A Ludovik
Varga Máté és Varga Zsófia A Ludovik című meséje kapta az idei Aranyvackor Pagony-különdíját. Két évvel ezelőtt a testvérpár már elnyerte a pályázat harmadik helyét varázslós meséivel. Akkor a vidámparkban változtatta az összes gyereket öreg nénivé és bácsivá a varázsló, idén a szerencsétlen Ádámkát változtatja át Ludovikká, a gazdag és szerencsés úrifiúvá. Az első varázslat ezúttal is balul sül el. Kérdés, sikerül-e visszaváltozni?
A LUDOVIK
Ádámka hazafelé ballagott az iskolából és a történteken rágódott. Volt is min rágódni. A nap mérlege egy hármas énekből és egy jókora egyes matekból.
Ezek voltak a száraz tények, ezt kéne otthon elmondani.
– Mi történt az iskolában? – fogja kérdezni anyu.
– Lássuk csak. Hát matekból becsúszott egy egyes, az ének viszont hármas lett, ami nem is olyan rossz – töprengett a legügyesebb válaszon Ádámka, de érezte, hogy valahol sántít a történet.
Ebből nem fogsz jól kijönni – mondta egy hang a fejében.
Otthon nem volt senki, csak egy cetli a hűtő ajtaján. „Dolgozni mentem, későn jövök, ne maradj fenn túl sokáig Anyu” és alatta, kisebb betűkkel: „A heti zsebpénzed a kisasztalon, levontam a múltkori háromszázat.”
Ádámka már el is felejtette azt a háromszázat. Mindenre fel volt készülve, mármint a fejmosásra a matek egyes miatt, csak arra nem, hogy anyu orvul megynyirbálja a zsebpénzt.
Maradt tehát 200 forint….
És ma nagy mulatság várható a vidámparkban!
Na de mire elég 200 forint...?
Ebből nem fogsz jól kijönni. – mondta a hang megint.
A többiek a céllövölde előtt álltak, amikor Ádámka megérkezett. Ludovik már a második óriásmacit nyerte, a lányok nagy örömére.
Ludovik magas fiú volt, jó felépítésű, és úgy tartotta a légpuskát, vállához szorítva, mint aki azzal együtt született. A lányok izgultak, mert újabb maci volt kilátásban. A céllövölde kezelője pedig rosszallóan ráncolta a homlokát. Ez a fiú még megnyeri az összes fődíjat!
Ádámka is szeretett volna célbalőni, de ki volt írva : egy lövés 250 forint – és neki csak 200 lapult a zsebében.
Erre tehát nem futotta, ezért megpróbált úgy tenni, mintha hidegen hagyná a dolog. Elbámészkodott és a körmét kezdte rágcsálni.
– Helló Ádám! – szólította meg ekkor Ludovik.
Már túl volt a harmadik lövésen is, persze megint talált, ezt a macit egy idegen lány kapta, aki annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott, csak tágra nyílt szemekkel bámulta az ajándékot és persze az ajándékozót.
Ádámka irigykedve látta, hogy Ludovik egyre csak növeli amúgy sem csekély rajongótáborát.
– Szia Ludovik – mondta oda se nézve, és azon gondolkozott, hogy most kellene feltűnés nélkül hazasomfordálni.
– Kipróbálod?
– Á, most nem.
– Most, hogy megnyertem a főnyereményt, már nincs motiváció, igaz?
Ádámka nem tudta, mi az a motiváció, de feltételezte, hogy az már csakugyan nincs.
– Nincs hát – bólogatott.
– Akkor irány az óriáskerék!
A lányok ezt meghallva Ludovik köré gyűltek és a karjába kapaszkodtak.
– Óriáskerék? Óriáskerék? Mikor megyünk?
– Hogyhogy mikor? Hát most! Én fizetek! – rendelkezett magabiztosan Ludovik, és már el is indult. A többiek engedelmesen követték. – Gyere Ádám te is!
Ádámka tudta, hogy az óriáskerék számára éppúgy megfizethetetlen szórakozás, mint a céllövölde. Ettől aztán mindentől elment a kedve, és lehajtott fejjel a kavicsokat kezdte rugdalni. Már látta, hogy neki itt nem terem babér. Legalábbis nem ma este.
De korai lett volna még hazamenni.
Csak most érkeztem – gondolta, és a cirkuszi sátrak felé vette az útját. Ott aztán az egyik, egy piros-fehér csíkos felkeltette a figyelmét.
A sátor kisebb volt, mint a többi. Az „ÁTVÁLTOZÁS” felirat állt rajta.
Ádámka belépett. A varázsló egy íróasztal mögött ült. Kis kerek székre mutatott.
– Ülj le!
Ádámka köszönni is elfelejtett, leült.
– Egy pillanat – mondta a varázsló és írt valamit a jegyzetfüzetébe.
– Oké – mondta Ádámka majd körülnézett, de nem volt semmi érdekes a sátorban, csak néhány seprű, felmosórongy meg vödör. Szokatlan berendezés.
– Nos. Mi szeretnél lenni? – kérdezte ekkor a varázsló, és szemüvege mögül merően Ádámka szemébe nézett.
– Hogy mi? Mikor? Mármint amikor nagy leszek?
– Nem, most – rázta a fejét a varázsló türelmetlenül. – Most mi akarsz lenni?
– Lehetek... most bármi? - kérdezte Ádámka bátortalanul.
A varázsló levette a szemüvegét és az asztalra tette.
– Én az átváltozás lehetőségét kínálom neked. Ez egy soha vissza nem térő alkalom. Ha kéred, segítek is a döntésben. Szóval mi akarsz lenni?
Ádámka feszengett a kis széken. Ez soha még eszébe sem jutott. De most megindult a fantáziája.
– Én... Ludovik – mondta nagyon halkan.
A varázsló levette a sipkáját, belenézett, majd visszarakta. Aztán a jegyzetfüzetére pillantott, és meglepő dolgot mondott.
– Melegen ajánlom a cickányt.
Ádámka nem értette. Soha, soha nem jutott eszébe, hogy cickány akar lenni. És most sem mozgatta meg a fantáziáját.
– Cickány? Nem, nem. Ludovik nem lehetek?
A varázsló gondolkodott.
– A cickány kicsi, szerény állat. – Ekkora – mutatta két ujjal. – Feltételezem nem ismered. Kicsi, szerény, de alapjában véve elégedett. És ha néhanapján keresztülszalad a réten, tudod, ha átslisszol, anélkül, hogy a fülesbagoly észrevenné, felfigyelne és lecsapna rá, szóval ha sikerül kereket oldania, akkor... nos akkor még egy jó napja is lehet.
Ádámka sosem hallott még ilyen butaságot. És ettől megjött az önbizalma.
– Nem. Felejtsük el a cickányt. Ludovik akarok lenni!
A varázsló a fejét csóválva széttárta karját.
– Amit a kliens akar, azt kapja a kliens, igaz? – és bíztatóan mosolygott.
– Így van! – helyeselt Ádámka, s bár nem tudta ki az a Kliens, azt nagyon is jól tudta, hogy Ludovik zsebpénze nem kevesebb, mint tizenkétezer forint. Tizenkétezer forintból pedig egész este annyit lő a céllövöldében, amennyit csak akar.
– Akkor, nincs más hátra, - közölte a varázsló ünnepélyesen – hogy is mondják ezt mifelénk? Ja igen :
ABRAKADABRA! – kiáltotta diadalmasan, és varázspálcájával suhintott egyet.
És elsötétült a világ.
A következő pillanatban Ádámka egy lépcsőházban találta magát. Nem is akármilyen, hanem egy tágas, fényes, díszes lépcsőházban. Kovácsoltvas korláttal ellátott márvány csigalépcső futott fel az emeleti lakások felé.
A varázslónak és a sátornak nyoma veszett.
– Ilyen nincs – suttogta Ádámka elképedten – ilyen egyszerűen nincs -odaszaladt egy fali tükörhöz, és eltátotta száját csodálkozásában.
A tükörből Ludovik csinos gyermekarca csodálkozott vissza rá.
Ez valami hihetetlen volt. Hihetetlen és felfoghatatlan. A varázslat sikerült! Csipkedni kezdte az arcát, hátha valami trükk az egész, de az arc igazinak bizonyult.
Ádámka akkor a postaládákhoz szaladt és megtalálta Ludovik családnevét. Harmadik emelet!
Már szaladt is fel a lépcsőn.
Az ajtó előtt aztán megtorpant. Hirtelen elbátortalanodott. Csengessen, vagy ne csengessen? Mi lesz, ha rájönnek? Végül is ez egy csalás!
Végül összeszedte minden bátorságát, és becsengetett.
Ludovik anyukája nyitott ajtót.
Ádámka lehunyta a szemét, várta az ölelést.
– Hát megint te vagy? – kérdezte az anyuka fáradtan, és beljebb tessékelte a fiút.
Az előszobában már három Ludovik álldogállt. A nappaliban pedig legalább tíz!
Ádámka teljesen megzavarodott. Erre egyáltalán nem számított.
– Hát ez meg mi? – szerette volna kérdezni, de anyukának nem volt ideje foglalkozni vele. Sürgős tennivalója akadt a nappaliban.
– Oké, fiúk! Aki már vacsorázott, annak irány az ágy! Aki még nem, annak...nagyon sajnálom, de csak egy kifli maradt, és ezt fogjuk tízfelé osztani.
Csalódott moraj volt a válasz. A Ludovikok éhesek voltak.
Aztán az előszobában tartózkodó három újonnan érkezett Ludovik felé fordult:
– Nektek, attól tartok, nem fogok tudni vacsorát adni. És aludni is itt kell majd az előszobában, mert a hálószoba és a nappali megtelt. Harminc Ludovik van már odabent. Nagyon sajnálom.
Az előszobában rekedt három Ludovik összenézett:
– Itt kell aludni az előszobában? A ruhafogas alatt? – kérdezte egyikük sírásra görbült szájjal.
Anyuka a homlokát ráncolta. Neki sem volt kedvére ez a megoldás, de nem tudott jobbat kitalálni.
– Ez van, srácok. Apu kalapját és csizmáját használhatjátok párnának, és takarózhattok a télikabátomba. Reméljük, nem jönnek már többen.
De jöttek. Tízpercenként csengettek és újabb és újabb Ludovikok érkeztek. Az előszoba annyira megtelt, hogy már mozdulni sem lehetett.
Ádámka kétségbeesett. Most már szívesen lett volna cickány, mert ha cickány lett volna, könnyedén kisurrant volna a lábak alatt, mert a cickány az kicsi és fürge, - jutottak eszébe a varázsló szavai - és néha még boldog is, ha sikerül meglógnia a bagoly elől.
De akkora lett a tömeg az előszobában, hogy menekülésre gondolni sem lehetett. Ádámka jobbb híján beszédbe elegyedett a többiekkel.
Mindenki a varázslóra panaszkodott:
– Ha szólt volna, ha figyelmeztetett volna a vén szélhámos, hogy a fél iskolát átváltoztatta Ludovikká, én biztos nem akartam volna az lenni – méltatlankodott egyikük –, végül is én én vagyok – tette hozzá önérzetesen –, belőlem nem lehet még egy!
És így tovább. Ki sem fogytak a panaszokból. Ádámkának kezdett elege lenni az egészből. Leülni nem lehetett a tömegtől, fáradt volt és éhes, és haza akart menni. Biztos volt benne, hogy otthon tejbegríz van.
– Ha nem bánjátok, én most hazamennék – próbálkozott, de újabb Ludovikok érkeztek, és elállták a kifelé vezető utat.
Csapdába esett!
–De hiszen otthon vagyunk! – kiáltott fel az egyik Ludovik, akinek a szemében elszánt tűz lobogott.
Ez a fiú komolyan vette a dolgát. Beverekedte magát a sarokba, a nappalihoz közel, a hátát nekivetette a falnak, és némi bokarugdosás után sikerrel védte meg a pozícióját. Kirobbanthatatlannak tűnt a sarokból.
– Aki a legtovább bírja – mondta – az marad egyedül Ludovik. Az egész csak azon múlik, mennyire vagy kitartó. Ez itten – mutatott körbe - ez a káosz csak pillanatnyi kellemetlenség.
Ádámka nem tudta, mi az a káosz, csak azt, hogy ami itt van, az nem neki való. Megkérdezte a fiút, honnan jött.
– Szegények voltunk – felelte az. - Apám minden este balhézott anyámmal. Nem bírtam tovább, és eljöttem. Aztán jött ez a varázsló. Számomra ez egy nagy lehetőség – mondta a fiú és oldalba könyökölt valakit, aki túl közel merészkedett hozzá.
– Odabent egyesek jól laktak tejbe áztatott kiflivel, és már húzzák is a lóbőrt a paplan alatt – tájékoztatta a többieket egy jólértesült, aki közel állt a nappalihoz, és rálátása nyílt még a hálószobára is.
– Engem ez nem érdekel – mondta a fiú a sarokban. – Amúgy is megszoktam, hogy nem vacsorázom. Holnap pedig beljebb küzdöm magam a nappaliba – jelentette ki elszántan.
Ádámka elismeréssel tekintett rá, ahogy ott állt a sarokban összeszorított fogakkal, és elhitte róla, hogy egy nap majd ő lesz az első számú Ludovik.
De saját magáról tudta, hogy erre nem lenne képes. Ő csak haza akart menni. Lehet, hogy otthon nem olyan jó, mint Ludoviknál, de most Ludoviknál sem olyan jó.
Eszébe jutott, hogy anyu már biztos megjött a munkából. És, hogy keresni fogja. Aztán az is eszébe jutott, hogy ha ő itt marad, mint Ludovik, akkor anyu egyedül marad otthon.
És ettől összeszorult a szíve.
Ez nem történhet meg – mondta magában Ádámka, és összeszedte minden erejét, és négykézláb a Ludovikok lába alatt valahogy sikeresen kiverekedte magát a lépcsőházba.
Az utcára érve aztán lélekszakadva rohanni kezdett. „Varázsló, varázsló, csak ott legyél még, ott legyél még, és változtass vissza, változtass vissza!” – fohászkodott.
És hogy sikerült-e a visszaváltoztatás? Az már egy másik történet.
