"Rumini sokszor nem fogad szót nekem..."
2006-ban jelent meg a Rumini, a letehetetlenül izgalmas kalandregény egy vagány kisegérről. Az a siker, amit elért, mindnyájunkat váratlanul ért: megkapta az IBBY-Az Év legjobb gyerekkönyve díjat, később a nemzetközi IBBY is kitüntette, sok iskolában ajánlott olvasmány lett. De ami a legfontosabb: imádják a gyerekek! Így hát nem is maradtak el a folytatások, eltelt 10 év, és íme, hamarisan itt nyolcadik Rumini! Kovács Eszter főszerkesztő beszégetett Berg Judittal.
- Mit jelent neked Rumini? Ezzel a sorozattal indult a pályád?
- Életem egyik legnagyobb kalandja. Átvitt értelemben is, mert azt hiszem, ezáltal lettem igazán íróvá. De szó szerint is igaz: hiszen mindent, amit leírtam, gondolatban végigéltem, kipróbáltam. Rengeteg fejtörés, tervezés, fejben kalandozás és munka kellett ahhoz, hogy a nyolc kötet megszülessen, és bátran állíthatom, hogy jó néhány szereplő igazán közeli barátom lett az évek során, páran néha még hasonlítanak is rám. Sajtos Roziba például sok mindent beleírtam gyerekkori önmagamból.
- A kortárs magyar gyerekirodalom egyik legnagyobb sikere a Rumini, sok iskolában kötelező olvasmány lett. Miben látjátok a siker titkát? 
- Bennem nagyon élénken él annak az emléke, hogy milyen könyveket szerettem olvasni gyerekkoromban. Az izgalmas, fordulatos, kiszámíthatatlan történeteket szerettem, lehetőleg sok párbeszéddel. És fontos volt, hogy valamelyik szereplőnek szívesen bújjak gondolatban a bőrébe. Amikor a Ruminit írtam – az első részt még Lilunak, a nagylányomnak – ezeket a szempontokat mindig szem előtt tartottam. És szinte minden mondatot alaposan megfontoltam: Jó lesz ezt vajon Lilunak hallgatnia? Érti majd? Nem fogja unni? Fog nevetni rajta?
Egyetlen percre sem felejtettem el, hogy a saját gyerekemnek szeretném a lehető legjobb szórakozást biztosítani. A későbbi részeknél is mindig az lebegett a szemem előtt, hogy egyetlen olyan mondatot, kalandot, ötletet se írjak le, amit nem érzek igazán jónak.
- A Rumini kapcsán nemcsak könyv készült, de színház, társasjáték, póló, táska, sőt, Rumini-játszótér is. Ezzel kapcsolatban mi a legkedvesebb neked?
- Szerzőként nagyon izgalmas látni, ahogy az általam kitalált figurák önálló, tőlem sok szempontból független életet élnek. Számomra a legnagyobb élményt talán a színházi előadás létrejötte, a legnagyobb meglepetést pedig a Rumini játszótér megépülése okozta. De nagyon élveztem a társasjáték fejlesztését is, amikor rengeteg próbajáték során igyekeztünk a lehető legizgalmasabbra formálni a szabályokat.
- Volt-e arról elképzelésed, hogy nagyjából milyen hosszú lesz a sorozat, vagy inkább menet közben alakult?
- Az első rész után biztos volt, hogy fogok írni egy másodikat is, de ahhoz, hogy ilyen bátran görgessem tovább a kalandokat, szükség volt a sok lelkes visszajelzésre, az új részeket váró rajongókra is. Galléros Fecó naplója egy véletlen, pici kis ötletből nőtte ki magát, a színdarabot felkérésre írtam. De a Rumini a Fényvizeken például éveken át dédelgetett ötletem volt, szerettem volna kipróbálni, hogy lehet-e levélregény formában gyerekek számára élvezhető kalandregényt írni. Nagyon élveztem naplóregény írását is, a dráma pedig különösen nagy kihívás volt. Szívesen megpróbálkoznék a rövidebb, novellaszerű történetépítéssel is. A színház pedig számomra örök szerelem, még feltétlenül szeretnék drámát írni – gyerekeknek és felnőtteknek is.
- Ki a te kedvenc szereplőd?
- Rumini mellett legjobban Galléros Fecót, és az utolsó két részből Rozit szeretem. De íróként nagyon kedvelem a gonosz szereplőimet is, mert sok izgalmat, feszültséget, fordulatot köszönhetek az ő aljasságuknak. Márpedig ez egy író számára nagy kincs!
- Milyen volt Ruminit írni 10-5 éve, és milyen most?
- Rumini a kezdeti kis csibészből érző szívű, vagány kamasz lett. Kiskölyökként is nagyon szerettem őt, miközben igyekeztem, hogy igazán sok galibát okozzon. Nagyobb korára felelősségteljesebb, megbízhatóbb lett, bár továbbra is vannak őrült ötletei.
Annyira ismerem őt, hogy sokszor nem is fogad szót nekem. Előfordul, hogy kitalálok egy jelenetet vagy leírok néhány mondatot, és ő jelzi, hogy nem találtam el a szájába adott szavakat. Egyszerűen megérzem, hogy ő valójában most nem azt tenné, mondaná, amit én ráerőltettem. Ilyenkor legokosabb, ha hagyom, hogy azt csináljon, amit jónak lát. Elengedem a saját ötletemet és elképzelem, hogy akkor ő most hogyan is reagálna valójában. Gyakran nagyobb bajba keveredik, mint én azt magamtól szerettem volna, de így legalább mindkettőnknek kihívást jelent, hogy kimenekítsem az újabb veszedelemből.
Az első részt az ösztöneimre hagyatkozva írtam, fogalmam sem volt arról, hogyan kell regényt írni. Később sokkal tudatosabb, tapasztaltabb, rafináltabb lettem. Ez sok szempontból javára vált a sorozatnak. Ahogy készültek az újabb és újabb részek, egyre nagyobb lett bennem a feszültség, hogy meg tudjak felelni a korábbi kötetek színvonalának és az olvasók elvárásának. Minden új regény írása új félelemmel párosult: minden alkalommal úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek képes olyat írni, mint korábban. Aztán végül mindig sikerült túllendülnöm ezen, és elhinni, hogy igenis menni fog. De ezek a kétségbeesett időszakok is kellettek ahhoz, hogy aztán legyen erőm végigjárni az írás sokszor igencsak rögös útját.
- Tényleg ez az utolsó kötet?
- Most úgy gondolom, hogy igen. De néha a legváratlanabb pillanatokban támad egy új ötletem – márpedig ha véletlenül eszembe jut valami igazán jó, azt biztosan nem fogom veszni hagyni.
Berg Judit fényképét Szöllősi Mátyás készítette, a többi képet Kálmán Anna rajzolta – megtalálod őket a Rumini kapitányban!
