Tafiti veszélyben
Emlékszel még Tafitire, a kis szurikátára? És Pamacsra, az ecsetfülű malacra, akivel együtt mentek a világ végére? Tafiti és Pamacs most már a legjobb barátok! Pamacs még Miszter Gogótól, a sastól, a szurikáták nagy ellenségétől is meg tudja védeni Tafitit! Kivéve, ha éppen festeni támad kedve... A barátok összetartása ezúttal is segít a bajon, de közben Miszter Gogóról is kiderül egy s más! Julia Boehme-nek, a Bori-történetek írónőjének szurikátás kalandjai folytatódnak: itt a Tafiti és Pamacs repül – olvass bele!
Tafiti kényelmesen elnyújtózkodott a függőágyban.
– Hát nem csodálatos az élet?
– De, eszméletlen! – röffentett Pamacs. A barátja fölött himbálózott a saját, pöttyös függőágyában.
Tafiti hunyorogva nézett egy színes pillangó után. A függőágyakat lágyan ringatta a szellő. Boldogan felsóhajtott. Csak azóta tud ilyen nyugodtan kinn pihenni, mióta Pamacs itt lakik. Régebben túl veszélyes lett volna: Miszter Gogó lecsapott volna rá! Elkapta volna hatalmas karmaival és elragadta volna, fel az égbe! De ha Pamacs kiakasztja óriás függőágyát a fák közé, Tafiti nyugodtan aláteheti a saját kis függőágyát, mert így Miszter Gogó nem tudja elkapni.
– Festegetni támadt kedvem! – horkantott fel Pamacs, és kimászott a függőágyából. Imád festeni. Pár perc alatt fel is állította az állványt, és a festékeket kevergette.
– No, és mit festesz ma? – kérdezte kíváncsian Tafiti.
– Téged a függőágyban, jó?
Tafiti összekulcsolta a karját a feje alatt.
– Csak rajta!
Pamacs belemártogatta először a jobb fülét a festékbe. Nagyon praktikus, ha mindig nálunk van az ecset! Elfordította jobbra a fejét, hunyorított, és jól megnézte magának még egyszer Tafitit. Aztán megrázta a fejét.
– Mondd csak, nem tudnál kivételesen felülre feküdni? Ott sokkal jobbak a fények! Lenn egészen árnyékban vagy.
– Dehogynem! – és Tafiti már fel is mászott a nagy függőágyba. Pamacs elfordította balra is a fejét, még jobban hunyorított, és bólintott.
– Na, így már jó lesz! – és festeni kezdett.
Gyönyörűen fest! Mintha egy igazi Tafiti nyújtózna a vásznon.
Tafiti nagyot ásított. Jó dolog, ha megfestik az embert, de egy kicsit unalmas. Hirtelen árnyék borult az orra hegyére. Csak nem egy felhő? Tafiti felpillantott az égre, de a halványkék égbolton egy fia felhő sem volt. Viszont ott repült Miszter Gogó! Rakétaként zúgott Tafiti felé. Tafiti mintha kővé dermedt volna, meg sem bírt moccanni! A csudába, a sasról egészen megfeledkezett. Megrándult: gyerünk, futás! Gyorsan! De késő: Miszter Gogó már egész közel volt, kirántotta Tafitit a függőágyból, és elsuhant vele az ég felé.
– SEGÍTSÉG! – sikította Tafiti.
– Tafiti! – ordította Pamacs.
Tafiti látta, ahogy a barátja a földön rohangászik. De akármilyen nagy és erős is Pamacs – nem tud odalentről segíteni rajta. Repülni sajnos ő sem tud...
Tafiti kapálódzott és rugdalódzott. De a sas keményen markolta.
– Ugyan miért nem futottál el? – bosszankodott Miszter Gogó.
– Mert... – vágott bele Tafiti, de elakadt. Mi van? Miért kérdez tőle ilyesmit egy éhes sas?
– Talán azt akartad volna, hogy elfussak? – kérdezte döbbenten.
– És ha igen? – sziszegte Miszter Gogó. – Mindig futkostok! Már ebben sem lehet megbízni!
– Várjunk csak egy másodpercet! – Tafiti a döbbenettől elfelejtett rángatózni és rúgkapálni.– Igaziból nem is akartál elkapni?
– Pontosan! – morogta Miszter Gogó.
– És miért nem? – kérdezett vissza Tafiti szinte sértődötten.
– Mert... mert... – habozott a sas.
– Na, bökd ki! – sürgette Tafiti kíváncsian.
– Mert nem szeretem a húst! – sóhajtott fel Miszter Gogó. – Na tessék, most már tudod.
– De hát ez szuper! – ujjongott Tafiti és örömtáncba kezdett, már amennyire az a levegőben, egy sas karmai között lehetséges. – A dolog el is van intézve: tegyél le, én meg elfutok! – magyarázta nevetve.
– Ne hablatyolj! Felejtsd el! – mordult rá a sas.
– De miért? – értetlenkedett Tafiti.
– Nem fogom futni hagyni a zsákmányomat. Jól is néznék ki! – nyavalygott Miszter Gogó.
Egy nagy majomkenyérfa körül keringtek. Annak a csúcsán volt Miszter Gogó otthona. A sas egyszerűen bepottyantotta Tafitit a kéményen.
– Kajabejárat! – rikkantotta.
Tafiti keresztülsüvített a kormos kéményen, és beleesett a levesesfazékba.
– Fincsi! – nyammogott el egy répát.
– Na, kifelé! – kiáltott rá Miszter Gogó, aki a főbejáraton röppent be, és kihalászta a szurikátát a zöldséglevesből. Fancsali képpel nézte a zsákmányát.
– Mi a csudát kezdjek veled?
– Mondtam már: engedj szabadon! – ismételte Tafiti. – Mondd azt, hogy véletlenül kicsusszantam a csőrödből vagy valami hasonlót. Bárkivel megtörténhet, nem igaz?
Miszter Gogó megvetően végigmérte.
– Hogy mindenkinek elmeséld, milyen ványadt sas vagyok? Soha! A barátaim kinevetnének, a rokonaim kitagadnának. És senki se tisztelne többé, még ti sem!
Tafiti elsápadt.
– Nem mondom el senkinek, ígérem! Becsszóra!
– Hiszi a piszi – rázta meg a fejét a sas. – Itt maradsz örökre. Slussz-passz!
Tafitit az ájulás környékezte. Miszter Gogó tényleg rabságban akarja tartani?
– És tudod mit? – mosolyodott el gonoszul a sas. – Ha már itt vagy, rakj rendet! Igazán ráfér a házra!
Rendet rakni? Tafitit még a rendrakás gondolatától is kirázta a hideg! Utálja! Ennél szinte még az is jobb lett volna, ha felfalják! Meg kell szöknie! Minél hamarabb. De hogyan?
Kíváncsi vagy a könyv folytatására? Kattints ide és rendeld meg!
Ha pedig érdekel a könyvről írt ajánlónk, itt a helyed!
