Ne félj, Léna!
Léna tizenegy éves, imád focizni, van három fiú barátja, nincs testvére, de van egy igazi legjobb barátnője. Fél a hápogó kacsáktól, de nagyon szereti a kutyákat, és szerencsére kap is egy kölcsönkutyát sétáltatásra. Csak egy baj van: apa és anya egyre többet veszekednek. Vajon hogyan lehetne kibékíteni őket?
Hogy gondjaira megoldást találjon, Léna listákat ír a listafüzetébe. Mindenről. Ez segít neki dönteni a hétköznapi helyzetekben, de olyan nehéz kérdésekben is, hogy miért érdemes felnőni és hogyan élje túl a szülei válását. Van, amit még a legszuperebb lista sem tud megváltoztatni, de végül majdnem mindennek jó vége lesz! - Vujovits Júlia ajánlója
Miért írnak az emberek listákat?
1.) Nehogy elfelejtsenek valamit
2.) Jobban át tudják gondolni a lehetőségeket
3.) Mert félnek döntést hozni
Lénára márpedig a hármas pont a leginkább jellemző. 11 évesen az ember éppen azon a határon billeg, ahol még megszámlálható számú saját döntést kell hoznia. Élete nagy részét a szülők, az iskola, a közösség szabályozza, de lassan már elkezd önállóan dönteni és belátja, hogy minden cselekedetnek következménye van. És ez a felelősség nem mindig kellemes, sőt borzasztó súlya tud lenni annak a gondolatnak, hogy minden rossz dolog vagy negatív esemény egy helytelen döntés következménye. Léna ebben a cipőben jár, de a nyomasztó belső vívódások megelőzésére egy egyszerű mechanizmust fejlesztett ki.
Mindig, amikor döntési helyzetbe kerül, gyorsan összeállít egy listát papíron vagy akár fejben és aprólékosan számba veszi a lehetőségeit. Az elv egyszerű, minden egyes opcióhoz társítunk előnyöket és hátrányokat, majd végigvéve a pro és kontra érveket egy egyszerű matematikai művelettel „kiszámítjuk”, hogy mit is kéne tennünk. És máris nem a mi hibánk, ha rosszul döntöttünk, hiszen a „logikus” utat választottuk, a lehető legjobban jártunk el. Ez remekül hangzik, hiszen nagyon felelősségteljes attitűdöt tükröz, de probléma nyilván akkor kezdődik, amikor képtelenek vagyunk úgynevezett „racionális” érvek nélkül elhatározni valamit. Az esetek nagy részében a tényekre alapozott döntés egyszerűen önámítás, hiszen ha mondjuk aközött akarok dönteni, hogy az Oroszlánkirályt vagy a Mulánt nézzem-e meg a tévében, akkor gyakorlatilag minden érv érdektelen azon kívül, hogy valójában melyikhez van kedvem. Ilyen perspektívából nézve az állandó listaírás a felelősség hárításának egy módja. Tisztázásképpen, egyáltalán nem gondolom, hogy a listák ördögtől származó dolgok és gyenge ember, aki akár egy bevásárlólistát is papírra mer vetni, csupán normális esetben a lista nem maga a döntés, hanem egy segédeszköz, ami segít gondolkodni és támasz nyújt ahhoz, hogy mi magunk, preferenciák és érzelmek alapján döntsünk az életünk irányáról.
"Azért szeretek listákat írni, mert sokat segítenek. Ha az ember megír egy listát, akkor könnyebben át tudja gondolnia dolgokat. És erre nagy szükség van néha. Legalábbis nekem, mert én soha nem tudok választani. Mindig attól félek, hogy rosszul választok."
Lista Léna, ahogy szülei nevezik, már régóta hobbiból gyártja a listákat, ám az sem véletlen, hogy ahogy lassan felborul életének megszokott rendje és úgy érzi, kicsúszik a lába alól a talaj, hirtelen kontrollálatlan listagyártásba kezd. Milyen zoknit vegyek fel? Mit reggelizzek? Milyen útvonalon menjek iskolába? Kivel beszélgessek a szünetben? És ehhez hasonló apróságokban is kezd elbizonytalanodni.
De írjunk is egy listát arról, hogy miért nehéz Léna élete:
1.) Szülei egyre furcsábban viselkednek egymással
2.) Cikizik a suliban, amiért fiúkkal barátkozik
3.) Elkezdenek nőni a mellei
Léna egyszerűen fiús lány, legszívesebb focizik, tüzet rak vagy fára mászik. Sajnos tizenévesen viszonylag természetes, hogy a többiek piszkálják emiatt, de Léna egyenesen tragikus fordulatként éli meg, hogy a mellei kezdenek kerekedni, mert attól fél, hogy ha a teste nőies lesz, már nem játszhat a fiú barátaival sem.
Ezen nem sokat segít az se, hogy az anyja időnként megjegyzésekkel traktálja, hogy „ez nem nőies, ne csináld”, „húzd ki magad, büszkének kellene lenned a testedre” és hasonlók.
Az anyjának pedig tényleg egy szava sem lehetne, mikor a saját önértékelése sincs éppen a topon.
„Éhségsztrájkba kezdek. Nem tűnik jó ötletnek. Anya is szokta csinálni, csak ő fogyókúrának hívja. Az benne a legrosszabb, hogy ilyenkor nekünk is fogyókúrázni kell, és csak egy szeletke répát vagy egy
fél salátalevelet kapunk vacsorára. És anya mindig nagyon morcos, ha fogyózik.”
A történet folyamán a szülők párkapcsolati nehézségei egészen lassan bontakoznak ki, mellékes történésekből fokozatosan adagolja a szerző az információt, ami lassan áll össze egy nagy képpé. Úgy képzelem, hogy egy gyerek is hasonlóan élheti meg a problémát. A szülők az ilyesfajta konfliktusokat hajlamosak csak a legvégső stádiumban közlik („Kislányom, apád holnaptól nem lakik velünk” és hasonlóan kifinomult módokon), de a gyerek sem vak, pontosan látja a feszültségeket, minden egyes rándulást és szemforgatást megjegyez. Az elején csak pár apróságot vesz észre és bősz agymunkával próbálja összerakni magában a puzzledarabkákat. Valami nem stimmel, de mi lehet a probléma? Először csak fals összefüggésekre jut. Például apa ma valami újdonságot főzött, anya morcos az asztalnál, tehát az étellel lehet a baj. Majd ahogy kiderül számára, hogy itt valami sokkal nagyobb léptékű dolog húzódik a háttérben, elkezd félni és furcsa dolgokat művelni. Szüleit bármi áron megpróbálja összekovácsolni, ha azon múlik, akkor akár mindkettőjüket magára haragítja, vagy éppen megjátssza magát.
„Vagyis: úgy kell tennem, mintha nem lenne semmi baj, viszont a szokásosnál kedvesebbnek kell lennem. Annyira, hogy azt gondolják: Ó, a mi drága Lénánk, egyetlen kislányunk, a kedvéért együtt kell maradnunk!”
Amikor az ehhez hasonló sorokat olvastam, kicsit megszakadt a szívem, és legszívesebben csak belépve a könyvbe megszorongattam volna a kislányt, és annyit mondtam volna, „Semmi baj, Léna.”
Mert Léna egyébként szuper jófej és szerethető karakter, minden gondolata annyira őszinte és ismerős. Mert mi is pont ilyeneken törtük a fejünket 11 évesen. Ki ne tette volna fel magában például azt az alapkérdést, hogy „miért van mindig ugyanolyan frizurájuk az öreg néniknek?”
Szerintem zseniálisan el vannak kapva a tipikus gyerekgondolatok (már ha léteznek ilyenek), de eközben szerencsére a regény stílusa mellőz mindenfajta álgyermeki édi naivkodást.
A lényegre térve tehát, kinek ajánlanám a könyvet?
1.) Akinek volt már válás a családjában
2.) Aki szokott szorongani olykor
3.) Aki valaha volt már 11 éves, vagy csak lesz, vagy éppen annyi.
