Tüköry Léda hercegkisasszony
Julia Donaldsontól eddig csak a legkisebbeknek szóló verses meséket ismerhette a magyar közönség. Most egy olyan meséből mutatunk részletet nektek, amelyet hat éves kortól ajánlunk, akár felolvasásra, akár első olvasóknak is. A történetek főszereplője, Adél, félénk, szófogadó kislány. Ám egy nap kilép a tükörből tükörképe, Tüköry Léda, és a legeszeveszettebb ötletekkel bombázza.
Léda, állítása szerint legalábbis, egy igazi hercegkisasszony! Mindenféle vad kalandba rántja fura ötleteivel Adélt, akinek nem árt a nagy adag vagányság. Mi meg kacaghatunk viharos kalandjaikon, és a mesevilág és a valóság összekavarodásán. Az olvasmányos, vicces kötet még a nehezebben olvasó gyerekeket is leköti. Ne csodálkozzunk, ha ezután hangos nevetést hallunk a csendben olvasó gyerekek felől!
Adél kastélya
Adél az anyukájával egy áruház próbafülkéjében álldogált. Idősebb unokatestvérének az esküvőjére kellett volna valami szép ruhát venniük, de semmi sem állt jól neki.
– Ez a te színed – mutatott anya egy zöldeskék ruhára –, csak sajnos túl szűk. Megnézem, nincs-e nagyobb méretben.
Adélt nem érdekelte túlságosan, milyen ruhában megy az esküvőre. Úgysem őt nézik majd, még koszorúslánynak sem kérték fel – ezen egy kicsit meg is bántódott. Pofákat vágott a tükörbe, a lehető legocsmányabbakat: kifordította a szemét, hogy szinte csak a fehérje látszódott és rátolta az alsó ajkát a felsőre. Na, ha ezt kipróbálná az esküvőn, akkor mégis csak őt nézné mindenki. De persze ehhez túl szégyenlős, úgysem merné megcsinálni.
Másodszorra nem sikerült olyan jól a grimasz. A szemgolyói a tükörben nem tűntek el, a szája is olyan maradt, mint rendesen, aztán egyszer csak szétnyíltak az ajkai.
– Pont úgy nézel ki, mint a gonosz tündér, aki megszúrta az ujjam.
– Léda! – kiáltott fel Adél. – Te meg mit keresel itt?
Léda kilépett a tükörből. Túlságosan szűk, zöldeskék ruhában volt, pont, mint Adél.
– Látom, elköltöztetek – jegyezte meg Léda, ahogy körülnézett.
– Nem, ez egy bolt – magyarázta Adél, de a hercegnő nem figyelt rá. Felvette Adél földre dobott, kifordított kabátját. Nem fordította vissza, úgyhogy kívülre került a kockás bélés.
– Nem is rossz – állapította meg a tükörbe nézve. – Gyere, nézzük meg, mit főzött ma a szakács! – És már lépett is ki a próbafülkéből.
– Ne! Állj meg! – kiabált Adél. – Add vissza a kabátomat! – azzal Léda után rohant, aki vidáman kanyargott az állványok között.
– Rengeteg ruhád van – szólalt meg elismerően a hercegkisasszony, mikor Adél utolérte. – Majdnem annyi, mint nekem, de persze nem olyan gyönyörűek. Gondolom, nincs pókfonállal varrt, rózsaszirom báli ruhád?
– Nincs – vágta rá Adél. – De nem is hiszem, hogy szeretnék. Nem száradnak ki a rózsaszirmok?
Léda egy pillanatra elgondolkozott. – Nem. Be kell őket mártani az örök ifjúság vizébe, akkor nem lesz semmi bajuk.
Épp a mozgólépcsőkhöz értek. Léda felugrott.
– Ez szuper! Levisz a pincébe, a börtönhöz?
– Nem! – lépett mellé Adél. – Az élelmiszer-osztályra visz.
– Mármint az ebédlőbe, ugye? – kérdezett vissza Léda. – Isteni, úgyis majd éhen halok.
Leugrott a mozgólépcsőről. A zöldség-gyümölcs pultnál álltak meg. Léda felvett egy krumplit, majd letette.
– Ez nyers! – kiáltott fel undorodva. – Ilyet etetnek veletek? Hogy gondolja ezt a szakácsotok?
Szemügyre vette a káposztákat meg a karfiolokat.
– Ez meg milyen felszolgálás? Itt nincs megfőzve semmi.
– De hát ezeket nem is kell itt megfőzni, mindenki hazaviszi, és majd otthon megfőzi – próbálta magyarázni Adél. – Mindegy, Léda, tényleg kérem szépen a kabátomat, vissza kell mennem anyához.
– Ezek az almák rendben vannak, ha jól látom – állapította meg Léda, felvett egyet, és nagyot harapott bele. Aztán felvett még egyet, abba is beleharapott. – Az ilyen zöld-piros almáknál mindig csak a zöld részt eszem meg. Az ember sosem tudhatja. Lehet, hogy egy gonosz királyné körbejárkált, és megmérgezte a piros felüket. Biztos hallottad, mi történt szegény Hófehérke barátnőmmel! – és újabb almába harapott.
Egy eladónő közelített feléjük.
– Teszed le rögtön azt az almát! Tilos beleharapni!– szólt rá Lédára.
– Inkább azt tiltanám be, hogy nyers zöldséget áruljanak! Máskor főzzék meg őket! – vágott vissza Léda.
Az eladónő döbbenten megállt,, majd megkérdezte, hol vannak Léda szülei.
– Gondolom, a trónjukon ülnek. Gyere, Adél, menjünk inkább a szobánkba játszani! Megragadta Adél kezét, és a lift felé vonszolta.
– Ez felvisz a bástyákra?
– Nem – nyögte Adél. – Látom, ez szerinted valami kastély, pedig nem, ez egy…
– Á, hát itt van a szobád! – kiáltott fel Léda, mikor a lift ajtaja kinyílt a másodikon. A bútorosztályon jártak. Léda elvonult néhány fotel meg kanapé mellett, egyenesen az ágyak és a matracok felé. Levetette magát az egyik franciaágyra, de rögtön fel is pattant.
– Remélem, nem ezen alszol. Én egy szemhunyásnyit sem bírnék aludni rajta.
– Nem itt alszom – kezdett bele újra Adél –, mert ez nem az én…
– Akkor jó –- vágta rá Léda. – Mert van egy borsószem a matrac alatt.
– Ezt honnan tudod?
– Mi, hercegnők, tudjuk az ilyesmit – ugrott át egy másik ágyra Léda. – Hopsz! Itt meg egy bab van, rém göröngyös. Feküdj ide, talán te is érzed.
Adél kuncogva körülnézett. Sehol sem látott eladót. Lefeküdt az ágyra Léda mellé. Csodálatos volt: kényelmes és ruganyos.
– Nem érzek semmit – szólalt meg.
– Biztos, mert nem vagy hercegnő – vélte Léda. – A többieknek ugrálniuk kell, hogy megtudják, nincs-e borsó vagy babszem a matrac alatt. Így – és már fel is pattant, és fel-alá szökdécselt az ágyon.
– Hajrá! – kiáltotta.
Adél megint körülnézett. Még mindig nem látott sehol eladót. Csatlakozott Lédához, és hamarosan együtt ugráltak az ágyon, a matrac rugóinak nyikorgásától kísérve.
– Ez majdnem olyan jó, mint az iskolai trambulin – lihegte Adél.
– De közel sem olyan jó, mint a kastélybeli trambulin – legyintett Léda. – Egyszer egész a felhőkig felugrottam.
– És? Nem lett semmi bajod, mikor leértél?
– Nem értem le. Meglátott fent az Északi Szél, elkapott, és elfújt az örök jég birodalmába.
– Aztán?
De Adél sosem tudta meg, mi történt azután, mert ebben a pillanatban egy igencsak dühösnek tűnő eladó közeledett feléjük. – Gyorsan! Fussunk! – kiáltotta Lédának.
