Tökéletes történet
Van egy apuka, aki elkezd egy mesét. A tökéletes történetet, amiben a királyfi beleszeret a királylányba, összeházasodnak és boldogan élnek. De állj! Ez így tökéletes, csak nem történet! Hogy mi mindentől lesz történet a történet: a vadregényes tájaktól, a gonosz ellenségektől és a nehéz próbáktól, az pedig mesélés közben alakul ki, ahogy az apuka estéken át csak mondja, mondja a mesét, és egyre jobban belemelegszik. Hallgassátok meg ti is az tökéletes történetét!
PALACSINTÁT SÜTÖK ÉS MESÉT MESÉLEK
Egyik nap a szokásosnál korábban értem haza a munkából. Már rég nem volt ilyen, úgyhogy elhatároztam, kicsit kényeztetem Benit.
Beni rettenetesen el volt foglalva. A szobájában ült, és elmélyülten koncentrált a számítógépre. Kérdeztem, mit szeretne, hogyan kényeztessem. Anélkül, hogy megfordult volna, a szokásos, különleges napokra tartogatott megjegyzéssel válaszolt:
– Süss palacsintát, és mesélj mesét!
– Milyen mesét? – kérdeztem, mert Beninek nem mindig ugyanahhoz van kedve. Néha szellemekről szeretne hallani, máskor lovagokról. Néha izgalmasat akar, máskor vicceset. Meg kell kérdezni.
Beni nem felelt. Az erdőre összpontosított, és benne Claudra, a játék hősére. Már az összes főnököt legyőzte, és csak azt a világot kellett megtalálnia, ahol a gonosz Szefirusz, az utolsó főnök rejtőzik. Beni már napok óta küzdött a Final Fantasy legnehezebb szintjén, de nem sikerült megcsinálnia.
– Milyen mesét? – próbáltam újra.
– Kalandosat – mormogta Beni, és már fordult is vissza a képernyőhöz, jobbra húzta az egeret, aztán balra, kattintott néhányat, előre tolta az egeret, egy erőteljes bal kattintás, majd felpattant, és
ugrándozva kiáltozta: „Megvan, megvan, megvan!” A képernyőn az erdő helyett megjelent egy vár, Beni pedig gyorsan elmentette az új szintet.
– Tök jó! – mondtam, és elindultam a konyhába, Benit otthagytam szökdécselve.
A konyhában előszedtem egy nagy edényt, beletettem a lisztet, cukrot, tejet, tojást, és jól összekevertem, amíg a szakácskönyvek által előírt egyenletes masszát nem kaptam. Alaposan elkevertem, nehogy lisztcsomók maradjanak a palacsintában. Mert az maga a rettenet. Beni utálja, ha lisztcsomó van a palacsintájában.
Álltam az edény fölött, kevertem és kavartam, és közben a mesén gondolkodtam. Lovagok másztak fel az edény falán, átugrottak a konyhapulton heverő tojáshéjakra, megküzdöttek a boszorkánnyal, aki a lisztes zacskón állva lövellt feléjük tűzszikrákat. Vitorlás hajó úszott a tésztatengeren, ahonnan három marcona kalóz ugrott elő, hogy megsegítsék a boszorkát a lovagok ellen vívott küzdelmében, egyszóval, jó kis történet volt készülőben. Mindeközben Beni a szobájában ült, a PlayStationnel játszott, megnyugodva a nagy izgalmak után. Amikor beléptem, kikapcsolta a tévét, átvette tőlem a palacsintával púpozott tányért és a pohár kólát (ami szintén a kényeztetés része), és azt mondta:
– Mesét.
Így. Csak röviden. A lényeget. Nem mondta, hogy „kérlek” vagy „léci”. Csak ennyit: „Mesét.” De mivel ma a kényeztetés napja volt, meg sem említettem, hogy ez nem valami udvarias, így nem beszélünk egy apával. Meg tulajdonképpen tetszett is. Nem az udvariatlanság, hanem hogy ennyire akarja azt a mesét.
Leültem mellé, hátradőltem, mint mindig, amikor Beninek mesélek, és nekikészültem a történetnek. De egyszer csak, mindenféle magyarázat vagy előzetes bejelentés nélkül, hirtelenjében, nem volt történet. A lovagos mese, amit olyan jól kigondoltam, miközben a palacsintát sütöttem, eltűnt, mintha ott sem lett volna. Mintha a világ minden meséje kiszállt volna a fejemből. Benire néztem. Már csak két palacsintája és egy korty kólája maradt a pohár alján. Sokkal éhesebb volt, mint gondoltam.
– Na? – türelmetlenkedett Beni. Már a számon volt, hogy rászóljak, legyen egy kicsit udvariasabb, de újfent nem mondtam semmit. Csak törtem a fejem, hogyan fogjak bele a mesébe, de semmi nem jutott eszembe.
– Méh nem kehded máh? – kérdezte Beni tele szájjal. Az utolsó előtti palacsintával tele szájjal.
Nem húzhattam tovább az időt, de nem tudtam, mit mondjak. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a számat, és elkezdtem:
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi ország. És ebben a messzi-messzi országban élt egy királyfi. Ez a királyfi beleszeretett egy hercegnőbe, el is vette feleségül, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A palacsinta, az a bizonyos utolsó előtti, kis híján kiesett Beni szájából megdöbbenésében. A szája tátva maradt, a nyelve hegyén pedig ott üldögélt egy palacsintadarab, egy kis kólatócsában. Beni sok mesét hallott már tőlem, de még egy sem volt ilyen rövid és ilyen tökéletes. – És...? – kérdezte Beni.
– És... mi? – kérdeztem vissza.
– És... hol a mese?
– Ez volt a mese.
– Ez nem volt mese – közölte Beni, aki a mesék nagy szakértője. – Legfeljebb egy szánalmas mese.
– És mi volt szánalmas ebben a mesében?
– Hogy mi volt szánalmas? Hogy mi volt szánalmas ebben a mesében? Te most gúnyolódsz? Hát például... milyen országban?
– Mit milyen országban?
– Milyen országban élt az a királyfi? – Beni kezdett dühös lenni.
– Tényleg, milyen országban? – motyogtam. – Á, igen, Bullagáriában!
– Bullagáriában? Rendben, kezd alakulni – dünnyögte Beni. – És hogy hívták ezt a királyfit?
– Ümmm.... Bulligrov. Krisztiánó Bulligrov herceg – vágtam ki szinte már motyogás nélkül.
– Ezt a nevet most találtad ki, nem igaz? – szegezte nekem a vádat Beni.
– Dehogyis. Esküszöm neked, hogy tényleg így hívták. Csak elfelejtettem mondani.
– És a hercegnőt? Őt hogy hívták?
– Bulligrova grófkisasszony – vágtam ki, de amint megláttam Beni vádló tekintetét, igyekeztem gyorsan megváltoztatni valami kevésbé szánalmasra. De hát tényleg, mit képzeltem?
– Bulligrov herceg és Bulligrova grófkisasszony? Ez már nem csak szánalmas, ez a lustaság netovábbja.
– Bocsánat, Brigitta Sztojcskova őfelsőbbségi grófkisasszony.
Beni elégedettnek tűnt. Végül is nem minden nap találkozik az ember ilyen előkelő nevekkel.
– Tehát, élt egyszer – összegezte az eddigieket Beni –, élt egyszer Bullagáriában egy Bulligrov nevű szőke herceg. Mert szőke volt, ugye? – kérdezte Beni.
– Mézbarna – feleltem, mert már nem akartam szánalmas lenni, mézbarna hajszínnel pedig nem találkozik minden nap az ember. Legalábbis nem a mesékben.
– Mézbarna – egyezett bele Beni. – Bullagária hercege beleszeretett Brigitta Sztojcskov őfelsőbbségi grófkisasszonyba, a szőke... ő szőke volt, ugye?
– Mahagóni – vágtam rá azonnal.
– Mahagóni – örült meg Beni, de aztán a homlokát ráncolta. – Feleségül vette a mahagóni hajú grófkisasszonyt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. És kész? Ennyi a mese? Semmi nem történt velük? Biztos vagyok benne, hogy a messzi-messzi Bullagáriában még egy csomó minden történt. Például... egyáltalán, pontosan mikor is szerettek egymásba? Nyáron? Télen? Hogy ismerkedtek meg?
És akkor, egy szempillantás alatt újra megjelent előttem a mese. Beni valahogy mindig tudja, mit kérdezzen. Rövid, ám velős kérdésekkel. Bár a történet tökéletes, itt-ott még ki kell egészíteni néhány részlettel, hogy kiderüljön, pontosan hogyan is volt. Például a rettenetes bullagáriai versenyekkel, a kegyetlen és ellenséges rovománokkal, a marcona bérgyilkossal, akit a rovománok küldtek, meg hogy hogyan menekült meg Bulligrov a halál torkából. Kétszer is. De ne szaladjunk a dolgok elébe!
Beni tudta, hogy pontosan ez fog történni velem. Hátradőlt, megsimogatta teli pocakját, magára húzta a takarót, és várta folytatást.
