Száz óra sötétség
Anna Woltz New York-ban élt, amikor a Sandy hurrikán elérte a várost. Napokig csak vándorolt a sötét Manhattanben, hogy egy helyet találjon, ahol felmelegedhet, élelemhez és áramhoz juthat. Amint újra kigyúltak a fények, belefogott ebbe a regénybe, a 14 éves Emilia New York-i kalandjainak leírásába. Lélegzetvisszafojtva olvastuk mi is, ajánljuk mindenkinek, aki szereti az izgalmakat és a komoly témákat. - Rádai Andrea fordítása.
Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.
Az Amerikai Egyesült Államok népének Függetlenségi Nyilatkozata. 1776. július 4. (Vecseklőy József fordítása)
Egy undorító, rohadt internetes szenzáció vagyok csupán?
Beleillek abba a mesébe, amit az amerikai határőröknek készülök elmondani?
Vagy saját történetem van?
Nem tudom.
Tizennégy éves vagyok. Az apám kordbársony nadrágot hord, és az a kedvenc időtöltése, hogy a csillagokat bámulja. Ja, és mielőtt elfelejteném: kedden elpusztította a világot. Az anyámat Nora Quinn-nek hívják. Írországban született, és néha angolul beszélget velem.
Úgy értem: néha beszélget velem. Olyankor mindig angolul.
A festményei ott függenek a világ számos múzeumának a falán, és ha ahhoz támad kedve, hogy levetkőzzön, és meztelelenül kezdjen neki az új képének a tetőn, hát megteszi.
Az ő lányuk vagyok. Idáig ez volt a történetem. De mostanra semmim sem maradt.
1
A világon senki nem sejti, hogy mit fogok ma csinálni. Ha ugyan tényleg meg merem tenni.
A csizmám dermedt csöndben várakozik a reptér fényes padlóján. Ha valaki rám néz, kihagy egy dobbanást a szívem. Mi lesz, ha valaki felismer az internetről? Rögtön elkezd gyalázkodni?
De semmi sem történik. A váróteremben üldögélő emberek egyszerűen átnéznek rajtam. Tegnap azgusztustalanapámról olvastak, ma pedig utaznak. Sivalkodó kisgyerekeket és bőröndöket cipelnek, és már rég elfelejtették, hogy mit írtak a Twitteren.
Én viszont nem felejtettem el a fenyegetéseket.
Kedd óta felszínesebben lélegzem. Száraz a szám. Valahol a fejemben megállás nélkül szól egy vészjelző csengő. Veszély! Veszély! – mondja a hang. Fuss el messzire! Menekülj!
Úgy csinálok, mintha normális lenne, hogy a szüleim nélkül vagyok a Schiphol repülőtéren. A fejem fölött kijelzők villognak, férfi izzadságszagot érzek, és látom, ahogy egy műanyag ketrecben tartott, borjú méretű kutyát készítenek fel a repülésre.
A kezem harminc másodpercenként indul el a táskám felé, hogy elővegyem a telefonom, de félúton mindig megáll. Kikapcsoltam a mobilom – életemben először.
Már most előveszem az útlevelem, és végiglapozom az üres oldalakat. Megállok a fotómnál. Nem szeretem nézegetni a rólam készült fényképeket. A hajam túl egyenes, a szemem túl nagy, az arcom túl sápadt. Úgy nézek ki, mintha beleolvadnék a semmibe.
De az útlevelemben levő fotó más: három évvel ezelőtt készült, amikor még általánosba jártam. Rettenthetetlennek tűnök, és óriási lelkesedéssel nézek az életem hátralévő része elé. Tizenegy éves voltam és babot csíráztattam üres tojástartóban.
Hát, már nem az a lány vagyok.
A fotó mellett a nevem: Emilia December de Wit. Tényleg így hívnak.
A második nevem az anyám ötlete volt, és bár egy kicsit késve, január 2-án születtem, úgy gondolta, hogy ettől függetlenül még mindig remek ötlet engem Decembernek nevezni. Apám persze mondhatta volna:
- Szerintem a Sanne jobban illik hozzá. Vagy a Margriet.
Vagy ennyi erővel akár azt is:
- Szerintem hívjuk Koszinusz Egyenlőszárú Háromszögnek.
Így talán anya is rájött volna, hogy nem jó ötlet a saját dilijeit a gyermeke nevén keresztül feldolgozni.
De apám tartotta a száját. Ez az ember nNyilván már tizennégy évvel ezelőtt is önző szemétláda volt. Egy fikarcnyit sem érdekelte, hogy fogják hívni a gyerekét.
Végre én jövök. Leteszem az útlevelemet a pultra, és kétségbeesetten próbálok egy kis nyálat gyűjteni a számban.
- Hová utazol? – kérdi a check-in pultban a napsárga kosztümöt viselő nő.
- New Yorkba.
Kihúzom magam. Nagyon félek. Ugyanakkor mintha friss vér kezdene lüktetni az ereimben, amikor kiejtem a számon a város nevét. New Yorkba megyek. Az összes barátnőmnek olyan srácok posztere lóg az ágya fölött, akikkel soha nem találkoztak személyesen. Az én ágyam fölött a New York-i felhőkarcolók sziluettje látható. Sosem jártam még ott, és mégis szerelmes vagyok a városba.
- Egyedül utazol? – kérdezi a nő.
Bólintok. Lélegzetemet visszafojtva felelek a többi kérdésre. Igen, én pakoltam be a bőröndömet. Nem, a kézipoggyászom nem tartalmaz veszélyes tárgyakat. És csak ezt a válltáskát viszem fel a fedélzetre.
A nő egy kicsit jobban megnéz, de nem ismer fel a netről. Hálistennek az sem jut eszébe, hogy annak a mocskos gazembernek, akit tegnap látott a híradóban, ugyanaz a vezetékneve, mint nekem.
A tömött bőröndömre címke kerül, majd eltűnik a szemem elől. Én pedig megkapom a beszállókártyám. Másfél óra múlva kezdődik a beszállás.
Egyedül megyek át az útlevélellenőrzésre váró sorba. Nem tartozom senkihez, és a bőröndöm nélkül pillekönnyűnek érzem magam. Bizsereg a vérem. Igazából még mindig nem merem elhinni: meg fogom csinálni! Két napja kósza ötlet formájában futott át az agyamon: ha én nem én lennék, hanem egy másik lány, akkor most felemelném a középső ujjamat, bemutatnék a világnak, és elrepülnék New Yorkba.
Ma október 26-a, péntek van. Tíz és fél óra múlva ott leszek.
