Olvasósarok: Égig érő szerelem
Adrian, amióta az eszét tudja, Stella szomszédjában lakik. Stella egy kicsi selypít, Adrian nagyon magas, viszont legeslegjobb barátok ezer éve. Stella Egykilencvennek hívja a fiút, és egyáltalán nem zavarja, hogy nem éri fel a vállát, ha meg akarja lapogatni.
De amikor a szemben lévő elátkozott házba beköltözik Dato és családja, Stella beleszeret az új fiúba. Adriant készületlenül éri a letaglózó, kínzó szerelmi bánat, mert nem is tudta, hogy szerelmes…
2. fejezet
– Egykilencven!, mondta a telefonba a hang. Egykilencven, most nagyon ébernek kell lenned.
Adrian pont arra gondolt, hogy milyen esetlenül tartja Stella a ceruzát, ez volt az első, ami eszébe jutott. Milyen furcsa, hogy pont Stella ujjait látja maga előtt, ahogy írás közben körülfonják a ceruzát, mintha először fognák. Noha éppenséggel minden oka meglett volna rá, hogy valami mogorvábbat gondoljon, végül is legmélyebb álmából riasztotta fel a lány.
Stella.
– Mi van?
– Kezdődik, Egykilencven! Rajta, öltözz fel, kapd össze magad és ne feleselj!, hadarta Stella.
– Minden rendben?, kérdezte Adrian, kimászott az ágyból, és eltámolygott az ablakig. Hideg volt, nagyon hideg, éjféli vaksötét, az utcát tiszta hó fedte, még csak nem is derengett.
– Valaki a szemem láttára költözik be a Három Halott Házába, mondta Stella felvillanyozva, alig pöszén. Most rögtön gyere ide, valami nem stimmel, valami nekem itt rettenetesen bűzlik! Stella Maraun telefonálhatott volna Uruguayból is, vagy egy nemrég meghódított bolygóról, a földgolyó vagy a világegyetem bármely tetszőleges zugából, teljesen mindegy, Adrian akkor is odaszáguld, menet közben lekapva a dzsekijét a fogasról, vadul beletúr jobb kezével a hajába, és felpattan a legközelebbi repülőre vagy űrhajóra, és kevesebb mint öt perc alatt Stellánál terem. Hogy Stella éppenséggel a szomszédban lakott, alig pár lélegzetvételnyire, az azonban jóval bonyolultabbá tette a helyzetet. Adrian végignézett magán, és abban a pillanatban felfogta, hogy így semmiképp nem mehet át, akkor sem, ha még valamit azért felvesz. Feltűnően siralmas pizsamában volt: sötétkék és pamut, önmagában nem olyan vészes, noha elöl Tapsi Hapsi vigyorog részegen. Nem gond, tényleg, könnyedén eltakarhatta volna Tapsi Hapsit. Perdöntőbb bizonyítéka is volt azonban annak, hogy a pizsama siralmas: bár a nadrágnak rendesen a bokája alá kellett volna lógnia, csupán a vádlija közepéig ért, és napról napra feljebb kúszott. Siralmasan festett a pólója ujja is: az alkarja nagy része kilógott, minden látszott, az összesen hét anyajegy, a ritkás szőrszálak, a nagy, csupasz felületek, ahova rátetováltathatta volna valakinek a nevét, ha olyan életunt lett volna. Az volt a rossz, hogy Adrian nem tudott mit tenni a pizsamák ellen. A jó pedig, hogy nem is akart. Mert minden egyes pizsama, amit nem kellett öt hónapon belül kihajítani, győzelmi zászló volt Adrian anyukájának szemében. Ha a fia a régi pizsamáját hordta, az azt jelentette, hogy az utóbbi időben nem nőtt, és egyelőre nem óriásnövésű. Kicsit sem. Ez tényleg jó volt. A sokáig hordott pizsamáktól Adrian anyja megnyugodott, legalább egy kis időre. Sőt, még az ellógott orvosi konzultációkról is megfeledkezett néha, meg az Óriások ruhaboltjáról, és különösen arról az aggódásra okot adó tényről, hogy
a fiacskája két vagy inkább hét emelettel nagyobb, mint a kortársai.
– Egykilencven!, riasztotta fel Adriant a szinte alig pösze suttogás. Ott vagy még? Leszel szíves most rögtön átjönni?
– Stella?
Késő, Stella már letette. Adrian a tükörhöz lépett, ami évek óta lógott a ruhásszekrénye mellett, és réges-rég túl alacsonyan volt már neki, csak a csigasima álla, pár centi csigasima has, és a kettő közt ziháló Tapsi
Hapsi látszott. Adrian levette a pizsamáját, és az ágyra hajította, majd nem egészen öt perc múlva már szinte új farmerben és kapucnis pulcsiban osont be a konyhába. Bebújt a tornacipőjébe, és kilépett a hófödte teraszra. Az úgy volt, hogy… Bizton állíthatjuk, hogy pár jelentéktelen megszakítástól eltekintve Adrian és Stella itt kinn nőtt fel, pontosan ezen a helyen, ezen a teraszon, amely Adrian és Stella családjainak házát az első emeleten összekötötte, mint egy létfontosságú híd, ami nélkül lehetetlen túlélni. És tulajdonképpen lehetünk még pontosabbak, és mondhatjuk, hogy Adrian és Stella a terasz közepén álló rozsdás hintaágyon nőttek fel, már amennyire nagyok lettek, nézőpont kérdése. Itt teleltek át évről évre, szúrós gyapjútakarókba csavarva, itt töltötték a nyarakat vidáman izzadó fejjel, hasukba töltögetve egy távoli kólagyár jégbe hűtött havi termését. Stella nagymamája, Misses Elderly, akinek valójában kicsit más volt a neve, régebben mindig a Hókirálynőt olvasta nekik, és mindig megállapította, hogy Adriannak és Stellának ezerszer jobb dolga
van, mint Kaynak és Gerdának, mert ők végül is csak egy széles eresz alatt találkozgathattak, nem volt közös teraszuk, pláne nem ősöreg, nyikorgó hintaágyuk, kivételesen ízléses takarókkal felszerelve. Adrian lassan előrelopakodott a tornacipőjében a deszkákon, egyre közelebb és közelebb, éjszakai nyomokat hagyva maga után a csúszós teraszpadlón. Valahonnan hangokat hallott, nem, errefelé sosem hallani hangokat, főleg nem éjszaka, de akkor is, ezek hangok voltak, egy autó ajtaja csapódott, messze, vagy a közelben, és ki tudja, talán tényleg a Három Halott Házától hallatszik, ami sötéten lapult Stelláék háza mögött. Adrian még egy darabig fülelt, de megint csend lett, az éjszaka nesztelen volt. Érezte, hogy jéghideg lába másodperceken belül lefagy, úgyhogy végre besurrant Maraunék sötét konyhájába. Az üvegajtót nem zárták, hiszen sosem lehet tudni! Adrian úgy ismerte ezt a konyhát, mint a tenyerét, sötétben is kiigazodott a bútorok között, eltapogatózott az ajtóig, és felment a lépcsőn.
Vanília.
Kétféle vaníliaillat lengett a levegőben: Misses Elderly nőies dohányának a szaga és Stella anyukájának merész testápolója, amit naponta többször bőségesen szétkent a karján. Adrian halkan lépkedett a deszkákon, mégis mindenhol recsegett-ropogott a padló, mert öreg volt, és rég megadta már magát. Noha óvatosan, a csuklóját alig mozdítva kopogott azon a bizonyos ajtón, mégis mintha az egész ház visszhangozta volna. Valószínűleg még a kulcslyukakon is átsurrant, és bekúszott minden ajtó alá. Adrian várt, hogy moccan-e valami a házban, de még Stella se nyikkant. Pedig Adrian örült volna, ha kiszűrődik egy kis zaj a szobájából, valami Gyere be!- féleség.
