Trutymóék a pácban
Trutymó úr, Trutymóné és fogadott fiuk, Boldi, akit egy szárítókötélről szedtek le, egy kidőlt-bedőlt lakókocsival járják az utakat. Folyton morognak, folyton fejre esnek, galibába keverednek, de mégis – szeretik egymást! Hol tintalevest esznek, hol tobozturmixot. Ezt-azt elcsórnak útközben, és rongyos ruhákban járnak. Útjuk során elkeverednek a gonosz Naggy úr birtokához, ahol különös kalandokban van részük: homályos úton-módon a birtokukba kerül egy elefánt, és egy egész cirkusszal is összefutnak. De a lényeg: a birtokon él a rózsaszín ruhás, rózsaillatú Mimi, aki nagyon megtetszik Boldinak...
Első fejezet - A Trutymó család
Amikor Trutymó úr egy reggel felébredt az ágyában, a feje lábtámlának, a lába meg a fejtámlának nyomódott. Mivel nem emlékezett rá, hogy előzőeste fordítva feküdt le, rögtön gyanakodni kezdett, hogy amíg szunyókált, valaki megfordította a szobát. De vajon ki tehette ezt a galádságot? Ki más, mint a felesége, Trutymó asszony.
Trutymó úr RETTENETESEN feldühödött. A kezét kinyújtva addig tapogatózott az ágy mellett, amíg vaskos, szőrös ujjaival sikerült megmarkolnia egy bolyhos tárgyat. Gyömbéres Süti farkát. Gyömbéres Süti igazából nem süti volt, és bár úgy nézett ki mint egy vöröses szőrű, kövér macska, valójában nem is egy vöröses szőrű, kövér macska volt. Gyömbéres Süti ugyanis ajtókitámasztónak használták. Egy fűrészporral kitömött, nagyon nehéz ajtókitámasztó volt (ez utóbbi tulajdonság elengedhetetlen egy ajtókitámasztó esetében). Trutymó asszony annyira imádta ezt az öreg posztóból varrt cicust, hogy valahányszor felfedezett rajta egy lyukat, rögvest utasította a férjét, hogy tömje ki friss fűrészporral. (Ha Trutymó úr valamiért nem volt hajlandó teljesíteni a kívánságát, Trutymó asszony eldugta férjura kedvenc kalapját a hűtőszekrény mögé.)
Trutymó úr kikászálódott az ágyból, az ablakhoz botorkált, de közben – merővéletlenségből – megcsiklandozta Gyömbéres Süti farkával Trutymó asszony orra hegyét. Trutymó asszony úgy hortyogott mint egy régi, ócska gőzkazán, amelyik mindjárt bemondja az unalmast, és mivel a szája félig nyitva volt, jól látszottak összevissza álló, csorba, sárga meg zöld fogai.
– Mm… Mi az? – kérdezte riadtan. A szájából fröcsögött a nyál, és úgy pattant fel, mintha bolha csípte volna meg. – Miben mesterkedsz, te pernahajder?
– Megleckéztetlek, asszony! – zsémbelt Trutymó úr, azzal kinyitotta az ablakot, és ukmukfukk kihajította a kitömött macskát.
Trutymó asszony nem akart hinni a szemének.
– Lecke? Milyen lecke? – fortyant fel. (Trutymó asszony már az iskolában is szívből gyűlölte a leckét – kivéve, ha valamilyen kísérletről volt szó, ugyanis imádott robbantgatni –, ahhoz pedig végképp nem volt kedve, hogy Trutymó úr kora reggel leckét adjon neki.) Átvetette hát a lábát az ágy szélén, belelépett molyrágta, elnyűtt nyuszis mamuszába.
– Nem emlékszem milyen leckére gondoltam – ismerte be Trutymó úr az igazságot. És tényleg nem emlékezett. – Reggelizni akarok!
(Én általában nem reggelizem, de egyesek szerint a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: azok az illetők, akik így vélekednek még sosem kóstolták Trutymóék reggelijét.)
– Akkor CSINÁLJ magadnak – vakkantotta Trutymó asszony.
– De most te jössz – makacskodott Trutymó úr. – Nem emlékszel, tegnap reggel milyen ízletes borzkását rittyentettem. (Trutymóék általában az úttesten kilapított állatokból szoktak ételt készíteni maguknak. A kilapított mókus volt a kedvencük, de a használt gumiabroncsot sem vetették meg, csak rendesen meg kellett sózni-borsozni.)
– Az borzragu volt, nem kása – zsörtölődött Trutymó asszony –, és nem reggelire csináltad, nem ebédre, szóval most TE következel.
– Morrr! – morgott vissza Trutymó úr morcosan, mert rájött, hogy a feleségének igaza van. Most már neki is eszébe jutott a madáreledelből és fűrészporból készített reggeli, amelyet Trutymó asszony előzőreggel felszolgált. Egész finom volt. Egész finom. Trutymó úr a feleségét nézte, aki éppen az ajtó felé trappolt kitaposott nyuszis mamuszában. Gyönyörűvolt. Mármint Trutymó asszony. Legalábbis Trutymó úr gyönyörűnek láttaőt. – Te meg hová mész? – kérdezte.
– Össze kell szednem a macskát – felelte Trutymó asszony. Ahogy kilépett a hálószobából, megbotlott, és lebucskázott a lépcsőn.
Jaj!
Patt!
Puff!
Bamm!
(még egy)
Jaj!
Forog.
(és egy még hangosabb)
Jaj!
Trutymó asszony egy Boldi nevű kisfiúban botlott meg. Boldi nem a Trutymó házaspár vérszerinti gyermeke volt. Nekik ugyanis nem lehetett gyerekük. Trutymó úr azonban mindig is nagyon szeretett volna utódokat, így aztán, kihasználva azon ritka alkalmak egyikét, amikor jókedve nem hagyta cserben, és oda meg vissza volt gyönyörű feleségéért, szerzett egy gyereket. Nos, valójában lopott egyet. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem tervelte ki előre. Egyáltalán nem. A dolog egyszerűen csak megtörtént.)
Trutymó úr épp kajtatott valami után az utcán – fogalmam sincs, mi után kajtatott –, amikor belesett egy kertbe (hogy egy fal vagy egy kerítés fölött kukkantott be, arra már nem emlékezett), és megakadt a szeme egy szárítókötélen. A szárítókötélen egy csomó ruha, többek között egy fél pár pöttyös zokni társaságában egy kisgyerek is ki volt aggatva. A kisgyereket két jókora, régifajta ruhacsipesszel rögzítették a ruhaszárító kötélhez – a fülénél fogva. És mielőtt még valaki rászólhatott volna, hogy „Tegye vissza azonnal azt a gyereket, nem a magáé… és különben sem száradt még meg!”, Trutymó úr áthajolt a falon (vagy kerítésen), és lekapta a száradni kitett lurkót.
Trutymó asszony nagyon örült. Boldi volt a legszebb ajándék, amelyet valaha kapott Trutymó úrtól (kivéve talán azt a méreg drága, aranyszínű szandált meg azt a ragasztószalaggal összetoldozott húscsipeszt, amivel az orrszőrét szokta kihúzgálni). Trutymó asszony nem igazán értett a gyerekekhez, de azt azért sikerült megállapítania, hogy Boldi kisfiú.
Trutymó asszony úgy tudta, hogy a kisfiúk kékben járnak, ezért aztán elcsent a férje asztaláról egy kék tintával teli üveget, és belezuttyantotta a tartalmát egy nagy lábos forró vízbe. Aztán előkereste néhány régi ruháját, amelyet még kislánykorában hordott, és belegyömöszölteőket a lábosba. Azértőrizgette a ruhákat, mert úgy gondolta, jók lesznek még felmosórongynak, így befestve azonban egész jól néztek ki. Aztán, mivel rettenetesen gyűlölte a pazarlást, felszolgálta a tűzforró, kék levest Trutymó úrnak, akinek annyira ízlett, hogy többször repetázott. Mondjuk annak már kevésbé örült, hogy nyolc hétig kék volt a nyelve meg a szája.
Boldi már elve elég furán nézett ki – a bal füle hosszabb volt, mint a jobb, a haját pedig SEHOGY sem lehetett lelapítani, akkor is égnek állt, ha rányomtak egy tubus ragasztót, aztán meg körbetekerték a fejét szigetelőszalaggal –, de a kékre festett, borzalmas göncökben tényleg nagyon, NAGYON furán mutatott.
Fordította: Totth Benedek
