Tafiti - Utazás a világ végére
Olvassátok el az aranyos kis szurikáta, Tafiti történetét, aki kalandokra vágyott, és ezért nekivágott a nagyvilágnak!
Vajon sikerül legyőznie a sok-sok veszélyt, ami egy apró és védtelen, ám de nagyon bátor kis állatra leselkedik a szavannán? - Julia Boehme meséje Julia Ginsbach rajzaival
Tafiti nagy álma
– Tafiti! Megbolondultál? Maradj itt! – füttyentett izgatottan a bátyja után Tutu. – Elfeledkeztél Miszter Gogóról?
– Ugyan, dehogy! – mormogta a bajsza alatt Tafiti, és kicsit messzebb kúszott az kupacuktól, el egészen a nagy szikláig. Innen nagyszerű kilátás nyílt a tágas síkságra. A föld vörös, a fű sárga, és itt-ott egy-egy óriási fa magasodik. De Tafitit a titokzatos domb érdekelte a legjobban, ott, a messzi látóhatáron. Vajon mi lehet a dombon túl? Tafiti még egy kicsit nyújtózkodott, de hiába. Fel kéne mászni a dombra, akkor látná, mi van mögötte. De túl messze van, túl veszélyes az út egy kis szurikátának. Tafiti nagyot sóhajtott.
– VIGYÁZAT! Miszter Gogó közeledik! – ordított fel hirtelen Tutu.
ZSUPSZ! Az összes szurikáta egy szempillantás alatt eltűnt a lyukakban. Az összes? Tafiti kiugrott a kő mögül, és spurizott az odújuk felé a homokon át. Gyorsan, csak érje el a legközelebbi bejáratot!
– Nocsak, egy itt maradt! – örült meg Miszter Gogó, és mint egy óriási kő, zuhant alá az égből. Tafiti egy hatalmas ugrással fejest ugrott a barlangjukba. Pfű, ez egy hajszálon múlott!
– A csudába! Már megint nem lesz rendes ebédem! – bosszankodott odakinn Miszter Gogó.
– Hű, neked aztán nagy szerencséd volt! – fogadta Tafitit halálsápadtan Tutu.
– Hát az biztos – bólintott Nagyapó. – Óvatosabbnak kéne lenned, kis Tafitim!
– Persze, persze – lihegte Tafiti kifulladva.
Este, amikor kinn hideg volt és sötét, minden szurikáta kényelmesen körbeülte a kandallót a nappaliban. Tutu mogyorót pirított, Nagyapó pedig régi történeteket mesélt. Először az ük-ük-ükapóról, aki egyszer régen veszélyes útra indult, míg végül itt, a kupacban új otthonra talált.
Tafiti fejből tudta az összes mesét, mégis szerette újra meg újra meghallgatni.
– Mindent elárasztott a nagy víz – mesélte Nagyapó. – Nem volt sehol egy zsebkendőnyi száraz folt sem. Mi mást tehetett volna, minthogy új, száraz otthont keres? Így aztán útra keltek, és rengeteg kalandot éltek át!
Tafiti felsóhajtott. Olyan szívesen élne át ő is kalandokat! Néha szinte azt kívánta, bár öntené el az árvíz az otthonukat. Már tudta is, hova költözne: a magas dombra! Akkor végre meglátná, mi van mögötte.
Tafiti elgondolkodott. Tényleg el kell, hogy árassza őket a víz? Tényleg valami rossznak kellene történnie, hogy nekivágjon? Nem kelhetne csakúgy útra? Kíváncsiságból? Megvakargatta a fülét. Meg kell kérdeznie Nagyapót.
– Megőrültél? – kapkodott levegő után Nagyapó. – Talán nem figyeltél, amikor ük-ük-ükapó kalandjairól meséltem? Hallhattad volna, milyen veszélyes a vándorlás! – Nagyapó körbenézett. – Soroljátok fel, mik a legnagyobb veszélyek!
Tafiti felsóhajtott. Tudja, mi következik. Mindegyikük fejből fújta a veszélyeket.
– Jöhet a veszély a levegőből – kezdte Nagyapó.
– Igen! – bólintott Tutu. – Gondolj csak Miszter Gogóra, Tafiti!
– Jöhet a földről – sorolta tovább Nagyapó.
– Mint a sziszegő kígyó – mormolta Nagyanyó.
– Vagy Kofi király halálos karmai – lehelte reszketve Tutu. Már a rettenetes oroszlán gondolatától is égnek állt a szőre.
– És ne feledjük el – fejezte be Nagyapó – az áradó víz veszélyét sem!
– De ük-ük-ükapónak mégis sikerült! – mondta dacosan Tafiti.
– Neki igen! – bólintott elgondolkodva Nagyapó. – Neki tényleg.
– Talán nekem is sikerülne – tette hozzá halkan Tafiti. – És akkor megláthatnám, mi van a nagy dombon túl!
– A nagy dombon túl? De hát Tafiti, pontosan tudod! – Nagyapó ránézett a szemüvege fölött. – Semmi. Ott a világ vége!
– Nem hiszem – suttogta Tafiti. – Nem ott van.
Már rég megfigyelte, hogy onnan jönnek a gnúk, a zebrák és még sokan mások. Ennyi állat nem bukkanhat elő csak úgy a semmiből.
– Pedig bizony ott van a világ vége! – nevetett Nagyapó. – Mindenki tudja. És most jó éjszakát!
