A művészet szabaddá tesz
Sárközi Máté vagyok, a nevével békében élő ember, úgyhogy nyugodtan lehet Máténak hívni, nem haragszom meg érte… Augusztusban lettem tizenöt éves, Budapesten, a Vörösmarty Mihály Gimnázium – csodálatos – drámatagozatán tanulok, és itt is élek (igaz, én a város peremén lakom, a sulival ellentétben) szüleimmel, az öcsémmel, a húgommal és a kutyánkkal, Prézlivel.
Szabadidőmben írok (sokfélét, sokat), zenét hallgatok (szintén sokfélét, sokat), és énekelni is nagyon szeretek (szerintem tudjátok, hogy ide mi jönne). Azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni később, eléggé meghatározza a drámatagozatos lét; valami művész-dologgal, amit élvezek, amiben otthon érzem magam, amivel ki tudom magam fejezni, ami szabaddá tesz… – ez most eléggé érthetetlenre és homályosra sikerült, de a fejemben is ilyen a helyzet.
Az olvasás nekem mindig megérkezést jelent. Megérkezést egy furcsa világba, ami tulajdonképpen nem létezik, de mégis; ami körülöttem van, de igazából bennem. Szórakoztat, elgondolkodtat, felvidít, vagy egyenesen megnevettet, vagy elszomorít. Leginkább szépirodalmi, vagy kalandozós-érdekfeszítő szövegeket szeretek olvasni.
Ha a kedvenceimről kell szólnom, a bőség zavarában csak hebegek-habogok összevissza, mert annyi van, hogy még magamnak se tudok beszámolni róluk, de azért minden adandó alkalommal megpróbálkozom. Tehát, a kedvenc költőim közé tartozik Pilinszky János, Faludy György, Allen Ginsberg, Edgar Allan Poe, valamint szeretem a Baudelaire-Verlaine-Rimbaud hármast is, a „friss husiból” pedig Rakovszky Zsuzsát, Závada Pétert, Földes László Hobot - én azért ide sorolnám őt is, hiába a zenei pályafutás -, Lackfi Jánost. Kedvenc írók… Hmmm… Itt újra megjelenik a jó öreg Poe bácsi a novelláival, valamint Esterházy Péter, Roald Dahl és Patrick Rothfuss. Kedvenc karaktereim igazából nincsenek, vagyis pont hogy túl sokan vannak. Ha egy író/költő jól építi fel az irományát, megszeretem a szereplőit.
Most éppen Vámos Miklós Bárnovellák+FAKCIÓK című novelláskötetét olvasom(újra), és nagyon szeretem minden betűjét.
Húúúú… hogy mit jelent nekem az írás? Mindent. Viccen kívül. Mindent. Szerintem az összes dolog benne van, amitől szeretni lehet valamit. Élvezetes, mélységbe hatoló alkotó folyamat, és, ha belegondolunk, kicsit szürreális is, hiszen eredetileg nincs semmi a papíron, és aztán van… Csak és kizárólag miattunk… Mert abban az öt percben, órában, napban, évben, amiben írunk, istenek vagyunk.
Részben a fenti dolgok miatt szeretek írni, és talán foglalkoznék is ezzel a későbbiekben, de az írni akarásomban van egy homályos folt, és nem tudom, hogy ott mi rejtőzik. Hogy mi az a harmadik összetevő, ami miatt én ezt csinálom, azt nem tudom, de talán ez így van rendjén.
A kedvenc idézetem Pilinszky János: Ne félj című versének utolsó két versszaka:
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Hát, nekem valahol az agyam egyik sötét zugában van egy irgalmatlan hosszú bakancslista, amin a „tételek” nincsenek megszámozva, de amit most ebben a pillanatban nagyon szeretnék, az a tériszonyom legyőzése.
A könyvespolcomon mindig megpróbálok rendet csinálni, de valahogy a könyveim folyton vándorolnak egyik polcról a másikra… Egyébként, ha mindegyikük ott maradna, ahova én raktam őket, akkor hierarchia szerint lennének berendezve. Legfelül a legzseniálisabbak, alatta a zseniálisak, és így tovább lefelé…
Az egy szó, amivel jellemezném magam, az a következő: egyszóbannemjellemezhetődehamégisszólj
Igen, ez a szó talán jellemez.