Ponyvát? Nekem ne!
Ha azt nehéz meghatározni, mi a gyerekirodalom, akkor az ifjúsági irodalmat - különösen annak a 14 éven felüli részét - még sokkal nehezebb meghatározni. Hiszen 16 évesen párhuzamosan olvashat az ember Dosztojevszkijt és Roald Dahlt, avagy kicsit korábban Victor Hugot és Sue Townsendet. Ahogy vannak olyan művek, amelyek átkerültek a gyerekirodalomba, noha nem gyerekeknek íródtak (pl. a János vitéz vagy a Rongyszőnyeg), így vannak olyan szépirodalmi klasszikusok, amelyek lassan lecsúsztak a korosztályt illetően az ifjúsági kategóriába - legjobb példa talán az Utas és holdvilág és a Bűn és bűnhődés, amiket az oktatás véletlen jótétményeként a legjobb korban olvashatunk.
Az angolnyelvű wikipédián az ifjúsági irodalom - amit manapság már divatosabb és pontosabb is Young Adultként emlegetni, mert ahogy a kamaszos életmód is kitolódott körülbelül az egyetem végéig, ez az irodalom is 12-25 éveseknek szól - ezen belül külön lehet választani a 10-12-15 éveseknek szóló tiniirodalmat (Teen Fiction) és a 16-25 éveseknek szóló YA irodalmat.
De mitől lesz valami ifjúsági irodalom? Leginkább attól, hogy a kiadó-író-marketinges ennek a célcsoportnak írja, adja ki, reklámozza a könyvet. Tehát nem a szövegből fakadó jellemzőktől: ezekben a könyvekben éppúgy megtalálhatók az elbeszélés változatos eszközei, mint más könyvekben: a nem lineáris cselekményvezetés, az elbeszélői nézőpontok és személyek váltakozása. Ha valamiben talán megkülönböztethetjük, akkor az elbeszélés önreflexiója az, ami feltűnően hiányzik ezekből a szövegekből - az elbeszélői én, többnyire, sértetlen.
És, bár nem kizárólagos jellemző, de általában igaz, hogy a főhős és egyben az elbeszélő kamasz (bár sokszor ugyancsak koraérett kamasz), akinek a gondolataival könnyen tudnak azonosulni az olvasók. Nagyon hatott a műfajra az off-hollywoodi és hollywoodi film: a pergő események, hirtelen váltások, látványos jelenetek kameraprespektíva-szerű leírásában.
Ebben a nagy masszában, amit ifjúsági irodalomként tesznek tehát elénk a kiadók, inkább azt nehéz megtalálni, hogy mi az, ami irodalom, mi az, ami lektűr és ami ponyva? El lehet ezeket választani? Ha másképp nem, a befogadásban mindenképp: a kortárs irodalmi közeg elvárásaihoz képest (amiket az adott közeg műveltsége alakít) lesz valami szépirodalom vagy nem, a kortárs kritikában jelenhet meg ez. Persze van-e egyáltalán ilyen kritika, amikor az amazon és goodreads/moly.hu felhasználók bejegyzései orientálnak? Nincs és van: a hobbiolvasók műveltsége csap át professzionális olvasásba egy ponton, és válik kritika közeggé, ami még sokkal több vitának és véleménynek ad helyet, és teszi ezeket egyenrangúvá. A ponyva és lektűr így elnyeri a maga helyét: abből, hogy egy jóval nagyobb és láthatóbb mintán látjuk, hogy kiknek tetszik, mi magunk azonosulhatunk ezzel a közösséggel, vagy határolhatjuk el magunkat tőle a saját ízlésünk által. Egyszerűen sokkal láthatóbbak és egyenrangúbbak lettek az olvasók és az olvasói csoportok, de egyszerűen - tapasztalatom szerint - ugyanúgy csak rá kell érezni, hogy melyik csoport jelent nekünk vonatkoztatási alapot, ahogy régen (régen? alig 5-10 éve) egy-egy kritikus személye és személyes műveltsége jelentette ezt. Lényeges egyáltalán, hogy valami szépirodalom-e? Nekem - még mindig - igen. Azt gondolom, hogy ahogy más szegmensekben is, itt is rettentően fontos a kortárs kánon kialakítása, amely nemcsak leír - bár a leírás mindig az alap - de értékel is. Természetesen ez mindig nagyon képlékeny, nem kőbe vésett. És az irodalmiság jegyei - mégiscsak - bizonyos fajta reflektáltság, az elvárásaink, képzeteink és az fikció közti feszültség erőterében foghatóak meg. Hogy minél több fa legyen abban az erdőben, amiben olyan jó eltévedni.
Érdeklődve vettem kézbe a Dream válogatás két kötetét - a közelmúltban olvastam pár olyan, Amerikában-Angliában befutott ifjúsági könyvet, ami egyszerre volt vérprofin kicentizve megírva, ami a dramaturgiát és a párbeszédeket illeti, és ugyanakkor reflektáltan kezelte a karaktereit és a saját sztoriját. Ezért pozitívan álltam az íróiskolákat kijárt, sok milliós példányban elkelt egyéb alkotókhoz. Sajnos egyik könyv - Milyen is a boldogság?, Elakadó lélegzet - sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az előbbi egy meglehetősen szimpla szerelmi történet, kellemes, nekem személy szerint unalmas, de bizonyos élethelyzetben valószínűleg érdekes strandolvasmány: a kisvárosi, szegény, egyedülálló anyukával élő leányzó előbb anonim módon levelezik a filmsztárral, majd összejönnek a fiú által irányított véletleneknek köszönhetően… talán filmben kellemes lett volna, szép tengerparti plánokkal és szomorkás zenével, másfél órában. Az Elakadó lélegzet viszont borzasztó felszínesen kezel egy igencsak fontos és érzékeny témát, a családon belüli erőszakét. Kár érte.
