Titi és a húszemeletes
Titi, a vörös hajú kisfiú személyében a modern európai meseirodalom egy igazi klasszikusa tolat be piros daruskocsijával a magyar gyerekszobákba. Annie M. G. Schmidt (az eredetiben Putt van der Petteflett című) könyvén holland gyerekek generációi nőttek fel – alig érthető, miért váratott magára több, mint negyven évet a magyar fordítás. Persze, ahogy a hölgyeknek, úgy az igazán jó meséknek sincsen kora; Titi kalandjain sem fogott az idő, talán csak akkora újdonságnak nem számítanak már, mint anno, a hetvenes évek elején, amikor e mesék nyelve, témaválasztása még szokatlannak számított. - Dániel András ajánlója
Annie M. G. Schmidt, a holland meseirodalom nagyasszonya, ugyanis Titiről szóló történeteinek helyszínét – szakítva a hagyományos, századok óta érvényben lévő mesei toposzokkal – az Üveghegyen túli tündérvilág helyett a kortárs hétköznapok prózai környezetében jelölte ki. Főhőse – egy csaknem átlagos kisfiú – a könyv nyitó történetében egy átlagos város minden varázslattól mentes utcáit rója daruskocsijával: lakást keres. Nem tudjuk, ki ő, honnan került elénk, miért is járja az utcákat magányosan. Igazi Akárki tehát, egy bárki-lehet-kisgyerek, akivel könnyedén azonosul minden, a szőnyegen kisautókat – akár épp játék daruskocsit – tologató kortársa. A könyv elején felbukkanó főszereplő alakját a valóságtól finoman elemelő, s ezzel meseivé tévő ellentmondás – kisgyerek, tőle idegen, nagyos szituációban – egyúttal meghatározza a mesefolyam alaptónusát is, a hétköznapi figurákat és helyzeteket a mindennapitól mindig épp csak egy kicsikét – a fantasztikum, vagy épp az abszurd felé – kimozdító történetalakítást.
Titi – egy jólelkű galambnak köszönhetően – végül egy húszemeletes lakóház toronyszobájában talál otthonra, mely épület, ezt a kissé titokzatos, égre néző toronyszobát leszámítva, az, ami: nagyvárosi társasház, a maga megközelítőleg hétköznapi lakóival. Házsártos, rendmániás szomszédasszony, szigorú házmester, jólelkű könyvesboltos a földszintről, a házban lakó gyerekek, meg néhány beszélő – és tipikusan urbanizált állat – galambtól csótányon (!) át a házimacskáig – a könyv szereplői a mindennapi élet ismert alakjai. A körülöttük zajló bonyodalmak is csak annyiban hajlanak el a reálistól, amennyiben a gyermeki fantázia szedi szét, s illeszti újra össze, a maga sajátos logikája szerint, a környező valóság darabjait.
A kötet első két-három meséjében a húszemeletnyi univerzum és közvetlen környezetének szinte minden fontos szereplőjével megismerkedünk, miközben kezdetét veszi a hol rövidebb, hol több fejezeten átívelő kalandok sorozata. Finom humorral megírt, fordulatos, de sosem túlbonyolított történetek követik egymást a könyv lapjain. Titi barátokra talál, olykor bajba kerül, de legfőlépp segít: piros daruskocsijával afféle házi megmentőként áll a gyorsan pergő, nem egyszer vígjátéki események középpontjában. Legyen szó bajbajutott állat megmentéséről, vagy betegeskedő kislánynak szervezett, a szigorú anyuka éberségét kijátszó, trükkös édesség-csempészetről, a mesékben mindvégig egy empatikus, gyermeki módon elfogulatlan nézőpont érvényesül. A különféle szereplők, legyenek bár gyerekek, felnőttek, vagy éppen állatok, egyenrangú résztvevői az eseményeknek. A szerző mesei univerzuma nem a jók és gonoszak Óperencián túli dichotómiáján nyugszik. Alakjai, mint a könyvesboltos Penna bácsi, Falábú Károly, a morózus sirály, vagy épp a rendetlen Trappolka család a huszadikról, esendő, emberi módon ambivalens alakok, s még a tisztaságmániás Patyolatné is inkább nevetséges, hétköznapi hibákkal bíró antagonistája a történeteknek, semmint klasszikus mesei gonosz.
Az író, ha olykor ki is kacsint a felnőtt olvasóra – mint Lenke, az anyaságra készülő, hisztériás sirálylány alakjával, vagy a Hitchcock Madarak című klasszikusára tett, Patyolatné megbűnhődésének jelenetébe rejtett, finoman ironikus utalás formájában – sosem emelkedik indokolatlanul feljebb a gyermeki szemmagasságnál. Ebből a pozícióból mesél intoleranciáról és elfogadásról, érzéketlenségről és szolidaritásról, a felnőtt társadalom gyerekszemmel is érzékelhető nyavalyáiról. És épp ez lehet Annie M. G. Schmidt mesekönyvének több évtizede működő sikerreceptje: ártatlan és vidám történeteken keresztül tematizálja a modern világ gyereket és felnőttet egyaránt érintő problémáit; nem szépít, nem idealizál, viszont segít eligazodni és helyesen dönteni – mintát ad, s ennél többet egy mesekönyv nemigen tehet.
Mert az a húsz emeletnyi világ, amelyben Titi és barátai élik mozgalmas mindennapjaikat, beszélő állataival és mulattató kalandjaival együtt aggasztóan hasonlít a mi mesekönyveken kívüli valóságunkra. Bár nincsenek birtokunkban a holland társadalom negyven évvel ezelőtti társadalomstatisztikai adatai, az mindenképpen beszédesnek tűnik, hogy a ház lakói között egyetlen hagyományos családot sem találunk. Nem csak a főhős, Titi van egyedül, de Trappolka apuka is egymagában neveli hat kócos gyerekét, s Patyolatné karakteres alakja mellől is szemlátomást hiányzik Patyolat úr... A könyv utolsó harmadát kitevő tengerparti nyaralás csúcspontját, az olajfoltban vergődő sirály kalandos megmentését olvasva (a mesék alig két-három évvel a Torrey Canyon katasztrófája, az első igazán komoly környezeti károkat okozó olajtanker baleset után íródtak) szomorúan nyugtázhatjuk: a látszat ellenére milyen keveset is változott négy évtized alatt a világ. Titinek és daruskocsijának a mai húszemeletesek környékén is bőven akadna dolga...
A kötetet, ahogy az írónő sok más művét, Fiep Westendorp kiváló, a hetvenes években felnőtt szülőkben nosztalgikus érzéseket keltő illusztrációi teszik még szórakoztatóbbá.
