A gombavadászat
Erdős István első mesekönyvében két bátor indiángyerek, Táncoló Pitypang és Ásítő Felhő kalandjairól olvashatunk. Táncoló Pitypang heves és vakmerő, Ásító Felhő bölcs és megfontolt, de mindketten segítőkészek és nagyon szeretik a veszélyes küldetéseket, így aztán készek bármikor megmenti a törzset vagy valamelyik tagját. Meséik a sziklás hegyek, égimeszelő fenyők nagyon indiános, nagyon amerikai tájain játszódnak. A kötetet Pásztohy Panka képei illusztrálják.
– Itt sincs egy gomba sem! – kiáltott fel csalódottan Táncoló Pitypang, és kimászott a szederbokor alól. Kirázta a száraz leveleket hosszú fekete hajából, és tanácstalanul nézett barátnőjére.
– Talán elmehetnénk a vízmosáson túlra, ott még biztos találunk párat – mosolygott Ásító Felhő.
Az erdőnek ebbe a távoli sarkába ritkán vetődtek a Manik indiánok, mert az odavezető út nehéz volt, veszélyes, és ráadásul nagyon fárasztó is.
– Jó! Induljunk! – kapta lelkesen a vállára a gombagyűjtő kosarat Táncoló Pitypang, aki nem szeretett sokat teketóriázni. Jókedvűen indultak útnak, mert egy kalandosnak ígérkező gombavadászatra bármikor kaphatóak voltak az indiángyerekek. Magasan járt már a nap, mire átjutottak a vízmosáson. Nem kellett sokáig keresgélniük, rövidesen találtak is egy jókora tisztást, melynek árnyas szélein itt is, ott is gombák kandikáltak ki a fűből. Széles, kövér kalapjukkal csak úgy hívogatták az indiángyerekeket, akik gyorsan nekiláttak megtölteni a tarisznyáikat. Amikor azonban Táncoló Pitypang lehajolt az egyik nagy, sárgakalapos gombához, különös dolog történt: a gomba megmozdult. Ahogy kíváncsian közelebb hajolt, meglepő dolgot vett észre. Már éppen szólni akart Ásító Felhőnek, mikor az indiánlány hangját hallotta:
– Táncoló Pitypang, ezek nem is gombák, hanem...
– ...bogarak! – fejezte be a mondatot az indiánfiú.
– Gyere, vizsgáljunk meg egyet közelebbről!
– Légy óvatos, Táncoló Pitypang, nem tudhatjuk, nem veszélyesek-e! – lépett közelebb Ásító Felhő, de Táncoló Pitypang leintette:
– Ugyan, az erdőben minden állat a barátunk – és már nyúlt is a fényes, gömbölyű hátú bogár felé, de roppant kellemetlen meglepetés érte: a bogár villámgyorsan megfordult, és jókorát harapott Táncoló Pitypang ujjaiba. Az indiángyerek visszarántotta a kezét, de már késő volt. Éles fájdalom hasított a karjába. A keze pillanatokon belül hatalmasra dagadt.
Ásító Felhő elkapta a barátja karját, és gyorsan elhúzta a bogár közeléből.
– Azonnal siessünk haza, meg kell mutatnunk a sebedet Szédítő Füstnek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Az út sokkal hosszabbnak tűnt így, sebesülten. Táncoló Pitypang már-már azt érezte, hogy sosem fognak hazaérni. Lassan bandukoltak a sűrűben, míg végül megpillantották a falut. Az indiánfiúnak már magas láza volt, és a kezén a duzzanat egyre feljebb húzódott.
Szédítő Füst szerencsére otthon volt, és azonnal szemügyre vette a sebet, amely már vörösen lüktetett. A bölcs varázsló szomorúan megcsóválta a fejét, majd így szólt:
– Szédítő Füst látott már ilyen sebet, de a nagy Maniktou nem adott neki elég tudást ahhoz, hogy meg is gyógyítsa – rázta meg a fejét. Mindenesetre bekötötte és kimosta a sérülést, majd útjára bocsátotta a két indiángyereket.
– Gyorsan menjünk el Repedt Fazékhoz, hátha ő tud rajtad segíteni – jutott Ásító Felhő eszébe –, az ő varázsszerei rengeteg mindenre jók... jaj, Táncoló Pitypang! – nyögött föl az indiánlány, mert barátja megtántorodott, és majdnem elesett. – Még egy picit tarts ki!
Nagy nehezen elvergődtek a vén füvesasszony wigwamjáig, aki a tisztás szélén lakott. Ahogy Repedt Fazék pillantása a sápadt indiánfiú sebére esett, arcára sötét felhő ereszkedett. Egy oposszum fürgeségével ugrott oda a sarokban heverő zsákhoz, kotorászni kezdett benne, majd előhúzott egy apró bőrzacskót. A tűzön rotyogó korsóból vizet löttyintett egy makkedénybe, és beleszórta a zacskó tartalmát. Letérdelt a sérült indiángyerek mellé, kezét az ölébe vette, és pár cseppet a sebre löttyintett a szerből.
– Ez a szömörcefőzet majd segít ifjú testvéremen – motyogta Repedt Fazék, miközben szabad kezével a kis indián fejét simogatta. – Ez az egyetlen, ami használ az ilyen bogarak harapása ellen.
Ahol a folyadék a bőrhöz ért, lilás színű füst csapott fel, és Táncoló Pitypang felszisszent. Forró fájdalom ömlött végig a karján, egészen a válláig, de ahogy a füst eloszlott, az indiánfiú kínjai is alábbhagytak. A pára alatt lüktető bőr vörös színe megfakult, a gyulladás lohadni kezdett. A fiatal indián harcos kimerülten rándult egyet, majd pihentető álomba zuhant.Másnap reggel Táncoló Pitypang keserű szájízzel ébredt. Feje zsongott az orvosságoktól és a sebláztól. Ásító Felhő ott aludt barátja betegágya mellett, és rögtön felébredt, ahogy az indiánfiú magához tért.
– Ugye tudod, mit kell ma tennünk? – kérdezte Ásító Felhő álmos hangon.
Táncoló Pitypang bólintott.
– El kell üldöznünk ezeket a gonosz bogarakat a Manik erdejének a tájékáról is – mondta komoly hangon. – Ki kell ásnunk a csatabárdot.
Az indiánlány ijedt arcát látva aztán hozzátette:
– Azért a felnőtteknek nem kell szólnunk, ugye?
Ásító Felhő elmosolyodott, és megrázta a fejét.
Reggeli után útra is keltek a tisztás felé, ahol a szörnyű bogarak tanyáztak. Arcukra élénk színű, félelmetes csíkokat festettek, ebből bárki láthatta, hogy hadiösvényen járnak. Csak néha-néha álltak meg pihenni, vagy inni egy kortyot a kulacsukból. Hosszú idő múlva végre elérték a bogarak tisztását.
Most már sokkal óvatosabban közelítettek a bogarak felé. Megpróbálták elijeszteni őket, de hiába próbálkoztak a vérfagyasztó csatakiáltásaikkal, a nagy, fényes bogarak rájuk se hederítettek. Táncoló Pitypang végül összeszedte a bátorságát, és egy hosszú bottal ráütött az egyik bogár hátára, de az állat csak lomhán arrébb döcögött. Estére minden reményük elszállt.
– Bármit csinálunk, sehogy sem akarnak elmenni – nyögte panaszos hangon Táncoló Pitypang, ahogy a földre rogyott az erdő szélén. Ásító Felhő már jóval korábban feladta a próbálkozást, ő inkább tüzet rakott, és az elemózsiájukat kezdte megsütni. Vacsora közben lassan Táncoló Pitypang is jobb kedvre derült, mert nagyon szerette a makklángost, amit Ásító Felhő készített.
– Holnap biztos rájövünk, hogy tudjuk őket elkergetni – mondta tele szájjal, és feltápászkodott. – Hozok még tüzelőt, mielőtt teljesen leég a tűz. Azzal eltűnt az erdőben. Ásító Felhő percekig csak a motoszkálását hallotta, de amikor Táncoló Pitypang feljajdult, az indiánlány is talpra ugrott.
– Semmi bajom – lépett ki az erdőből az ifjú harcos, nagy halom száraz ágat cipelve –, csak a szömörcebokorba nyúltam, amikor rőzsét kerestem. Ásító Felhő megnyugodva telepedett vissza a tűz mellé, és néhány ágat a tűzre dobott. Bár az indiánok rendszerint nem raknak nagy tüzet, a két indiángyerek most úgy érezte, jobban szemmel tudják tartani a bogarakata tisztáson, ha nem fukarkodnak a tüzelővel.
Közben az esti szél is felkerekedett, és a kis indiánok fázósan húzták össze magukon pokrócaikat. A tűz lassan belekapott a friss gallyakba is. Ahelyett azonban, hogy szépen lángra lobbantak volna, veszettül füstölni kezdtek.
– Milyen fát hoztál a tűzre? – kérdezte Ásító Felhő szemrehányón, miközben kezével legyezte az orra elől a csípős szagú füstöt.
De mielőtt Táncoló Pitypang válaszolhatott volna, különös dolog történt. Az eddig csendes tisztást zümmögés hangja töltötte be. Aztán, ahogy a szél egy újabb füstgomolyagot sodort a tisztás felé, a bogarak fülsiketítő robajjal felemelkedtek, és elszálltak a felkelő hold irányába.A két indiángyerek egy darabig csak döbbenten nézett utánuk, aztán Táncoló Pitypang elnevette magát.
– Szömörceágat hoztam véletlenül a tűzre. Ezek szerint a szömörce nem csak a harapásukra jó, hanem a füstjét sem szeretik.
– Akkor most már levehetjük a tűzről? – kérdezte nevetve Ásító Felhő, és már dobálta is félre a füstölgő ágakat. Táncoló Pitypang gondosan eltaposta rajtuk a parazsat, majd pokrócukat magukra csavarva mindketten nyugovóra tértek.
