Olvasósarok - Egy ódon lovagvár
Részlet Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása című könyvéből - Nils Holgersson csodálatos utazásának negyedik fejezetét olvashatod el. A könyv a Ciceró Kiadó Klasszikusok fiataloknak sorozatában jelent meg a Könyvfesztiválra.
Skane délkeleti részén, nem messze a tengertől, ódon lovagvár áll. Magas, erős kőépület, mérföldekre ellátszik a síkságon. Igaz, hogy csak háromemeletes, de olyan hatalmas, hogy a rendes lakóház, amely az udvarán áll, játék házikónak látszik mellette.
A vastag külső falak és szobafalak meg a tető boltozata minden helyet elfoglal, úgyhogy belül jóformán semminek nincs már helye. A lépcső keskeny, a folyosókon alig lehet megfordulni. Ablak csak az emeleteken van, és ott is kevés, a földszinten csak apró kémlelőnyílásokat vágtak, mert a sok ablak csökkenti a falak szilárdságát. A régi, háborús világban az emberek szerették az ilyen szilárd, komor házakat, mint ahogy nekünk ma jólesk csikorgó téli hidegben a bundánkba bújni. De később, a boldogabb, békésebb időkben már senkinek sem kellettek a kietlen, sötét, kőpadlós termek; az emberek elköltöztek a lovagvárakból olyan házakba, ahová behatol a nap fénye és melege.
Nils Holgersson csodálatos utazása idejében a mi lovagvárunkat már régen elhagyták az emberek, de azért ne higgyük, hogy lakatlan volt. A tetőormon gólyapár fészkelt, a padláson bagolypár éldegélt, a kemencében vén cirmos tanyázott, a titkos folyosókon denevérek lógtak, és a pincében pár száz feketepatkány lakott - ennyien maradtak az egykor számos patkánynépből.
A patkánynak általában nincs nagy becsülete a többi állat előtt, de ezekkel a feketepatkányokkal kivételt tettek. Minden állat tisztelettel említette őket, mert bátrak voltak a harcban és nem csüggesztette el őket a sok csapás.
Tudták róluk, hogy valamikor ők voltak az urak egész Skanéban, sőt az egész országban - övék volt minden pince, padlás, kamra és sütőház meg az istállók, templomok és paloták, pálinkafőzők és malmok. De mindenünnen kiűzték és majdnem egészen kiirtották az egykor hatalmas patkánynépet. Már csak egy-egy ódon épületben lézengett néhány közülük. Utolsó menedékhelyük, ahol még nagyobb számban megmaradtak, éppen a mi lovagvárunk volt.
Ha egy állatnép kipusztul, az többnyire az ember műve. De a fektepatkányok esetében nem így volt. Igaz, hogy emberek is harcoltak ellenük, öldösték őket, de nagy kárt nem tettek bennük. Hatalmukat egy másik állatnép törte meg, mégpedig rokonnép: a szürkepatkányok.
A Szürkék nem ősidőktől fogva éltek az országban, mint a Feketék. Holmi szegény bevándorlóktól származtak, akik mindössze száz évvel azelőtt szálltak partra Malmőben, egy lübecki hajóról. Hontalan, kiéhezett koldusok voltak: a kikötőben úszkáltak a cölöpök között, a hidak alatt, és a vízbe dobált hulladékon éltek. A városba, ahol a Feketék voltak az urak, nem merészkedtek.
De ahogy nőtt a számuk, úgy növekedett a merészségük is. Előbb csak azt a néhány elhagyott, ócska épületet foglalták el, ami a Feketéknek már nem kellett. Csatornákban és pöcegödrökben keresték táplálékukat, beérték minden rondasággal. De szívósak, igénytelenek és merészek voltak; alig néhány év alatt úgy megerősödtek, hogy kezdték kiszorítani rokonaikat Malmőből. Egymás után vették el tőlük a padlásokat, pincéket, magtárakat; kiéheztették, agyonharapdálták őket, mert a verekedéstől sem riadtak vissza.
Aztán, amikor Malmőt bevették, kisebb-nagyobb seregekre oszoltak, és elindultak az ország meghódítására. Szinte érthetetlen, miért nem fogtak össze ellenük a Feketék, miért nem mértek rájuk döntő csapást, amíg aránylag kevesen voltak. De nyilván nagyon is biztosnak érezték a hatalmukat, eszükbe se jutott, hogy elveszíthetik. Nyugodtan ültek birtokaikon, a Szürkék meg azalatt elfoglalták földjeiket, a falvakat, városaikat. Mire észbe kaptak, késő volt - kiéheztették és mindenünnen kiszorították őket. Egész Skanéban már csak ez az egy lovagváruk maradt.
A vén épület tömör kőfalaiban kevés patkánylyuk volt, és azt a keveset a Feketéknek sikerült megvédeni, úgyhogy az ellenség nem hatolhatott a várba.
Évről évre minden éjjel újra meg újra meg kellett harcolniuk velük, de hűségesen őrködtek, és halálmegvető bátorsággal harcoltak. Még eddig - hála a pompás kőfalaknak - mindig győztek.
Nem tagadjuk, hogy amíg hatalmon voltak, őket is éppen úgy megvetette minden ember és állat, mint most a Szürkéket, és ezen nincs mit csodálkozni. A patkány elrabolja az utolsó szem répát a szegények pincéjéből, meg a tojást és a pelyheseket a tyúk alól, összeharapdálja az alvó ludak lábát, száz meg száz gyalázatosságot művel. De amióta a balsors így üldözte őket, és mégis hősiesen kitartottak, s hosszú évekig fel tudták tartóztatni az ellenséget, mindenki elfelejtette régi bűneiket, és akarva-akaratlan megbámulta az egykor hatalmas nemzetségnek ezt a néhány utolsó sarját.
A lovagvár udvarán és környékén tanyázó Szürkék konokul folytatták a harcot: örökösen lesben álltak, hogy az első adandó alkalommal benyomuljanak a várba. Érthető lett volna, hogy miután az egész országot megszerezték, ezen az egy helyen most már megtűrik a Feketéket, de azt mondták, már csak becsületből sem tehetik, nem nyugodhatnak bele a vereségbe. Mondani ezt mondták, de aki ismerte őket, tudta, hogy azért fáj a foguk a lovagvárra, mert az emberek gabonát tartanak ott.
