A gyerekek nem rosszaságból dacolnak
Vadadi Adrienn az ovisok legnagyobb szakértője, most két könyve is megjelent a Pagonynál Pásztohy Panka rajzaival. A könyvek kapcsán beszélgettünk a szerzővel dackorszakról, szerepjátékokról, gyereknevelési tippekről és tanácsokról. Olvass tovább!
A két most megjelenő ovis könyved közül az egyik a dackorszakról, a másik pedig a szerepjátékokról szól. Kezdjük a daccal! Ez talán az egyik legnagyobb kihívás az ovis szülőknek. Mit tanácsolnál nekik?
Látni kell, hogy a gyerekek nem rosszaságból dacolnak. Nem azért, mert direkt ki akarnak szúrni velünk. Hanem azért, mert a dac, a hiszti a fejlődésük természetes velejárója. Mert a gyermekünk elért abba a korba, amikor kialakul saját akarata, amikor már meg tudja mondani, mit szeretne és mit nem, mi jó neki és mi nem. Ennek örülnünk kell, még akkor is, ha az akarata épp ellenkezik a józan ésszel, mert azt mutatja, elindult azon az úton, ami majd egykor képessé teszi az önálló életre. Ha egy kisgyerek akarata mindig le van törve, azt tanulja meg, hogy amit ő szeretne, az nem jó. Így felnőttként szégyellni fogja a saját igényeit és mindig csak mások elvárásainak akar majd megfelelni. De ha egy kisgyermek a hiszti közepette is meghallgatásra talál – és ezzel persze nem azt mondom, hogy ki van szolgálva minden hisztije, hanem azt, hogy bírálat nélkül vele vagyunk a nehéz percekben, és ettől biztonságban érezheti magát – akkor megtanulja kimondani a véleményét, észrevenni az igényeit, kiállni magáért, érvényesíteni az akaratát.
Mit tanácsolnék a szülőknek? Hogy ne féljenek a gyerekeiktől. Sokunknak ismerős lehet az az érzés, hogy előre rettegünk a következő hisztitől. Mert csak annyit tudunk, hogy be fog következni, de hogy mikor, milyen helyzetben, milyen környezetben, azt előre sohasem lehet tudni. De ha ezt a félelmet el tudjuk engedni, próbálunk a jelenben lévő történésekkel maradni, és nem görcsölünk rá előre a várható hisztire, sokkal könnyedebben tudjuk majd venni az akadályt.
Rendeld meg itt a Lea mindent jobban tud című könyvet!
Van olyan emléked, amikor egy különösen óvónőt próbáló helyzetben találtad magad egy éppen dackorszakban lévő gyerekkel?
A legtöbb gyerek nem szokta kimutatni a foga fehérjét az óvodában úgy, mint otthoni környezetben. De persze azért az óvónők is kapnak valamennyit a dacból. Ilyen-olyan nehéz esettel én is számtalanszor találkoztam az óvodában. Volt például egy kislány, aki egy játszótérre tartó sétából visszafelé egyszer csak megtorpant a sorban. Először dacolásnak látszott a dolog, csak később derült ki, hogy mi a meghőkölés valódi oka, de ahhoz türelemre, elfogadásra és időre volt szükség. Szóval a kislány megállt, a mögötte sétálók pedig mind összekoccantak. A párja próbálta továbblendíteni, de a kislány csak állt rendületlenül. Hiába kérdeztem, hiába hívtam, lettem én a párja, ő nem szólt semmit, csak cövekelt tovább. Így aztán nem volt mit tenni, mi is vártunk. De a gyerekek egyre türelmetlenebbek lettek, és az ebéd is várt már minket. Ezért úgy döntöttünk mi ketten maradunk, a többiek pedig visszamennek az óvodába. És amikor kettesben maradtunk, kiderült, hogy mi a baj. Hogy eszébe jutott az alvós cimborája, amit aznap otthon hagyott. Amíg sétáltunk a többiek után, arról beszélgettünk, hogy melyik ovis állatkát választja majd a délutáni alváshoz. És még ezernyi hasonló történet, ami akkor biztos nehéz volt, de ma már vicces, kedves, szép emlékként élnek bennem.
Volt már, hogy elvesztetted a türelmedet a kis és nagylányod dacával szembesülve? Van titkos módszered a türelem megőrzésére?
Persze, hogy volt! Az ember nem lehet mindig a legjobb formájában, főleg, hogy amikor a dackorszak beköszönt, a gyerekek még egész nap teljes figyelmet igénylő kis lények, sokan éjszakánként is többször felkelnek, a koruk miatt csak pár órás kikapcsolódásra lehet vágyni, hiába van nagymama, jó barát, kedves szomszéd, a gyerekek az anyukájukra vágynak, senki másra. Tehát az anyukák beszűkültek a kis otthoni világukba, fáradtak, kialvatlanok. Velem is pont így történt, mind a kétszer. Az egyik nap könnyű volt, fellegek közt lebegő, a másik borzasztó nehéz. És ha egy nehéz pillanatban jött a dac, amiből nem lehetett egykönnyen kibillenteni a lányaimat, akkor volt, hogy elveszítettem a türelmemet és én is dacolni kezdtem, csak a saját, felnőtt eszközeimmel. Ami nekem mindig segítségként jött, az az volt, hogy megnéztem magunkat kívülről. Elég volt egy pillantás, és máris megláttam a pici kislányt, az aprócska kezeit, icipici fülecskéit, puha bőrét, bármilyen kis részletet belőle, amitől észrevettem, hogy ő egy picike gyerek, akit nagyon szeretek. Én meg ott állok vele szemben, mint egy óriás, aki ahelyett, hogy a kezét nyújtaná neki, vele lenne a nehézségében, veszekedik vele. Így hát mellé álltam, hogy ott legyek neki. Szóval a titkos módszerem a kipillantás képessége, egy picit sem nehéz, érdemes kipróbálni.
Szerezd be ezt a könyvet, és légy te is a dacos gyerekek szakértője!
Neked vannak emlékeid a saját óvodás korodból? Ha igen, mik? Ha nem, mi az első gyerekkori emléked?
Rengeteg emlékem van az óvodás koromból, emlékszem az indiános játékra, amit a téli délutáni sötétségben az udvaron játszottunk. A barátnőmmel mi voltunk a feleségek, két barátom pedig a férjeink, földbe ágyazott autógumikon lovagoltunk és a sálunkat a szánk elé kötöttük. Emlékszem ahogy bemelegedett a szuszogásomtól, ahogy berekedt a hangom a csatakiáltástól. Aztán emlékszem a kanálra, amivel csak úgy tettem, mintha a levest kanalaznám, csak hogy az óvó néni ne szóljon rám, hogy nem eszem. Emlékszem, hogy a nagyok csúfoltak az udvaron, és valahogy valami jó érzés is volt abban a rosszban. Emlékszem az első puszira a kémény mögött jól elbújva, pedig nem is én kaptam, hanem a barátnőm. A hóvirágra, amit csodálatomban a kiskertből letéptem, aztán ijedtemben visszadobtam a földre és az udvaros bácsi mosolyogva a kezembe adta, amikor indultam haza, hogy rakjam vízbe. És a minden reggeli hisztimre a harisnya miatt, amit nem akartam felvenni, mert szúr egész nap. Emlékszem, hogy az anyukám azt monda, ha nem hagyom abba, elmeséli az óvó néninek, ő pedig átküld egy üres terembe, és azt mondja, nem mehetek velük a moziba, mert nem érdemlem meg. Állok ott egyedül, leülni se merek a szőnyegre, aztán meg ülök a moziban, de dacból a mese helyett a cipőmet nézem.
Lássuk a szerepjátékokat! Neked volt kedvenc szerepjátékod ovis korodban? Mi szerettél lenni? Esetleg óvónéni?
A szomszéd kislánnyal éveken át játszottuk ugyanazt. Hogy gyerekek vagyunk, elmegyünk az erdőbe kettesben, jön egy vihar vagy ránk sötétedik, mi bebújunk egy barlangba, és mire kitisztul az ég, már nem tudjuk merre kell hazamenni. Így aztán ott maradunk, a barlang lesz a házunk, és jönnek a kalandok, mindig valami más. Hozzánk csapódik egy kutya, megtámad egy medve, élelmet gyűjtünk, tüzet rakunk, hogy ne fázzunk. Volt ebben a játékban valami magányos, félelmetes, de szabad és erőt adó életérzés attól, hogy távol az anyukánktól, az emberektől, a biztonságtól vagyunk, kiszolgáltatva a természetnek, de mi mégis megállunk a lábunkon, még akkor is, ha gyerekek vagyunk.
Hogy mi szerettem volna lenni? Ovis koromban szivárvány. Azután állatorvos, mint a legtöbb kislány akkoriban. Majd gyerekszínész, később szinkronszínész, végül, mivel a dédmamám, nagymamám, keresztanyám is óvó néni volt, és én minden iskolai szünetet oviban töltöttem, ahol azt éltem meg, hogy nagylányként is jó játszani, hát én is óvó néni.
Szerezd be Peti meséit!
Szerinted az, hogy milyen szerepekbe bújnak az ovisok, elárul valamit a formálódó személyiségükről?
A gyerekek azért játszanak szerepjátékot, hogy utánozzanak minket felnőtteket, vagy újraéljenek jó és rossz eseményeket, amik velük történtek, hogy fel tudják dolgozni, a lelkükben ki tudják javítani azokat a játék által. Én ezekből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Egyszer láttam egy kisfiút a játszótéren, aki végigdohányozta az ottlétet. Bottal a szájában, kavics öngyújtóval a zsebében jött ment, és amíg a többiek hintáztak, addig ő nagy komolyan, hátratett kézzel, magasba emelt orral járkálva pöfékelt. Lehet, hogy felnőttkorában is nagy dohányos lesz, és ha igen, nem azért, mert ezt játszotta, hanem mert valakitől ezt látta, és ez lesz számára a követendő példa. Tehát a gyerekek személyiségét nem a szerepjáték formálja, hanem a környezetük, akiket csak leutánoznak a játékban.
Volt már arra példa, hogy egy szülő, aki a könyveidet olvasta, valami igazán különös szerepjátékról írt neked? Esetleg kért tanácsot?
Ilyesmire nem volt példa. De kétszer is megtörtént, hogy egy kislány levágta a frufruját, csak mert Juli is levágta az övét a Titkos reggeliben. Az anyukák nagy vidáman mesélték, de én nem tudtam, hogy nevessek vagy szégyenkezzek-e.
