A fiúkat is sminkelik?
Dé, azaz Kozák Dénes egy vagány, kedves srác és iszonyúan jó a humora. Stern Virág pedig arról álmodozik, hogy ne csak jókat dumáljanak, ne csak együtt fűszerezzék újra a menzakaját, hanem Dé maga legyen a nagy Ő. Amikor mindketten egy szappanopera szereplői lesznek, gyökerestül felfordul az életük, és a kettejük közötti szálak is összegubancolódnak. A sztárok világába lépve olyan ellenfelek jelentkeznek, mint a szépséges tinisztár, Szilágyi Dzsenifer.
Olvassatok bele Szirmay Ágnes Szerelemre castingolva - Szappanopera I. című regényébe!
Reggel Csenge ébresztett (meg a vekker). Ott állt fölöttem diadalmas arccal, nyújtotta felém a keretből kiszedett autogramkártyát, és vigyorogva azt mondta:
– Megnézte az adatlapodat!
– Ki? – kérdeztem még félálomban.
– A Réti Bence! Azt mondtad, hogy az orrod alá dugta a telefonját, úgy mutatta a képet. Vagyis megnézte az adatlapodat.
– Csak mert bosszantotta, hogy Dének megmutattam, neki meg nem.
– Az orra előtt mutogattad a Dének?
– Véletlenül. Csak ő is ott volt a sminkszobában.
– A fiúkat is sminkelik? – döbbent meg Csenge.
– Kicsit – védtem meg őket gyorsan.
– Jó, ez részletkérdés, szóval ott voltatok a sminkszobában, és akkor megmutattad Dének a telefonodon. De utána a Réti Bence is kikereste a saját telóján, nem?
– Végül is de. Mert mindenki mondta, hogy milyen jól nézek ki, biztos arra gondolt, hogy csak szórakoznak velem, és megnézte, hogy utána beszólhasson.
– Aha. És azért zoomolt bele? És akarta látni a szobád minden kis részletét?
Na erre tényleg nem gondoltam.
– Egy telón másképp nem lehet látni, hogy mi ez a kép az íróasztalomon! – lelkesedett tovább Csenge. – Csak ha egészen kinagyítod!
– Mondom, csak keresett valamit, bármit, hogy aztán beszólogathasson érte. Túl régen forgat már az Ész és szerelemben, biztos, hogy állatira unja, és próbálja magát elszórakoztatni valamivel. Meg valakikkel. Az újakkal, mert a régiek már nem állnak vele szóba.
– Oké – mondta Csenge, de látszott rajta, hogy megvan a véleménye a dologról. – Biztos csak ezért.
De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatra se hittem el Csengének hogy esetleg Réti Bence akár érdeklődhetne is irántam. Bizonyos szögből nézve nem vagyok annyira csúnya. Vagyis igazából nem vagyok csúnya, csak semmilyen. Főleg amióta nincs meg a hajam sem, ami az egyetlen ékességem volt. Szóval nincs rajtam semmi kirívóan ronda, csak épp, ha még egy lány van a szobában, akkor biztos, hogy először a másikat nézed meg. De már megszoktam, hogy ilyen vagyok. És van a dolognak egy csomó előnye is. Például ha valami zűrbe keveredünk az iskolában Nórival és Esztivel, a tanárok nem szoktak emlékezni rá, hogy én is ott voltam. És ha végignéznek az osztályon, hogy kit feleltessenek, nem engem fognak felszólítani. Ha valaki új kerül a társaságba, akkor van időm megfigyelni, és véleményt alkotni róla, mire egyáltalán észrevesz, és nekem is bemutatkozik.
Hétfőn reggel, a stúdió felé menet, a buszon ülve eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Réti Bence egyszer nőként nézne rám. Mármint úgy, hogy én vagyok nő, nem ő. Elővettem az autogramkártyáját a táskámból, és megnéztem az arcát. Hát, mit mondjak, elég szép. Azért lehet, hogy a kártyán kicsit rá van segítve Photoshoppal a szeme színére, mert az a képen tényleg természetellenesen kék. Meg talán a szája is pirosabb, mint a valóságban. De a többi épp ilyen. Még a füle is szép. A haja tökéletesen áll, az arcbőre olyan hibátlan, hogy az már fájdalmas.
Ha szeretnéd a polcodon tudni a könyvet, akkor katt ide!
