A kéményseprő hóember
Már ott van a Pagony polcain Végh György játékos és kedves meséje, A kéményseprő hóember. Hogy kicsoda Hókuszpók Istók? Olvass bele a részletbe, és megtudod! És miféle hóemberek találhatók Budapesten? Hogyan lesz egy hóemberből kéményseprő? És mit csinál, ha elmúlik a tél? Mind-mind benne van a mesében - ésmég sokkal több: vidámság, kacsakaringó, könnyű szállingózás. A szöveget Molnár Jacqueline szuggesztív képei illusztrálják - no meg a tied, ha megrajzolod a saját párhuzamos mesédet az üres oldalakra.
Második fejezet
amelyben elkezdődik a mese, de tényleg!, és megismerjük Hó-kuszpók Istókot
Most aztán visszavonhatatlanul elkezdődik az én kis mesém! Végre! Eddig mindennapi hóemberekről volt szó, akik általában kövérek. Akiknek pocakjuk van – elöl is, hátul is.
Tehát igazán gömbölyűek.
De miért ne lehetne legalább egyszer a világon egy sovány hóember? A valóságban talán nehéz ilyet elképzelni, de hát a mese meg a rajz mégiscsak erre való! Az én hóemberem neve Hó-Kuszpók Istók. Helyes kis sapkája van – jól behúzta a homlokába –, ezen hordja roggyant cilinderét, amire rácsúsztatott egy eltévedt vagy elgurult királyi koronát is – mert semmit se szabad eldobni. Nekem a legjobban mégis a sálja tetszik, meg a különféle színű gombok szép hófehér palástján. Ráadásul ezek a gombok kis figurák. A legfelsőn egy papagáj rikolt, alatta egy másikon elefánt trombitál, a harmadikon zsiráf vacog, a ne- gyediken róka cselleng. De az is lehet, hogy nem látom jól, hiszen olyan sűrűn hull a hó. Szóval itt áll előttünk Hó-Kuszpók Istók. Nézzétek meg jól! Ugye igazam volt? Nem mindennapi, sőt, rendhagyó ez a mi hóemberünk.
Néhány szóval azt is el kell mondanom, hogyan is született, hogyan jött erre a világra Hó-Kuszpók Istók.
Volt egyszer, nem is oly rég, egy hatalmas, fekete hófelhő-palota. Lakott benne egy tündéri, jókedvű, pajkos, folyton viháncoló, tréfás Hópehely. Volt neki 999, de az is lehet, hogy 999 999 vagy még annál is több ikertestvére, akik a meg- szólalásig hasonlítottak rá. Egyszer a mi Hópelyhünk lekukucskált a Földre. Hát mit látott? Hogy iszo- nyatos szél kavarog egy város fölött. Ahogy kihajolt a felhőből, még azt is látta, hogy a levegőben egy nagy-nagy fekete cilinder, egy kis piros kötött sapka, egy ezerszínű, hosszú csíkos sál meg egy sokat használt seprű lebeg.
Összesúgott ekkor a Hópehely 999, de az is lehet, hogy 999 999 vagy még en- nél is több ikertestvérével, s elhatározták, hogy apró ejtőernyőiken leereszkednek a városba, de ott is együtt maradnak, méghozzá úgy, hogy hóembert építenek magukból.
Így is történt. Miközben lefelé lebegtek, elkapták a sapkát, a cilindert, a rendkívül színes sálat meg a sokat használt söprűt, és mire leértek a Földre, egy hóri- horgas, hosszú, talpraesett hóember lett a számtalan hópehelyből.
Épp körül akart nézni a téren, amikor egy papagáj szállt a fülére. – Hogy hívnak? – kérdezte hadarva. – Hó... Hó-Kuszpók Istók – dadogta ijedten a hóember. – Szervusz! Alig vettelek észre ebben a hóesésben. Isten hozott! – Hát nem tudom – mondta kételkedve a hóember. – Talán nem is az Isten hozott, hanem az ég küldött. De nagyon kérlek, ne csiklandozd tovább a fülemet! – folytatta, és kuncogni kezdett.
A papagáj, aki a szomszéd utcában lakott, és bűvészinas volt egy varázslónál, erre bosszúsan elszállt.
– Jól van, csak meg akartalak tanítani a varázslásra... – rikoltotta, miközben eltűnt a hóförgetegben.
– Jó vicc, hiszen magam is varázsló vagyok! – nevetett a hóember, és nem csak azért, mert megcsiklandozták, hanem azért – hiszen tudjátok! Azért is, mert 999, de az is lehet, hogy 999 999 vagy még ennél is több tündéri, jókedvű, pajkos, folyton viháncoló, táncoló, tréfás hópehelyből született.
Ezért, amikor a papagáj elszállt, a hóember vidáman körültáncolta a teret. Szép kis tér volt. Már leszállt az éjszaka, s a Hold reflektorfényében minden kristályos-fehéren ragyogott. Hó-Kuszpók Istók örömében többször is bukfencet vetett, méghozzá olyan ügyesen, hogy közben a cilindere nem esett le a fejéről.
Sokat használt söprűjét azonban letette a kezéből, mert azt még ő is tudta, hogy söprűvel a kézben nem lehet bukfencet vetni.
Aztán jött egy nagy felhő, és eltakarta a Holdat. Hogy akkor most nem lehet látni Hó-Kuszpók Istókot, amint bukfencezik? Hát ez bizony igaz. Aki nem látja jól, felgyújthatja a villanyt. Jó ötlet, mi? Hiszen ha felgyújtjátok, akkor se lesz világosabb a képen...
Kár, hogy még nem találtak fel olyan könyvet, amelyben a házakat, palotákat, szobákat tetszés szerint apró csillárokkal, állólámpákkal lehetne kivilágítani. Meg az utcákat is, neonfényekkel, gázlámpákkal. Akkor most fel lehetne gyújtani ennek a mesekönyvnek az összes lámpáit, hogy láthassuk, hogyan bukfencezik a mi nem mindennapi hóemberünk a holdnélküli sötét éjszakában. Micsoda remek játék lenne!...
Addig is, míg fel nem találja valaki közületek a kivilágítható mesekönyvet, itt várakozik rátok egy újabb üres oldal. A ti hóembereteket várja – versben, rajzban, írásban! Mi történt vele, mióta nem láttam a bujdosó Hold miatt? Talán egy havas és napsütéses tájon bolyong? Találkozott valakivel, vagy ő is egyedül van, mint Hó-Kuszpók Istók? Esetleg magányosan sétálgat egy forgalmas, kivilágított város utcáin? Vagy... a többit már a ti képzeletekre bízom!
