A szupermenők
Szabó Marci kalandjai a Spuderkában - igazi gimis regény, amiben a lakótelepi gimibe kell beilleszkednie a rocker apuka gyerekének. Első gyanakvása után rögtön talál magának barátokat, igaz nem a legmenőbb arcok, sőt... viszont egy csomó projektet indítanak, hogy menők legyenek, illetve nem Marci, mert őt nem(?) érdekli a menőzés, hanem a többiek. Együttes, éneklés, vlog, blog. Aztán végül mindegyiküknek összejön valami, ha nem is épp a terv szerint - és nem szupermenők lesznek, hanem csak jó lesz nekik, de az is épp elég! Olvassatok részleteket Mán-Várhegyi Réka könyvéből!
Kedves Naplóm, tulajdonképpen be is mutatkozhatnék.
A nevem Szabó Marcellina.
A Szabót apámtól kaptam, de ő nem tehet róla, neki is csak úgy adták. A Marcellinát anyámtól, aki valamiért jó ötletnek gondolta, hogy egy kilencvenes évekbeli kreppelt hajú énekesnőről nevezze el második gyermekét. A Szabó még hagyján, hiszen ezzel a névvel legfeljebb az a baj, hogy az ország lakosságának jelentős részének ugyanez van beleírva a személyi igazolványába, de a Marcellina egy elviselhetetlen, szörnyű, minősíthetetlen keresztnév, amiért nehezen tudok megbocsátani anyámnak. Szerencsére senki sem hív Marcellinának, még ő sem. Amióta megszülettem, Marci vagyok. Az új suliban majd bizonyára le kell játszani ezeket a köröket, meg kell hallgatni az összes remek poént, amit ezzel kapcsolatban kieszelnek jövendőbeli osztálytársaim, és keményen vissza kell vágni, ha valaki beszól. Már nagyon várom.
Gyorsan összefoglalom a fontosabb infókat.
Kor: tizenöt év és hét hónap.
Magasság: bruttó 157 centiméter (a bruttó az, ha kihúzom magam).
Súly: nincs adat (nincs mérleg).
Mi szeretnék lenni: pszichológus vagy énekes-dalszerző.
Vallás: zene.
Állatövi jegy: vadnyúl.
Hangulat: depressziós vagyok a válás miatt.
Ez a délután folyamán talán enyhülni fog, mert megyünk bútort venni. Ágyam és íróasztalom már van, de kell egy komód a ruháimnak (a régi szekrény nem fért be a szobába) és egy könyvespolc, amit fel lehet erősíteni a falra (a földön nincs hely a leendő komód és az íróasztal miatt). Az egyelőre rejtély, hogy ki fogja felfúrni.
Este:
Azt hiszem, hogy ma a városban mindenki azért indult el otthonról, hogy új bútorokat vegyen. Nagyobb tömeg volt, mint a metróban. Az étteremben akkorára dagadt a sor, hogy amíg kiálltuk, 7 százalékot haladtam.
Nehéz megemészteni, hogy apu jelenleg egyedül lakik mind a 103 négyzetméteren, míg mi hárman (valamint Helga papagája, Gusztáv, és anyu macskája, Hernyó) 52 négyzetméterre zsúfolódtunk be. De nem kéne leragadnom a méreteknél. Ráadásul rengeteg előnye van egy ilyen kis lakótelepi lakásnak, kár, hogy most egy sem jut az eszembe. Várjunk csak, egy mégis eszembe jutott: innen a kilencedikről egész messzire el lehet látni! Szoba kilátással. Anyu szerint az a szuper, hogy télen jó meleg lesz. Mert a lakótelepen központi fűtés van, és azzal nem fukarkodnak. Momentán ez most annyira nem érdekel, mert nyár van és negyven fok. Anyu egyébként reggeltől estig ezt a lakást dicséri, szerinte ez sokkal jobb, mint amiben ő nőtt fel, pedig konkrétan ezen a lakótelepen laktak, és most úgy érzi magát, mint aki visszatalált az anyaméhbe.
Még mindig nincs net. Amikor felkeltem, sem anyu, sem Helga nem voltak itthon. Nem tudom, miért, de teljesen beparáztam. Az elmúlt napok egyáltalán nem tűntek valóságosnak, és még az is megfordult a fejemben, hogy ez csak egy rémálom, nem is költöztünk ide, és valójában még mindig a régi szobámban durmolok. Sajnos azonban voltak jelek, amik rádöbbentettek a helyzet valóságosságára. Leginkább az győzött meg, hogy mégsem álmodom, hogy tele volt a lakás a bú- torüzlet dobozaival. Ahogy a nagyszobába szaladtam, agyatlanul jól belerúgtam az egyikbe, szegény kis lábujjam még most is szomorkodik az eset miatt. Anyu és Helga amúgy csak a piacra mentek, ahonnan anyu boldogan lelkendezve érkezett vissza, hogy itt minden feleannyiba kerül, mint a városban. Helga arckifejezése ugyanolyan fancsali volt, mint mindig. Bár szerintem kapott anyutól valami apróságot, különben nem kísérte volna el bevásárolni. Néhány színes hajgumit esetleg. Helgának egy hajgumi sajnos többet jelent, mint, mondjuk, nekem egy háromgombócos fagyi. A régi szobánkban két tükör is volt, és mindkettőben elsősorban ő nézte magát (elölről és hátulról). Én csak azt szoktam megnézni, hogy áll a gitár a kezemben. Yól! :)
