Örökké ovis akarok maradni!
Két érzés volt erősen jelen, amikor elkezdtük olvasni Vadadi Adrienntől az Örökké óvodás maradok! című könyvet. Egy, hogy azonnal belecsöppentünk egy óvodai csoport mozgalmas és egészen élethű életébe, és ez nagyon tetszett. Én rögtön a nagyfiam Sárga csoportjának szobáját láttam magam előtt, s minden szereplőt és történést ebbe a térbe képzeltem bele. Kettő, hogy úgy éreztem magam, mint egy új óvó néni, aki reménytelenül küzd az új gyerekek nevével. Túl sokan vannak, nna, ilyenek ezek a magyar ovik. Aki az ovis mesék első kötetét olvashatta, a Leszel a barátom?-at, az már jó ismerősként üdvözli a gyerekeket, de a többiek is hamar megtanulják, hogy ki kicsoda ebben a nagyon valóságos ovis csoportban. - Emrich Krisztina ajánlója
Természetesen ez csak a kezdeti érzés volt. Minden érdeklődőnek üzenem, hogy az olvasás előrehaladtával a mozgalmas oviélet érzése megmarad, az új óvó néni-érzés pedig kb. a könyv felénél átvált régi óvó néni-érzésbe. Ja, a Peti... tudod, ő ilyen kis visszahúzódó gyerek. A Maja, meg a Dorci? Na, őket aztán nem kell félteni, talpraesettek. Szóval ilyesmi. Elkezdődik az újabb történet, és lehet találgatni, hogy ki lesz benne.
Tehát egy óvoda, pontosabban egy nagycsoportos óvodai csoport mindennapjairól szól a könyv 14 története. Érdekesen megírt történetek, noha nem szólnak semmi különösről: az egyik kisfiú sétál az udvaron és pipázik egy faággal, vagy két barátnő a sorakozókor elkezd veszekedni, hogy ki fogja a kedvenc kisfiú kezét. Nincs nagy felvezetés, hogy mi lesz a történet, pláne nem érződik a tanulság szaga, hanem szépen elkezd kígyózni a sztori, a fiú pipájából csavarhúzó, majd ecset lesz, a kislányok meg csúfolódni kezdenek a többiekkel, aztán belekeverednek valami félreértésbe. A kígyózó történetben pedig kifejezetten érdekes jelenetek vannak: a bordásfalon hegymászósat játszanak a gyerekek, nagycsoportosok gilisztát tartanak a szobájukban háziállatként, az öltözőszekrényeikre egy napra közlekedésitábla-matricákat ragasztanak (kedvenc mondatom: „- Te mi lettél? - Én? Csúszós úttest.” Ez kb. olyan, mint hogy a kisebbik fiam jele mobiltelefon volt a bölcsiben.) Gyanítom, hogy ezek az érdekességek egyfajta vágyálomból kerültek ide, de nekem abszolút tetszettek. És akkor még vannak ezek a finom kis részletek, amik hangulatot adnak a meséknek, s amik szintén ügyesen, erőltetés nélkül kerültek be. Az ovi konyhája, ahol a dadus nénitől meg lehet kérdezni, hogy mi lesz aznap ebédre (ki ne érezné rögtön a tejeskávé szagát?). A babzsákos olvasósarok. A babaház, ahova nagy nehezen hárman is beszuszakoltuk magunkat anno. A lányok sugdolózásai. A megmondalak.
Az óvónéni alapvetően egy idealizált alak: derűs hozzáállás, kötélidegek, kreatív, bölcs megoldások. Empatikus a gyerekekkel, lehajol, odaül, kérdez. És persze majdnem minden helyzetet megold, okosan, érzéssel. Legalább a könyvben legyen már jó a gyerekeknek! Ez nekünk, intézményesített gyerekeink sorsáért picit is aggódó szülőknek kis kompenzáció, a mesét hallgató gyerek pedig egyszerűen beleszerethet az óvó nénibe. Ám titkon nagyon örültem neki, hogy nem minden helyzet lesz megnyugtatóan elrendezve, vannak elvarratlan szálak, sutyiban kiosztott karmolások, csúnya szavak. Ez olyan életszagú volt.
A történetek pont elég hosszúak a hatéves fiamnak, aki már végig tud hallgatni „egészestés” mesekönyveket, amik bőven kívül esnek az 5 perces mesélési álomhatáron. Szerintem minden óvodás korú gyerek élvezné ezeket a meséket, mert tényleg róluk szólnak, abszolút hétköznapi helyzeteket jelenítenek meg, és üdítően érdekesen alakulnak a történetek. Az említett hatévest pedig talán még azért is érdekelték ezek a mesék, mert épp ezerrel nosztalgiázik a saját ovijáról, múltjáról. Úgy tűnik, ezek a mesék pedig tökéletesen alkalmasak arra, hogy az emlékeit felelevenítsék.
