Piano forte
Ez a könyv a mindent elsöprő szerelemről szól, arról a hihetetlen szenvedélyről, amelyet olyan sokan táplálnak a világon a zene iránt. És főként egy fiú, Frederico, zongorázás iránt érzett szerelme a téma.- írja a 17 éves Tipti, aki reményeink szerint több más kamasz olvasóval együtt 2014-ben a ti segítségetekre is lesz abban, hogy megismerjétek milyen ifjúsági könyvek jelennek meg, és hogy kinek miket érdemes olvasnia, vagy esetleg nem olvasnia. Mert nincs jobb kritikus azoknál, akiknek szánták a könyvet.
A fekete borító rögtön megtetszett a magányos, törött zongorával, valahogy olyan titokzatosnak hatott. Elsőre imádtam. Egyébként meg gondoltam, hogy itt van egy érdekes regény arról, hogy hogyan élte túl egy kis gyerekcsoport a földrengést az iskola alagsorába zárva, jaj, de jó, milyen izgalmas lesz... De mekkorát tévedtem. ÓRIÁSIT!
Belelapozva a regénybe, meglepetten állapítottam meg, hogy minden fejezet "címe" egy zeneszerző neve. A sort Beethoven kezdi és Mozart zárja. Ekkor már kezdtem gyanakodni, hogy mégsem arról lesz szó, hogy néhány, mellékesen zongorázni tanuló fiatal, akik egy véletlen katasztrófa folyamán beszorulnak az iskola alá, jobb híján egymást falják fel, mert ugye az éhség nagy úr, és ha a szükség úgy kívánja...
Tévedés. Igazság szerint a földrengés-téma egészen aprócskává törpült a főszereplő és egyben elbeszélő, Frederico története mellett. Frederico, bár csak tizenkilenc éves, mégis ő a gyerekek zongoratanára, lelkes, soha nem emeli fel a hangját, csak ráncolja az orrát, ha hamis hangot hall, és egy picit szerencsétlen is. Egyetlen szerelme a zongora, melyet mindenek fölé helyez. Érdekes volt végigkövetni, hogy ez a szegény nápolyi kisfiú hogyan valósítja meg az álmát, kerül, amibe kerül, hogyan tanul Lionori, a hangszerjavító mester mellett, hogyan állnak ki együtt Napoleone, a gonosz zongorabolt tulajdonos ellen.
Aztán eljön június nyolcadika, a rettegett nap, és Frederico tanítványaival beszorul az alagsorban lévő zongoraterembe. A gyerekek karaktereinek kidolgozásáról azt mondanám, hogy felemás. Néhány szereplőnek megtudjuk az egész élettörténetét, (na, jó, talán egy icipicivel kevesebbet), valakiről meg csak annyit, hogy szeret sminkelni. Így megy ez.
Ott van Marita, a széplelkű, stréber kislány, Lalla, a laza, Procopio, a butácska fiú, aki soha nem ért semmit, viszont nem sértődik meg, ha bántják, Francesca, a zsiráfméretű tizenéves, Kunwar, aki Indiából jött, és engem leginkább egy papra emlékeztet, aki akkor is ontja magából az életbölcsességeket, mikor nem kéne, és Nadia. Róla tényleg képtelen vagyok nyilatkozni. Lehet, hogy azért, mert nem figyeltem eléggé, akárhogy is, valahogy nem volt lényeges, ha képes voltam csak úgy átsiklani felette.
Kunwar "tisztelendő atya", bár ő osztotta be az élelmet, fúrta meg a fűtőcsövet, hogy ne haljanak éhen-szomjan rögtön, nagyon idegesített, és nem csak azért, mert folyamatosan szónoklatokat tartott. Egyszerűen túl jól kezelte a helyzetet, ami szerintem nem normális. Talán Maritán kívül mind rosszul reagáltak. Azért mégiscsak beszorultak egy épület alá, elzárva a külvilágtól! Ilyen helyzetben a legtöbb emberen olyan pánik lenne úrrá, hogy egyszerűen képtelenek lennének bármiről nyugodtan dönteni. Bár ő volt hülyének beállítva, a túlélést mégis Procopionak köszönhették mind, hiszen ő volt az, aki egy csomó kaját cipelt mindenhova magával, ha esetleg baj történne. A regény egyik tanulsága tehát: mindig legyen nálad túlélési felszerelés. Tartalmazzon: vizet, tartós élelmiszert, kötelet, zseblámpát, bicskát meg papírzsebkendőt.
Külön kiemelném, hogy végre a kaki-pisi nem volt tabu. Ez alatt azt értem, hogy szó volt arról is, hogy hol végezték el a dolgukat szorult helyzetükben. Ezért külön piros pont jár, mert általában az írók kerülik ezt a dolgot.
Komolyra fordítva a szót. A könyv nem egy túlélési kalauz földrengés esetére, hanem egy izgalmas, elgondolkodtató történet, mely során az is megismeri a zene hatalmas szeretetét, aki nem játszik hangszeren, aki pedig játszik, abban csak még jobban felerősíti ezt az érzést.
Final countdown:
Valami kicsi hiányérzet maradt bennem: 4,5 pont a maximális 5-ből
Kár, hogy azt a hatalmas változást, melyet az események előidéztek a szereplőkben, valahogy nem tudta megmutatni. Pedig:
"Az, ami azon a júniusi délutánon történt velünk, örökre megváltoztatott. Na tessék, máris butább vagyok Eneánál, a változások ugyanis mindig örökre szólnak, ha már nem olyan apró dologról van szó, amilyen egy karcolás vagy egy új frizura.
Az események után rájössz, hogy valaki mássá lettél – megváltoztál."
