elnevette magát, egyáltalán nem vette zokon Nick gúnyos megjegyzését.
– Lehetséges. Sosem jártam ott. Babonából.
Edison kerekesszék-masinája lassan gurult végig az épület széles folyosóján, miközben Nick mellette lépkedett.
– A bowlingpálya alatti létesítményünk Colorado Springsben csak a második számú központunk. A legfontosabb kutatásaink itt zajlanak.
Beszéd közben Edison csontos kezével a laboratóriumok felé intett, amelyek mellett elhaladtak.
– Itt fejlesztjük az üveget, amely erős, mint az acél, mégis darabokra törik, amikor úgy akarjuk.
– Miért akarnák, hogy darabokra törjön? – értetlenkedett Nick.
– Sosem lehet tudni, mikor jön kapóra a saját technológiánk kudarca – válaszolta Edison. Egy másik labor felé intett. – Ebben a szobában egy olyan membránon dolgozunk, amely lehetővé teszi búvárok számára a lélegzést a víz alatt.
– Amikor maguk úgy akarják – tette hozzá Nick.
Edison felnézett rá.
– Az okos feltaláló tisztában van vele, mennyire fontos, hogy kontrollálni tudja a találmányait. Még a te imádott Teslád is így gondolta, különben nem vesződött volna ennyit azzal, hogy elrejtse legnagyobb alkotását.
Végül beléptek egy nagy laboratóriumba, ahol a Nick padlásáról származó tárgyak hevertek szétszórva. Nicket hirtelen déjà vu érzése kerítette hatalmába, mert az egész kísértetiesen hasonlított arra a végzetes napra, amikor garázsvásárt rendezett, és eladta az antik kacatokat anélkül, hogy tudta volna, egy nagyobb szerkezet darabjai.
– Az eszköz, amit összeállítottál, szétesett, amikor a padlásotok összeomlott – mondta Edison. – Itt gyűjtöttük össze minden egyes darabját, valamint olyan tárgyakat is, amelyek nem álltak rendelkezésedre.
Nick körbejárta a helyiséget. Edison igazat beszélt: mind ott voltak. A szalagos magnó, ami kimondta az ember érzéseit. A kozmikus húrokkal felhúrozott hárfa. Az agytérfogat-növelő hajszárító. A miniatürizáló ruhaszárító gép.
De ahogyan Edison mondta, voltak ott egyéb tárgyak is, melyeket Nick azóta nem látott, hogy eladta őket. A rozsdás bicikli, az antik kartotékszekrénynek látszó bútordarab és a turmixgépre emlékeztető valami.
Nick huszonkilenc tárgyat számolt össze. Tudta, melyik három hiányzik még: az üvegprizma, amit nem tudott visszaszerezni az idősebb férfi különös családjától; az akkumulátor, ami életben tartotta Vince-t; és a földgömb, ami bárhol lehetett a bolygón. Vagy azon kívül.
– Az aszteroida néhány héten belül ismét veszélyes mennyiségű elektromos töltést fog felhalmozni, de addigra reményeink szerint sikerül visszafejtenünk ezeknek a tárgyaknak a többségét.
– Értem – mondta Nick. – Visszafejteni… – Felemelte a turmixgépet. Nehéz volt, a kancsó része üveg helyett rézből készült.
– Hol van a fedele?
– Volt neki? – kérdezte Edison.
A kancsó tetején lévő vájatok arra utaltak, hogy ott kell rácsavarni a tetejét. Vajon volt rajta fedő, amikor eladta a turmixgépet a garázsvásáron? Nem tudta felidézni. Akárhogy is, a fedő hiánya nyugtalanította.
– Talán azt kellene megkérdeznie, aki megtalálta – javasolta Nick.
– Akárhogy is, azt reméljük, sikerül visszafejtenünk minden egyes tárgy működési elvét, majd alkalmaznunk a technológiát. Azt akarom, hogy ebben te is segíts! – Edison egy pillanatra elhallgatott, és végigmérte Nicket. – És amikor eljön az ideje, építsd újra a nagyobb szerkezetet!
– Még mindig hiányzik néhány igen fontos darab – jegyezte meg Nick.
Edison közelebb gurult hozzá.
– De azért össze tudod rakni? Emlékszel, hogyan kell?
Nick nem volt született hazudozó, de tudta, ha elmondja az igazat, az Akcelerátus soha többé nem ereszti. Ezért így válaszolt:
– Volt valami a padlásszobámban, ami megkönnyítette. Egyfajta gravitáció a szoba közepén, ami egyértelművé tette a dolgokat.
Edison összevonta a szemöldökét.
– Jorgenson beszélt róla. De azt hittem, csak képzelődik.
Nick megrázta a fejét.
– Nem. Valóban így volt. Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig össze tudom-e rakni. Lehet, hogy az alkotórészek többsége megvan, de a lelke hiányzik.
Edison legyintett reszketeg kezével.
– Badarság. Egy gép az csak egy gép. És megegyeztünk. Megvédem apádat és a testvéredet az erőfeszítéseidért cserébe. Szavahihető ember vagy, Slate úrfi?
Nick vállat vont.
– Úgy gondolom, igen.
– Akkor légy olyan kedves, és tartsd magad a megegyezésünkhöz!
Nick felmutatta még mindig bekötözött kezét.
– Így nem sokat tudok tenni – mondta.
– Meg fog gyógyulni – nyugtatta meg Edison. – Azonnal nem tudunk meggyógyítani, de kifejlesztettünk olyan mikroorganikus kenőcsöket, amelyek felgyorsítják a folyamatot. Addig is akad segítséged bőven.
Edison odahívott két mérnököt, egy fehér köpenyes férfit és egy nőt, akikben megvolt az a lelkesedés, ami Nickből hiányzott.
– Magukra bízom – mondta Edison, és továbbgurult.
A két mérnök úgy mutatkozott be, mint doktor Bickel és doktor Dortch, de mivel ez inkább úgy hangzott, mint egy ügyvédi iroda neve, semmint két mérnöké, azt mondták Nicknek, szólítsa őket Marknak és Cathynek.
– Szóval te indítottad el ezt az egészet – mondta Cathy fanyar mosollyal.
Nick nem válaszolt.
– Az atmoszférikus kinézisstimulátor technológiáját már sikerült megfejtenünk – magyarázta Mark a tornádókat előidéző fújtatóra mutatva.
– Úgy gondoltuk, hogy a kenyérpirítóval folytatjuk – mondta Cathy.
– Felőlem – felelte Nick rezignáltan. – Csak tartsák távol a fejemtől.
Tetszett a részlet? Olvass egy szpojlermentes ajánlót is a könyvről!
