A pingvin, aki mindent tudni akart
Az angol-olasz szerzőpáros eddigi könyveit, a baglyosat és a cicásat már szívébe zárta a közönség. Most jön Ottó, a kis pingvin is, aki mindent meg akar tudni a pingvinekről: hogy mit miért csinálnak, és miért olyanok, amilyenek. Bár nem könnyű, de az összes fura pingvinséget meg akarja szokni, hogy olyan nagy és ügyes legyen, mint a pingvinkolónia tagjai és vigyázhasson ő is a kicsikre, szánkózhasson a jéghegyekről és foghasson a víz alatt halat. Igazi téli mese, és a pingvinek annyira szimpatikus lények, mint ez kiderül a könyvből is!
Ez hideg!
Ottó pingvinfióka volt. Az apja lábán lakott, azon a felén a világnak, ahol minden fejjel lefelé van. Legalábbis Leó, a másik pingvinfióka mindig ezt mondta: mi fejjel lefele élünk. Ő is az apja lábán lakott. Így ismerkedett meg vele Ottó.
Apáik, Claudius és Néró, barátok voltak, és amikor megálltak egymással beszélgetni, Ottónak és Leónak szinte összeért a csőre. No, azért nem egészen, sőt néha egyenesen kiabálniuk kellett egymásnak, mert Claudius és Néró olyan kövérek voltak, hogy a hasuk egészen távol tartotta egymástól a két kispingvint.
– Honnan tudod, hogy mi fejjel lefelé élünk? – kiáltott egy reggel Ottó Leónak.
– Az apukád mondta az én apukámnak – felelte Leó. – Az apukád mindent tud!
– Mi? – kiabált vissza Ottó.
– Az apukád mindent tud – rikkantotta vissza Leó. – Mindenki Claudiust kérdezi, ha tudni akar valamit.
– Tudom – felelte keserűen Ottó. – Én hozzá sem jutok, hogy beszéljek vele.
– Mit kiabáltok odalent? – szólalt meg egy mély hang a fejük fölött.
– Jaj, papa! Annyi mindent szeretnék tudni, és te soha nem beszélgetsz velem! – nézett fel Ottó.
Egy csőr hajlott le felülről, és Ottó, életében először, Claudius arcába nézett.
– Észre sem vettem, hogy így megnőttél, Ottó. De egyébként nem én vagyok az igazi apád. Szólíts Claudiusnak, ne papának.
– Hogyhogy nem te vagy az igazi apám?
– A hóban találtalak, mielőtt kibújtál volna a tojásból. Elhatároztam, hogy vigyázok rád és melengetlek, míg tudsz már vigyázni saját magadra.
– A saját apukám nem akart engem?
– Egyáltalán nem erről van szó. Valószínűleg legurultál a lábáról, amikor nem figyelt. Ezek a tojások nagyon gurulósak. Nálunk, pingvineknél mindenki vigyáz a gyerekekre. De hát most minden rendben, nem? Itt vagyok neked én.
Ottót ez nem nyugtatta meg.
– De hát le is eshettem volna – mondta.
– Honnan eshettél volna le? – kérdezett vissza Claudius,
– Hát mert fejjel lefelé élünk. Leó mondta.
– Ez igaz. Antarktisznak vagy Déli-sarknak hívják ezt a helyet. De nem fogsz leesni.
– Miért?
– Mert én azt mondom. Na, mit akartál még kérdezni?
– Mi vagyok én?
– Pingvin. Császárpingvin.
– Azt tudom. Úgy értem, hogy mi az a pingvin?
– Madár. De most indulnunk kell a többiekhez, mert feltámadt a szél, és hamarosan nagyon hideg lesz.
– Hamarosan?! – rikkantotta Ottó. – Már most is nagyon hideg van!
– És még annál is hidegebbnek fogod érezni, ha nem bújunk össze a többi pingvinnel. Na gyere!
Claudius csoszogva indult meg a jégen a többi pingvin felé, akik egyre összebb húzódtak, hogy melegen tartsák egymást.
– Jó sokan vagyunk, nem? – kiáltott fel Ottó Claudiusnak.
– Az a jó! – kiáltott vissza Claudius a lába felé. – Minél többen vagyunk, annál jobban melengetjük egymást. De most már fog be a csőröd, és simulj olyan szorosan hozzám, ahogy csak bírsz. Igazi hóvihar közeleg.
Ottó odabújt, de a csőrét befogni nem volt könnyű. Tudni akarta, mi az a hóvihar.
Hát... hamarosan meg is tudta. A szél egyre erősebb és hidegebb lett, hó csapódott a hátuknak. Egyre szorosabban bújtak össze, hogy melegen tartsák magukat és egymást.
De egyszer csak túl szorosan álltak. Ottónak ki kellett nyitnia a csőrét:
– Claudius, Claudius! Összenyomtok!
Nem látta Claudius arcát, mert a hó eltakarta, de a szél süvöltésén keresztül meghallotta a hangját:
– Ne félj, Ottó! Bújj be a hasam alatti tollas üregbe, ott biztonságban leszel. De most már fogd be a csőröd, és ki ne nyisd, amíg nem szólok!
Ottó olyan szorosan préselte magát Claudius hasához, ahogy csak tudta, hogy minél távolabb legyen az előtte álló pingvin hátától, és a mellette lévők szárnyától. Soha életében nem fázott még ennyire. Azt hitte, soha nem marad már abba a havazás és a szél. De végül abbamaradt: a szél lassacskán elült, a pingvinek szorítása is lazult. Mikor Claudiusnak már volt annyi helye, hogy le tudja hajtani a fejét, leszólt Ottóhoz:
– Ottó, Ottó! Minden rendben?
Ottó moccant egyet, és erőtlenül visszaszólt:
– Mmm, mmm, mmmm.
Claudius megijedt.
– Ottó, mi bajod? Beszélj hangosabban!
– MMM, MMMM, MMMM! – közölte Ottó olyan hangosan, ahogy csak bírta.
Claudius nem értette. Lehajlott, hogy közelebbről szemügyre vegye Ottót.
– Minden rendben?
– MMMMMMM!
– Értem már! Ne haragudj, az én hibám. Kinyithatod a csőröd.
– Na végre! – sóhajtott fel Ottó megkönnyebbülve. – Elég nehéz volt már csukott csőrrel beszélni!
– Még szép – felelte Claudius. – Na, melegen tartottunk?
– Egyáltalán nem. Nagyon is fázom. Egyáltalán nem szeretek fázni!
– Nem is kell szeretned. De hozzá kell szoknod, mert igencsak hideg helyen lakunk.
– És nem költözhetnénk el?
– Nem.
Claudius megnyugodott. Csak akkor panaszkodik az ember, vagyis a pingvin, ha már jobban érzi magát.
– Nem hiszem, hogy valaha is hozzászokom ehhez a hideghez – jelentette ki Ottó.
– Pedig hozzá fogsz. Amíg kicsi vagy, segítek, hogy melegen tartsd magad, amikor pedig megnősz, olyan vastag zsírréteggel leszel kipárnázva, mint én. Az jó melegen tart.
Ottó felnézett Claudiusra.
– Tényleg olyan kövér leszek, mint te?
– Igen, minden felnőtt pingvin kövér.
– Húúú – felelte Ottó. – Hát, gondolom, majd hozzászokom.
