A kamaszoknak őrült nagy szükségük van az ábrándozásra!
Vadadi Adrienn ovisoknak írt történeteivel lett népszerű a kisgyerekes családokban, majd a Most én olvasok!-sorozatából a kisiskolások ismerhették meg Matricás Lacit. A Miénk a színpad! című legújabb regénye az Abszolút-sorozatban jelent meg, szereplői hatodikosok, pont, mint a Leszel a barátom? akkori nagycsoportosai most. Olvasd el interjúnkat!
Az új könyvedben a kamaszok felé fordulsz. Eddig elsősorban az ovisoknak írtál, nagy kihívás volt számodra az új korosztályt megszólítani?
Nagy kihívás! Féltem is tőle nagyon. Eddig úgy gondoltam, hogy azért tudok az ovisokhoz, kisiskolásokhoz szólni, mert óvónőként olyan sok évet töltöttem velük, hogy kívülről-belülről ismerem a kicsiket. Ismerem a kérdéseiket, a válaszaikat, az ügyes-bajos dolgaikat, a nyelvüket, a gondolkodásukat, így beléjük tudok helyezkedni, tehát hitelesen tudok róluk írni.
De kiskamaszom csak egy volt, a lányom, ő is nagyon rég. Ezért mielőtt egyáltalán gondolkodni kezdtem volna szereplőkön, a történeten, elmentem egy iskolába, és beültem jó pár órára, hogy lássam, milyenek a hatodikosok. Ez sokat segített, de csak azt ismertem meg, hogyan viselkednek az órákon, közösségben, én viszont arra is kíváncsi voltam, hogyan működnek személyes interakciókban, egymás között. Erre itt nem derült fény. Amikor egy oviban töltök néhány órát ihletért, akkor körülöttem zsong a fél csoport, a hatodikosok viszont messze elkerültek, vagy ha véletlenül a közelükbe kerültem, úgy lehalkították a hangjukat, hogy egy mukkot sem hallottam a beszélgetéseikből.
Ezért aztán taktikát váltottam. Először kitaláltam a szereplőimet, azután a temperamentumukat, beszédstílusukat, majd társítottam hozzájuk arcokat a látogatott osztályból vagy az emlékeimből, és akkor már csak fantázia kellett, hogy életre keljenek. Azt tapasztaltam, ha bele tudok helyezkedni a szereplők bőrébe, semmivel sem könnyebb vagy nehezebb nagyobbaknak írni, mint az ovisoknak. Mosolyogtam, amikor már a regény vége felé jártam, és a kislányomra várva, az iskola kertjében véletlenül pár hatodikos fiú közelébe kerültem, akik egy fekvő kutya hátára rakosgattak letépett fűcsomókat, és kihallgattam a történeteket, amiket az alakuló kupachoz költenek. Egészen hasonlítottak a könyvbéli srácok által kieszelt bolondságokhoz!
Hogyan jött a könyv ötlete?
Kamaszkoromban arra vágytam, hogy színész legyek! A gimiben, ahová jártam, működött egy színjátszó csoport, de a színdarabok, az iskolai ünnepségek vagy a múlt rendszer kiszolgálói voltak, vagy pedig nem fiataloknak való, így számunkra érthetetlen darabok. A próbák azért jó hangulatban teltek, de sem drámajáték, sem beszédtechnika vagy tánc nem volt, ami színesíthette volna az együttléteket, vagy képezhetett volna minket.
Egyedül a közösség volt az, ami hétről hétre odavonzott bennünket. Még szerencse, különben sosem jutottam volna el Gyulára, az Erkel Diák Ünnepekre, és sosem találkoztam volna sok más színjátszó csoporttal, nem láttam volna őket színpadon, és nem tudhattam volna meg, hogy a diákszínpadot másképp is el lehet képzelni. Onnantól kezdve a lelkem egyik legszebb helyén dédelgettem ezt a dolgot, abban reménykedve, hogy egyszer nekem is megadatik. De aztán másfelé vitt az élet, amit egészen addig sajnáltam, ameddig ki nem írtam magamból egy színjátszós történetet. Szuper négy hónap volt!
Egyébként másodikok lettünk a gyulai versenyen, amit egyikünk sem értett... Tizenöt évesen a Micimackó ezerszer jobbnak látszott, mint a mi Bartók életéről szóló előadásunk. De hát a felnőttek döntöttek…
A könyvben a közösség és az együttműködés fontos hívószavak - mit szerettél volna ezzel közvetíteni?
A közösségben való létezés nekem lételemem. Akkor érzem, hogy valahova tartozom, hogy van helyem a világban, hogy mély gyökereim vannak, ha jól együttműködő, szereteten, elfogadáson alapuló közösség része vagyok. A felnőttkorral jó időre megszűnt körülöttem a közösségi élet, mert már nem jártam iskolába, ahol ez magától értetődő. Sokfelé sodródtunk, én is költöztem, de mindvégig hiányzott a valahova tartozás érzése, tartozni valami olyanhoz, ami nagyobb, mint a család. Ahol közös a cél vagy az érdeklődés, az életről való gondolkodás, bármi. Nagy szerencsém, hogy a lányaim iskolájában körülvesz egy ilyen környezet, és néhány éve egy másikhoz is tartozom, amit a tánc tart össze. Ez utóbbi egészen elképesztő felfedezéseket hozott, többek között azt, hogy szavak nélkül, csupán a tánccal, a jelenléttel milyen mély összekapcsolódás alakulhat ki emberek között. 
Sándor Katalin fotóiDe visszatérve a gyerekkoromra, hatodikos lehettem én is, mint a könyvbéli osztályom, amikor a Szegedi Kisszínházban színpadra állították a Twist Olivért, amiben sok-sok gyerek szerepelt, közöttük néhány barátom is. Vagy tízszer megnéztem az előadást, annyira le voltam nyűgözve tőlük! Hogy milyen fesztelenül játszanak, egyáltalán nincsenek zavarban, pedig a nézőtéren velük egykorúak, osztálytársaik, tanáraik ülnek, hogy milyen szuper kis közösségé formálta őket a darab! A szünetekben, előadások után fiúk-lányok, fiatalabbak-idősebbek együtt viccelődnek, énekelnek, drámajátékoznak, vonulnak az utcán… A barátaim révén sokszor csatlakoztam hozzájuk én is egy-egy fagyizásra, és ők szívesen fogadtak, de mégsem éreztem közülük valónak magamat. Pedig úgy vágyakoztam rá! Hát, most alkottam egy hasonló színjátszós közösséget magamnak és az olvasóknak.
Mennyivel volt nehezebb vagy épp könnyebb a nagyobbaknak írnod?
Eleinte nehezebb volt, de hamar sokkal izgalmasabbá vált az írás, mint amikor ovisoknak írok. Imádtam az ovis történeteket is, de úgy érzem, már mindent kiírtam magamból, amit lehetett. Hatodikosokkal foglalkozni igazi felfrissülés volt! Előfordult azért, hogy elvétettem a szavakat, és óvónénis lettem, de szerkesztőm, Győri Hanna figyelme nyitva volt ezekre, így nem maradt a szövegben "hőbörgő" fiú, csak lázadozó!
Az első, igazi kamasz szerelem nagyon szépen jelenik meg a könyvben…
A könyvbéli szerelem saját élményem. Illetve jó része csak a vágyaim kivetülése. Volt, ami megtörtént, és volt, ami csak az ábrándjaimban élt. De mindenesetre még most, írás közben is megmelengették a régi emlékek a szívem.
Tudom, hogy ma, az internet világában már máshogy van minden, de hogy olyan mélyen meg tudtam élni az első szerelmet, annak volt köszönhető, hogy volt lehetőségem ábrándozni. Nem volt a kezemben telefon, amin keresztül “kibeszéltem” volna az érzéseket magamból, nem nézegettem a szerelmem fényképeit, hanem saját magamban éltettem, virágoztattam ki a kapcsolatunkat, aminek egy része nem is volt valóság.
Szebbnél szebb történetek játszódtak le a fejemben, amik boldoggá tettek a valóságban is. A kamaszoknak őrült nagy szükségük van az ábrándozásra, így alakulnak, színesednek a belső képeik, amik aztán ilyenné vagy olyanná alakítják a belső világukat. Ehhez pedig idő kell, ágyban, fűben heverészni telefon, tanulás, feladatok nélkül. Mert nem siettem, és nem voltam siettetve semmivel. Mert lehettem egyszerre gyerek és kamaszodó lány.
Ki a kedvenc karaktered a könyvben?
Milus. A csendes, mély érzésű, intelligens, természetes, gyönyörűen egyszerű, allűrök nélküli lány. Szeretem, ahogy az osztály legmenőbb lányának, Vikinek a legjobb barátnője, de közben olyan belső érzelmi életet él, amiről egyvalaki kivételével senki sem tud, mert megtartja magának.
Lesz-e folytatása a könyvnek, vagy tervezel-e további regényt nagyoknak?
Nem hiszem, hogy ennek a történetnek lesz folytatása, mert úgy kerek, ahogy van. Az, hogy fogok-e még nagyoknak írni, a fogadtatáson is múlik. Igaz, hogy a kamaszok, akik most ezt a könyvet olvashatják, azok az ovisok voltak kicsi korukban, akiknek az első könyvemet, a Leszel a barátom? - ovis mesék-et írtam, de azért ebből nem feltétlenül következik, hogy a Miénk a színpad! is tetszeni fog nekik.
De ha igen, akkor sokat tudnék mesélni a vitorlázásról, reptéri életről: tizenöt-tizenhét évesen a Szegedi Repülőtéren éltem minden szabad percemben, vitorlázórepülő pilóta voltam. Mindig azt mondtuk, hogy a repülésben a barátok a legjobbak!
Ismerd meg még jobban a könyvet ebből az ajánlóból!
