Semmi
Neked mi a legfontosabb az életben? Számodra minek van a legnagyobb értelme? Nem is olyan könnyű a válasz, ahogy ez Janne Teller regényéből kiderül. Kamaszok keresik az élet értelmét, hogy mit miért érdemes csinálni. A lebilincselő és elgondolkodtató könyv első pár oldalát olvashatjátok most. Ennek van értelme.
Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá.
Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek.
Mi, többiek maradtunk.
Bár a tanárok igyekeztek gyorsan eltüntetni a nyomát – az osztályteremből és a fejünkből egyaránt –, valami azért mégis megmaradt bennünk Pierre Anthonból. Talán ezért történt később minden úgy, ahogy.
Augusztus második hete volt. Az égetően meleg naptól lusták és ingerlékenyek lettünk, az aszfalt csak úgy ragadt a tornacipőnk talpához. Az alma és a körte épp annyira ért meg, hogy kiválóan lehetett velük dobálózni. Nem törődtünk semmivel. Az első tanítási nap a szünidő után. Az osztályterem tisztítószer- és szünet utáni szagot árasztott. Az ablaküveg kristálytisztán mutatta a tükörképünket, és a táblán se látszott krétapornyom. A padok szabályos kettős sorban húzódtak, mint a kórházi folyosók: az évnek csak ezen az egy napján nézett ki így a tanterem. A 8/a osztály.
Leültünk a helyünkre, és nem volt kedvünk belakni a rendet.
Lesz még időnk, lesz kupi is. Csak nem ma.
Eskildsen tanár úr ugyanazzal a poénnal üdvözölt bennünket, mint minden évben: − Gyerekek, örüljetek a mai napnak! Iskola nélkül vakáció sem lenne.
Nevettünk. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy idén sem hagyta ki.
Ebben a pillanatban állt fel Pierre Anthon.
− Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. − Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.
Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokkal azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk biccentett, és kiment anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót.
Az ajtó elvigyorodott. Először láttam ilyet. Az ajtó nagy, nevető pofának tűnt, ami elnyelne, ha arra ragadtatnám magam, hogy kövessem Pierre Anthont. Hogy kire vigyorgott? Rám, mindannyiunkra.
Körbenéztem a teremben, és a kellemetlen csend azt sugallta, hogy mindez másoknak is feltűnt.
Mindenki azt várta tőlünk, hogy vigyük valamire az életben.
Valamire vinni pedig azt jelentette, hogy lesz belőlünk valaki, de ezt senki sem mondta ki hangosan. Halkan se. Egyszerűen a levegőben vagy az iskola kerítésén lógott, beköltözött a kispárnánkba vagy a plüssállatokba, melyeket, miután kiszolgáltak, igazságtalanul a padlásra vagy a pincébe száműztünk porfogónak. Eddig nem tudtam, hogy így van ez. Pierre Anthon vigyorgó ajtaja döbbentett rá. Az eszemmel még mindig nem fogtam fel, de mégis tudtam, hogy ez az igazság.
Megijedtem. Féltem Pierre Anthontól.
Félelem. Még több félelem. Annál is több félelem.
Vidéken, a se túl nagy, se túl kicsi Tæring elővárosában laktunk. Nem lehetett nagyon előkelő környéknek nevezni, de majdnem előkelőnek számított. Erre sokszor emlékeztettek bennünket, akkor is, ha senki se mondta ki hangosan. Halkan se. Sárga téglaépületek és vörösre festett kertes házak mindenütt,meg új, szürkésbarna sorházak előkerttel. És pár bérház. Akik ott laktak, azokkal nem játszottunk. Akadt néhány régi favázas ház is, és egykori tanyák, ahol már régóta nem gazdálkodtak. Aztán fehér villák is épültek Tæringben, ahol a még nálunk is majdnemelőkelőbbek éltek.
