Somniavero - Az idő fogságában
Jochanan, a 2100-as években élő időutazó kisfiú visszautazik a múltba – ami a mi jövőnk. Elég sötéten fest ez a jövő, hát még Jochanan jelene. Három berlini gyerek menekül egy őrült tudós elől, miközben rácsodálkoznak egymás világára, és elgondolkoznak, hogy mit tehetnek ők a saját jelenükben azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Keressétek a kalandregényt a Pagony standjánál a Könyvhéten!
Két órával később az időutazók közeledtek a céljukhoz. Az ég felhős volt, alkonyodott. A magányt árasztó dombos, erdős vidéken elszórtan tavak csillogtak. Végül egy erdészeti úton átvágtak egy nagyobb fenyőerdőn. A közepén egy hosszú fal nyújtózott, amire fakó színekkel egy katonát festettek. Mögötte egy sor nagy, elhagyatott ház látszott.
– Neuthymen – mondta a túravezető. – Egy szovjet kaszárnya romjai a hidegháború idejéről.
Senki sem felelt – még apa sem, aki egyébként ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy a múltról beszéljen. Vajon a hidegháború télen volt, futott át Jochanan fején a gondolat. Aztán a busz nagyot ugrott egy kátyún, és Jochanannak megint elkezdett vérezni az orra.
Már majdnem besötétedett, amikor végre rákanyarodtak egy nagyobb útra.
– Odanézzetek! – kiáltott Hanna néni izgatottan. Hátulról fényszórók közeledtek. A túravezető gyorsított , majd fékezett: pár száz méterrel előttük a félhomályban elmosódottan figyelmeztető jelzés villogott. „Vigyázat, útlezárás!”, jelzett a Galileo.
– A fenébe! – átkozódott apa.
A busz lassan közelebb gurult az útlezáráshoz. Mindenki a navigációs műszerre meredt. Egy nyitott csomagtartójú autó körül állt pár férfi és egy rendőrségi terepjáró.
– Le kell térnünk az útról! – mondta a túravezető. – Már nincs messze. Gyalog megyünk.
Egy kis, erdei útra kanyarodott, nagy lendülettel behajtott a bokrok közé, és leállította a motort. Hirtelen nagyon nagy lett a csend. Mind visszafojtották a lélegzetüket, miközben a sötét autó elrobogott mellettük az úton. Aztán sietve kiszálltak és bevetették magukat a bokrok közé. A fenyőerdőben vaksötét volt.
A túravezető kivette a navigációs műszert a buszból, és egy ágakkal borított, egyenes erdei utat követett határozottan. A Galileo kijelzője kísértetiesen világított. Anya szorosan fogta Jochanan kezét, és vonszolta maga mögött a kisfiút. Jochanan a másik kezével egy zsebkendőt szorított a vérző orrához.
– Már csak egy fél óránk van éjfélig – fújtatott apa.
– Nincs messze – ismételte a túravezető. – Odaérünk.
– De hát még meg is kell innunk a somniaverót, és el is kell aludnunk! – vetette közbe Hanna néni.
Jochanan hirtelen lefékezett.
A somniavero!
Somniavero nélkül nem tud az időben utazni! El kell aludni, csak akkor lehet átmenni az időkapun. És ráadásul az álomfázisban kell lenni. Egy különleges szert használtak, hogy ez bármikor sikerüljön – a somniaverót. Mindannyian kaptak egy üvegcsével. És az övé a hátizsákban volt! Jochanan hátán végig futott a hideg. Hol a hátizsákja?
– Mi a baj? – kérdezte anya, és keze Jochanan kezét kereste a sötétben. – Megint erősebben vérzik az orrod?
– Gyerünk, sietni kell! – kiáltott hátra Leon bácsi.
– A hátizsákom... – dadogta riadtan Jochanan. – A hátizsákomat a buszban felejtettem, abban volt a somniavero...
Mindenki rémülten elhallgatott. Aztán az apja kitört.
– Nem lehet igaz! – ordította. – Tudtad, hogy a somniaverónak mindig nálad kell lennie!
Jochanannak könnyek szöktek a szemébe.
– A hátizsákomban van! A tablettel és a többi cuccommal. Csak egy pillanatra tettem le, mert vérzett az orrom!
– Jaj, ne! – nyögött föl anya. – Most mit csináljunk?
A túravezető közbeszólt. A hangja dühös volt, ám határozott.
– Visszafutok a kocsihoz és elhozom a hátizsákodat. Ti előre mentek. Kövessétek az utat a következő kereszteződésig, ott forduljatok balra, majd háromszáz méterre jobb oldalon láttok egy kő boltívet. Vigyétek magatokkal a galileót. Amikor a kapu világítani kezd, menjetek át rajta, értitek? Ne várjatok rám!
Futás közben még visszakiáltott a válla fölött:
– Semmiképp sem találhatnak meg! Akkor sem, ha valami nem sikerül. Gondoskodom a gyerekről! Szükség esetére vannak nálam hamis papírok.
Azzal felkattintotta a zseblámpáját, és eltűnt a sötétben.
Az időutazók csendben megfordultak, és a kapu felé igyekeztek. Az erdei út zöldesen világlott a kijelző fényénél. Csak lépteik zizegése és Jochanan szipogása törte meg a nyomasztó csöndet. Jochanan kitartóan reménykedett benne, hogy a túravezető gyorsan megteszi az utat, megtalálja a hátizsákot és utoléri őket. Hamarosan megérkeztek a kereszteződéshez és balra fordultak. Időközben vaksötét lett. Lassítottak, nehogy elmenjenek a romok mellett. Apa világított a kijelzővel az erdőben. Hanna néni maga elé suttogott, és fogta Leo bácsi kezét. Anya idegesen tekingetett körbe, hátha meglátja a zseblámpa felvillanó fényét. De teljes volt mögöttük a sötétség.
Amikor jobbra észrevették a kitaposott utat és a táblát, megálltak.
– Még van egy percünk – mondta apa. Füleltek, majd hirtelen félreismerhetetlen hangot hallottak: egy farkas üvöltését.
– Mi lesz, ha nem ér vissza időben? – kérdezte anya elfúló hangon. – Nem hagyhatjuk itt Jochanant, egyedül az erdőben.
Jochanan átfogta a kezét. Nem merte megnézni, mennyi az idő.
– Érte fog jönni – mondta apa bizonytalanul.
– Már csak öt percünk van – vetette közbe halkan Leon bácsi. – Akárhogy is, indulnunk kell, mert lekéssük az időkaput.
Felállt, és rálépett a sötét útra. A többiek követték. Nemsokára jobb kéz felé egy még sötétebb tárgy körvonala bontakozott ki az éjszakából. Apa felemelte a kijelzőt. A halvány derengésben egy kövekből összetákolt kis boltívet láttak, amit majdnem teljesen benőtt a gaz.
– Ez lenne az időkapu? – kérdezte kétkedve Hanna néni.
– Azt hiszem – felelte apa, és ránézett az óratetoválásra a karján. – Még két percünk van. Mit tegyünk?
– Hanna és én mindenképp visszamegyünk – mondta Leon bácsi határozottan, és odalépett a kőkapuhoz. – Senkinek nem lenne jobb, ha maradnánk – kétkedve nézte meg magának a kis boltívet. – Hogy férünk egyáltalán mindannyian alá? – mormogta.
– Menjetek csak előre! – mondta anya reszkető hangon. – Te is, Jorge. Én itt maradok Jochanannal, és várok.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott apa. – Vagy mind megyünk, vagy egyikünk sem! – és ő is megfogta Jochanan kezét. – De a biztonság kedvéért vegyük elő a somniaverót.
Ledobta az alvóriumot a fűbe, és kotorászni kezdett a zsebében.
– Arra! Halljátok? – kérdezte hirtelen anya.
Jochanan fülelt. Nem messze izgatott hangok szűrődtek át az erdőn. Egy kutya ugatott. Anya és apa összenéztek. Az arcuk sápadtan világított a sötétben.
– Siessetek! – mondta apa Leon bácsinak és Hanna néninek.
Jochanan és a szülei egymás mellé húzódtak. Nézték, ahogy a többiek bemásznak a boltív alá, elnyújtózkodnak a földön, és várnak. A kövek hirtelen felfénylettek: eleinte egész gyengén, aztán egyre erősebben.
– Sok szerencsét! – mondta Hanna néni elfúló hangon, és megitta a varázsitalt. A feje a földre hanyatlott. Pár másodperc múlva a fény befonta a testét. Jochanan megbűvölve figyelte, ahogy a kapu egyre világosabbá és ragyogóbbá vált, míg az alatta fekvők elhalványultak és végül teljesen eltűntek.
Alighogy eltűntek, sietős léptek közeledtek az úton, és egy zseblámpa fénye pásztázta az erdőt. Apa idegesen nézett körül.
– Nem maradhatunk itt – suttogta anya. – Meg fognak találni. Gyertek, van egy ötletem! – betolta Jochanant a kapu alá, és reszkető kézzel előszedte az alvóriumot a nadrágzsebéből. – Adok belőle egy keveset Jochanannak – mondta. – Épp most számoltam ki. Menni fog! Sokat fogytam indulás óta.
Apa kétkedve nézett rá.
– Nem kéne az összeset megosztanunk?
– Nem – mondta anya nyomatékosan. – Ha nem sikerül, visszajössz értünk, és hazaviszel. Siessetek! Nem sokáig lesz már nyitva az időkapu.
Sietősen befeküdtek a kőkapu alá, szorosan egymás mellé, és kiitták az üvegcséket. Jochanan már érezte is az ismerős, hirtelen rászakadó álmosságot. A kapu felfénylett felette. Mintha sietős lépteket és hangos kiáltásokat hallott volna. Egy árnyék közeledett. Aztán elsötétült minden.
