Tüköry Léda és a varázscipő
Tüköry Léda hercegkisasszony bújt elő, mikor a bárányhimlős Adél, könyvünk főszereplője éppen a képét vizslatta a tükörben. Léda pont olyan, mint ő, csak vagányabb kiadásban.
Együtt számos kalandon esnek keresztül.
Itt a Tüköry Léda második kötete, és Vujovits Júlia ajánlója.
Tükör-nevek
A két főszereplő, Adél és Léda nevéből könnyű rájönni, hogy a Tüköry vezetéknév nem éppen véletlen. Az Adytól ismerős női nevek most két kislány, a valódi és a tükörképe személyében köszönnek vissza. A fordító remekül használta fel a név-párost, az meg a ráadás, hogy az ipszilonnal megtoldott név elegánsan igazolja Léda hercegnői voltát.
Julia Donaldson, aki egyébként rendkívül népszerű gyermekkönyv-író Angliában, ezt mondta egy interjúban:
„Honnan merítem az ötleteimet? Bárhonnan és mindenhonnan: a gyerekeim életéből, a saját gyermekkoromból, emberek elbeszéléseiből, helyekből, ahova ellátogatok, régi népmesékből vagy éppen tündérmesékből. Számomra nem az ihletszerzés nehéz, hanem az ötlet történetté formálása, aminek eleje, közepe és vége is van.”
Így nem csoda, hogy ilyen színes és szerteágazó az életműve: találkozunk állatokkal, beszélő, mesés fantázialényekkel és valódi kislányokkal is benne.
Ám Tüköry Léda történeteiben nem is olyan sok a mese, mint elsőre hinnénk. Donaldson az alapkoncepciót a valóságból merítette, ugyanis legidősebb fia gyakran játszott saját tükörképével, azt mímelve, hogy az egy másik személy.
A felnövés nehézsége
Adél 11-12 éves lányként a tinédzserkor határára érkezett, és nem mondok sok újat azzal, hogy ez az átlépés egy kis lelki meghasonlással jár.
Ő a kedves, figyelmes, szófogadó Adél, aki mindig jól nevelt és visszafogott, nem akarja magára vonni a figyelmet és segít, ahol tud.
De ő a bohó és szétszórt Léda is, aki olykor rátarti és arrogáns is tud lenni, máskor pedig felszabadult, bátor és persze nagyon vicces, egy megállíthatatlan lány, aki mindig a középpontban van.
Nem is probléma, ha az embernek ilyen oldala is van. Egészen addig, amíg el nem ér abba a korba, amikor el kell kezdeni felelősséget vállalnia a tetteiért.
Adél kétségbeesetten próbálja meg helyrehozni Léda ballépéseit, és tisztázni a kínos bonyodalmakat, amiket a tükör-univerzumban élő barátnője okoz, mielőtt visszaosonna a saját világába, dühös embereket hagyva maga mögött, akik persze tökéletes képmását, Adélt vádolják.
Felnőtt-én...
Adél a valódi, rajta csattan az ostor. De ilyenkor látjuk, hogy ő a felnőtt is, hiszen zokszó nélkül viseli a következményeket. Újra és újra megbocsát Lédának (magának) és töretlen marad baráti kapcsolatuk. Képes felelősséget vállalni, és a valóságot elválasztani a vágyaitól és a képzelettől.
Hol szenved a megállíthatatlanul előtörő belső erőitől, attól, hogy a felnőttek gyerekesnek bélyegzik, annak ellenére, hogy ő csak az áldozata ennek a furcsa, kettős szituációnak, hol pedig rettentő jól szórakozik.
A rövidke könyvben Adél fejlődéstörténete is kibontakozik. A történet elején el akar süllyedni szégyenében, megszüntetni Tüköry Lédát örökre, ám végül megbarátkozik vele, elfogadja különc hóbortjait, együtt játszik vele, aggódik az épségéért és büszke szókimondására. Ez az elfogadás pedig Lédát is egyensúlyba hozza.
…és gyerek-én
Léda megjeleníti a gyermekkor hátrahagyásával megjelenő félelmeket és sóvárgást. Adél minden titkos vágyát teljesíti, ellopja egy barátja divatos ruháját, felkutatja a húsvétra szánt édességet, samponokból és krémekből kotyvaszt a fürdőben, elcseni a nagyi aranygyűrűjét kincs gyanánt, keményen visszabeszél a felnőtteknek.
Léda büszke tökéletes királyi életére, azonban a történet előrehaladtával az olvasó észreveszi, hogy a kislány legbelül fél elhagyni a gyerekkor varázslatos mesevilágát. Izgalmas és hihetetlen meséi a királyságáról természetesen hazugságnak bizonyulnak, de ha megkérdőjelezik a történeteit, csak kényszeresen bizonygatja az igazát. Mindenre van magyarázata, sosem ismerné el, hogy tévedett. A vagány királylány mögött egy gyámolítandó, magányos gyerek képe sejlik fel, aki megpróbál éles kontrasztot teremteni a számára elfogadhatatlan valóság és vágyott hercegnői tükörélete között, hogy eltakarja belső bizonytalanságát.
Ki látja Lédát és ki nem?
Meglepő módon a felnőttek is érzékelik Léda a jelenlétét, sőt beszélnek is vele. De természetesen az anyukája, a nagyszülei csak a Léda által hagyott felfordulást tapasztalják, és sosem fordul elő, hogy a két lányt egyszerre látják.
Talán mert ők ismerik annyira Adélt, hogy nem kell és nem is lehet őket megtéveszteni a két személyiség színjátékával. Ismerik Adél új, felnőttes személyiségét, de emlékeznek a gyermeteg, felelőtlen kislányukra is, és a felnövését tökéletesen elfogadják.
Ez pedig azt üzeni a kis olvasóknak, hogy nem kell köntörfalazni és szégyenkezni, hiszen a szerető családi közeg elfogadja ezt a változást, amin minden gyerek átesik.
Julia Donaldson izgalmasan keveri a klasszikus angol mesei elemeket a világszerte ismert Grimm-mesés szimbólumokkal. Az Alice Csodaországbanra utaló motívumok (zsugorodás, óriás madár, tükörország) párhuzamot vonnak Adél és Alice között, akik bizonytalanul próbálnak meg lavírozni egy abszurd, nehéz élethelyzetben a felnőtté válás felé. Más, nálunk is ismert elemektől (paszulyfa, aranytojást tojó tyúk) pedig a mese olvasása kellemesen ismerőssé és otthonossá válik.
Ki olvassa?
A könyvet 6-12 éves gyerekeknek ajánlom. A regény mélyebb jelentésrétegeiből mindenki azt olvashatja ki, ami éppen neki való. Felolvasásra is kifejezetten alkalmas, hiszen lehet nagyokat nevetni vagy épp izgulni, a fejezet végén pedig megbeszélni a történteket.
A történet nincs egyértelműen lezárva, úgyhogy már alig várjuk a folytatást!
