Tasnádi István: A kőmajmok háza
Kornélék házába nyárra egy okoskodó kislány érkezik a nagymamájához. Folyton valami mágikókról és nyambikvarákról karattyol, és hogy ő titokban szalamandra, Kornél pedig garabonciás... Csakhogy az események meglepően igazolják Izabella agymenéseit, és Kornél végül együtt próbálja kideríteni vele, hogy mi is a helyzet a mágikókkal, hova tűnt az apja, és miért hallgat a múltról mélyen az anyja.
Tasnádi István ifjúsági regénye varázslatról és felnövésről áprilisban jelenik meg a Könyvfesztiválra. Olvassatok el belőle most egy fejezetet!
A Mágikók háza
Kornél délutáni sétára indult. Három kört kellett mennie a háztömb körül, nem futva, de nem is sétafikálva, erőteljes gyaloglásban, hogy a könnyű testmozgástól megéhezzen vacsora előtt. Anyja megigazította nyakán a könnyű sálat, egy puszit nyomott az arcára, és szelíd erőszakkal kitolta az ajtón. Kornél sóhajtott, és elindult lefelé a lépcsőn. A ház előtt Izabella ugrálókötelezett. Mikor meglátta a fiút, abbahagyta a pattogást, és vidáman köszöntötte.
– Szia! Hova mész?
Kornél mogorván elfordította a fejét, és szaporázni kezdte a lépteit. De a lányt nem lehetett ilyen könnyen lerázni, hamar utolérte, és már ömlött is belőle a szó.
– Gondolkoztam a dolgon. Lehet, hogy a sárkány miatt vagy beteg.
Kornél sóhajtott. Ez megint kezdi – gondolta lehangoltan, de nem mondott semmit, mert hátha bátorításnak veszi a lány, és tovább locsog. De Izának ehhez nem kellett bátorítás.
– Tudod, egy sárkány körül kevesebb a levegő, és az tele van mindenféle füsttel, porral meg kénvegyülettel. Olyan, mintha egy vulkán tetején élnél. Most mi van?!
A kérdés arra vonatkozott, hogy Kornél miért torpant meg, és miért igyekszik a tekintetével felöklelni a lányt.
– Milyen sárkányról beszélsz?
– Hát aki a házatokban lakik.
– Orvos látott már?
– Hát nem annyiszor, mint téged.
Ezt nem kellett volna. Kornél sarkon fordult, és szinte futva indult vissza a házuk felé. De a kislány tartotta a lépést.
– Mondtam már, előttem nem kell titkolódznod! Én is olyan vagyok!
Kornél megállt, és elszántan szembe fordult a kis szörnyeteggel. Elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.
– Miért, én milyen vagyok?
– Te tényleg nem tudsz semmit?!
– Mit?
A lány körülnézett, hogy nem hallja-e őket senki, aztán a házra mutatott, aminek épp a kapujában álltak.
– Ez egy menedékház! – suttogta sokatmondóan és hunyorított.
– Mi?!
– Itt csak mágikók laknak. Úgy értem… Te tényleg nem tudsz semmit?
Kornél komoran rázta a fejét.
– Furcsa… - folytatta a lány – ide elvileg csak azok juthatnak, akiket üldöznek a peritonok.
– Kik?!
Izabella ekkora tudatlanság hallatán hatalmasat sóhajtott, aztán a kapubejáróra bökött.
– Látod ezt a két szárnyas majmot a kapu két oldalán? Ők védik a bejáratot a rossz szellemektől. A peritonok a mágikók legnagyobb ellenségei. És ebben a házban kizárólag üldözött mágikók laknak.
– És kik azok a mágikók? – kérdezte fintorogva Kornél.
– Hogy-hogy kik? Mágikus lények.
Ebben a pillanatban egy idős asszony lépett ki a kapun, két kezében visszaváltandó üveggel tömött szatyrok.
– Csókolom! - harsogta Iza.
– Szervusztok, gyerekek! – mosolygott vissza hiányos fogsorával a néni, és eldöcögött szatyraival a sarki éjjelnappali felé.
– Kollár néni is mágikus lény? – kérdezte vigyorogva Kornél.
– Persze. Vízimanó.
– Micsoda?! – ezen tényleg nevetni kellett: Kollár néni vízimanó!
– Nem vetted észre, hogy naponta kétszer megy le a boltba vízért?! Egy vízimanónak rengeteg vízre van szüksége, de nem ám csapvízre, hanem forrásvízre.
Kornél a fejét csóválta, de tulajdonképpen már kezdett tetszeni neki a játék. A kapucsengő névjegyzékét kezdte silabizálni.
– Halmiék?
– Hobbitok – vágta rá a lány.
– Horváthék?
– Elfek.
– Kiss Benedek?
– Benő bácsi? Troll.
– És a nagymamád?
– Mi lenne? Tündér.
Na, ez már tényleg röhejes volt! Kornél tisztán emlékezett, milyen patáliát csapott Baranyai néni, amikor a Hekker testvérek betörték az ablakát egy bőrlabdával. Olyan válogatott szitkokat zúdított rájuk, hogy még Kiss Benedek bácsi is belesápadt, pedig ő huszonöt évig kamionozott.
– Ha tündér, akkor elég jól álcázza magát! – mondta végül.
– Hát igen! – hagyta jóvá a kislány.
– Na és ki az a híres sárkány, aki miatt beteg vagyok? – kérdezte hetykén Kornél, és igyekezett olyan képet vágni, mint aki egyáltalán nem hisz az egészben, de a vicc kedvéért azért hajlandó úgy tenni.
– Nem találod ki? Pedig még a nevében is benne van! – mondta a lány.
Kornél újra a névjegyzéket kezdte tanulmányozni. Halványan emlékezett, hogy látta valahol kiírva, hogy dr. Sárkány Sándor, de az valószínűleg valami orvosi rendelőben volt.
– Fogalmam sincs – bökte ki végül kedvetlenül.
A kislány egy névtáblára bökött.
– Dragomán Tivadar? – kérdezte furcsálkodva a fiú. – Azt mondtad, hogy benne van a nevében.
– Tudsz angolul?
– Kicsit. A hét napjait meg a gyümölcsneveket már vágom.
– Tudod, mi a sárkány angolul?
Kornél a fejét rázta.
– Dragon. És az ember? Man. Dragon-man. Sárkány-ember. A Dragománok a legrégibb sárkánydinasztia Magyarországon.
Kornél most először gondolkodott el komolyabban a lány szavain. Merően bámulta a névtáblát, aztán komoran a lányra nézett. „Mi van, ha…” Nem, nem hagyja magát ilyen könnyen átverni, ő már nagyfiú, mindjárt 11 éves! Na jó, nem is annyira mindjárt …
– Te hány éves vagy?
– 10 leszek! – mondta büszkén a kislány.
– És még hiszel a Télapóban? –vetette oda fölényesen Kornél, és bevonult a házba.
Igaz, ez a bevonulás inkább hasonlított menekülésre, de időt kellett nyernie, hogy átgondolja ezt az egész marhaságot. A lány halálosan komoly képpel adta elő a történetet, még csak nem is gondolkozott közben, csípőből nyomta a válaszokat, szóval nagyon meggyőző volt az egész – DE HÁT ENNEK AKKOR SINCS SEMMI ÉRTELME!
Kornélt, akármennyire szerette volna, nem hagyta nyugodni a kislány buta meséje. Éjjel alig tudott elaludni, csak ez járt a fejében. Megpróbálta Baranyainét elképzelni tündérszárnyakkal vagy épp Dragomán Tivadart sárkányfejjel. Dragomán bácsiban enyhén szólva nem volt semmi sárkányos. Örökké ugyanabban a kitérdelt öltönynadrágban járt, kötött mellényben és sapkában, még nyáron is, ha köszöntek neki, többnyire nem válaszolt, kizárólag akkor, ha nála volt a nagyothalló készüléke, de azt meg szinte mindig otthon felejtette. Alig járt el otthonról, és nem járt hozzá senki. Magának való, mogorva, de ártalmatlan öregúrnak ismerték. Akkor már özvegy Baranyainéban sokkal több volt a sárkány. A házmester is rendszeresen házisárkánynak hívta a feleségét. Ám Dragomán Tivadarban egyedül a neve volt gyanús. Mindenesetre tisztázni kellett ezt a kérdést.
