Millennium expressz 2. – A fogoly
A Millennium expressz kalandjai folytatódnak. A történelmi regénytrilógia második része az európai hajsza után nagyrészt Amerikában játszódik. Zsigát New Yorkban látjuk viszont, ahol Randássy és bandája foglyaként tengeti életét egy egészen különleges helyen. A regény első fejezetének részletéből megtudhatod, pontosan hová is került a Millennium egykori utasa.
A Szabadság-szobor rabjai
New York, 1896. június 26. péntek, 7 óra 16 perc
Mikor Zsiga résnyire nyitotta a szemét, úgy érezte, menten megvakul, mert a felkelő nap fényét visszaverte fölötte a Szabadság-szobor aranyozott fáklyalángja. „Képtelenség így aludni!” – gondolta a fiú, és fejére húzta szakadt plédjét. Bár szeretett a magasban, szabad ég alatt éjszakázni – pár éve épp ezért építette meg titokban a kuckót a Millennium expressz tetején –, de ez a magasság még neki is sok volt. A talapzat aljától kilencvenhárom méternyi távolság (vagy háromszázöt láb és egy hüvelyk, ahogy az USA-ban számították), nos, elég hátborzongató hely egy hálószobának, ahol a plafon a csillagos ég, szünet nélkül zúg a sós ízű tengeri szél, az ember fejére pottyantó sirályok vijjogását pedig csak az óceánjárók felharsanó hajókürtje nyomja el egy-egy pillanatra.
Zsiga az összes adatot fejből tudta az Újvilág leghíresebb emlékművéről, hiszen legalább százszor hallotta már az idegenvezetők monológját. Napról napra egyre jobban belejött az angolba, de egy hónapnyi raboskodás után teljesen hidegen hagyta, hogy a Szabadság-szobor teljes testhossza száztizenegy láb, az orra négy láb és hat hüvelyk, a szája meg három. Eleinte kedve lett volna végigsétálni a szobor fején, hogy ellenőrizze az idegenvezetők bemagolt adatait, de minden lépését több őr figyelte, úgyhogy gyorsan elment a kedve az amúgy is nyaktörőnek ígérkező kirándulástól.
Az sem kerülte el Zsiga figyelmét, hogy a szobor lába mellett gigantikus rablánc széttört darabjai hevertek. A franciák ajándéka a függetlenségi nyilatkozat századik évfordulójára született, a Szabadság-szobor tehát az általános vélekedés értelmében az elnyomás rabláncait tapossa el, és kezében a felvilágosodás fáklyájával dacol az idővel. Az évek során azonban olyan vélemények is születtek, hogy a lánccal a felszabadított déli rabszolgáknak kívántak emléket állítani.
De Zsigát most egyáltalán nem érdekelte a szobor. Ezen a fullasztó nyári reggelen nem akart egyebet, mint minél tovább húzni az elkerülhetetlen és szégyenteljes munka megkezdését. Már ha munkának lehet nevezni, hogy egész álló nap fel-alá járkál Lady Liberty fejében, mint egy kósza gondolat, és a többi embert kémleli. A szobor koronájába tóduló turistákat nem szólíthatta meg, nehogy kijuttathasson velük valami üzenetet a Szabadság szigetéről. Az maradt az egyetlen kapcsolata a külvilággal, hogy egy pillanatra a látogatókhoz ér, miközben a pazar látványtól elvarázsolva bámulják a koronába épített kilátó ablakain át Manhattan egyre magasabbra törő épületeit, és ellopja tőlük, ami a keze ügyébe kerül – pénztárcát, zsebórát, vagy bármit, ami pénzzé tehető.
Az első napokban többször előfordult, hogy az óvatosabb, szemfülesebb turisták megneszelték a zsebtolvaj ügyködését, és rendőrért kiáltottak. Zsiga ilyenkor mindig halálra rémült, az őrök pedig azonnal megjelentek a színen, nyakon csípték, és ahogy visszaszolgáltatták a zsebekből kicsalt vagyontárgyakat, gumibottal ütlegelve kivezették a fiút a végeláthatatlanul hosszú csigalépcsőn.
Zsiga gyerekkora óta irtózott az egyenruhás hivatali személyektől, amiben nagy szerep jutott a Millennium fekete bárányának: a magát kalauznak képzelő Dezsőnek. Pedig a marcona őrök határozott fellépése ugyanúgy színjáték volt, mint Dezsőke fontoskodó jegykezelése. A lefizetett őrök mind elfogadták Randássy és Kirpics nyomozó ajánlatát, és csak akkor avatkoztak bele a zsebtolvajok ténykedésébe, ha a károsult is tudomást szerzett a dologról. Cserébe Zsiga szoborba zárt sorstársaival együtt büntetlenül ürítette ki a többnyire jól megtömött zsebeket meg táskákat, az őrök pedig megkapták a zsákmányból a maguk részét.
Csak a piszkos munkát végző utcakölykök nem láttak viszont egy pennyt sem az elrabolt holmik árából; örülhettek, ha nem verték el őket esténként egy-egy rosszabbul sikerült nap után. A záróra beköszöntével nekik is el kellett hagyniuk a koronát, és üres gyomorral levánszorogni a lépcsőn, nehogy a turisták gyanút fogjanak. Az emlékmű területét azonban nem hagyhatták el, hanem a mosdóban várakoztak, míg az utolsó látogató is elhagyta a Szabadság szigetét, az ő nyomorúságos fogságuk színhelyét. A száraz kétszersültet ropogtatva Zsigának minden áldott nap eszébe jutott Lujza nővér utánozhatatlan főztje. Na, meg a Senki szigetén, vagyis az Ada Kaleh-n töltött idő, ahol barátaival elmélyült a kardforgatás tudományában, és a balzsamos tavaszi éjszakákon Teriről álmodozott.
Teri… A végzetes májusi nap óta az tartotta benne a lelket, hogy szerelme újra biztonságban él a családjával, és a lehető legmesszebb került eszelős elrablójától, aki azóta, hogy Godard léghajója a levegőbe emelkedett velük, minden alkalmat megragadott, hogy kínozza és megalázza Zsigát. A fiú lassanként hozzászokott a szüntelen testi gyötrelemhez, de a sok lelki megpróbáltatás és a teljes elszigeteltség sok álmatlan éjszakát hozott. Eleinte a korona panorámatermébe vackolódott be a többi zsebtolvajjal együtt, a fülledt nyári melegben viszont megengedték nekik, hogy egy éjszaka ketten közülük a szobor jobb karjában vezető létrán felmásszanak a fáklyáig, és a szabadban aludjanak. Aztán a nappal együtt keltek, az éjjeli menedékhely minden nyomát eltüntették, és mire az első őrök felslattyogtak a teremig a kongó szobortestben kanyargó csigalépcsőn, a padló és az ablaktáblák úgy ragyogtak a hajnali suvikszolástól, mint az aranyozott fáklyaláng Lady Liberty kezében.
Zsiga különös módszert fejlesztett ki magában, hogy legalább néhány órát tudjon aludni: kis bárányok számlálgatása helyett zsolozsmázni kezdte magában az idegenvezetők szóról szóra egyező szövegét, és amikor ahhoz a részhez ért, hogy „…a belső tervezési munkálatokat Gustave Eiffel végezte”, mindig eszébe jutott Teri.
Elképzelte, ahogy együtt lófrálnak Párizs utcáin, órákig dobálják a pétanque-golyókat a helyi öregurakkal, aztán fellifteznek az Eiffel-torony tetejére. Zsiga ennél a résznél már nem a Szabadság-szobor rabja; a liftből kilépve szótlanul nézi, ahogy Teri hajába belekap a szél, és a szeme elé fújja a tincseket…
