Mesetenisz
Különleges kalandra hívtuk Berg Juditot és Kertész Erzsit: arra kértük őket, hogy a nyári hőségben írjanak egy közös mesét. A kaland úgy zajlott, mint egy teniszmeccs: Erzsi szervált, azaz megírta az első bekezdéseket, aztán Judit fűzte tovább a történetet. Így állt össze a hat részből felépülő mese, melyet most hat részletben közlünk. Érdemes minden nap visszatérni, mert nap-nap után bővülni fog a mese...
1. (Kertész Erzsi)
Kiki gyors mozdulattal csúsztatta a dobozt a táskába. Úgy tűnt, senki nem vette észre, ahogy leemeli a polcról. Tenyérnyi, festett fadoboz, pontosan olyan, mint a képeken. A tetején ott az a különös felirat, ha jól emlékszik, valami madarakról szól. És meglepően nehéz is, olyan, mintha súlyos titkot rejtene. Felnézett. Egy rémes pillanatra úgy tűnt, hogy D.R. éppen őt figyeli. Kikiből kiszaladt az erő, a térde megroggyant, de aztán vágott egy grimaszt, és gyorsan elhessegette magától a szorongató érzést. Biztosan csak képzelődött.
Hazafelé menet újra rátört a félelem. Vállát mázsás súlyként húzta a doboz a táska mélyén. Nem viheti be a lakásba, legfeljebb később, ha már elaludtak. Még az hiányzik, hogy megtalálják nála! Egy darabig tétován ácsorgott a ház előtt, majd lopva körülnézett, leguggolt, és egy közeli, betonból öntött virágláda alá csúsztatta.
Aztán csak ült az ágyon, és várta, hogy elcsendesedjen a ház.
Talán most… Tizenegy múlt. Végre! Akkor most lemegy érte.
2. (Berg Judit)
Kiki lábujjhegyen settenkedett ki a házból. Az utcára érve óvatosan körülnézett. Közel s távol teremtett lelket nem látott, ezen a környéken nem szokás tizenegy után kint mászkálni. A kőláda, ahová a dobozt rejtette, kívül esett az utcai lámpa fényén, így ha véletlenül elő is bukkanna valaki, Kikinek nem kell attól tartania, hogy észreveszik. Még egyszer körülnézett, aztán a ládához sietett, letérdelt, és kihúzta alóla a kis dobozt, amelyet olyan régóta keresett már. Ha igaz, amit a könyvben olvasott róla, akkor talán még ma éjszaka sikerülhet Gerda nyomára bukkannia! Gyerünk vissza a házba, hogy végre közelről is szemügyre vehesse a szerzeményét!
A sarok felől hirtelen csörömpölés és ordítás hangzott fel. A közelgő alak egy pillanatra megtorpant, és hátrafordult, hogy megnézze, honnan ered a lárma. Kiki ezt a pillanatot használta fel. Megpördült, és lélekszakadva rohanni kezdett az ellenkező irányba, az elhagyatott városrész felé. Futott, minden sarkon befordult, sövényeket ugrott át, a sötét utcákat, benőtt kerteket kereste, hogy eltűnhessen. Szerencséje volt. Az ismeretlen későn ocsúdott, és mire Kiki nyomába eredt, a fiúnak sikerült egy kis előnyre szert tennie. A következő ház évek óta elhagyatottan áll, az üldöző még nem fordult be a sarkon, így Kiki beugrott egy törött földszinti ablakon át az épületbe, és az ablak alatt meglapult. Tíz másodperc múlva hallotta, ahogy az ismeretlen dübörgő léptekkel továbbrohan az utcán, Kiki nyomát keresve.
A fiú megkönnyebbülten sóhajtott. Megint sikerült megmenekülnie, és a kis, festett ládika is sértetlenül lapul a zsebében. Talán végre eljött az idő, hogy felhasználja!
3. (Kertész Erzsi)
Törött búrájú utcai lámpa fénye szűrődött be a búvóhelyre. Kiki megbizonyosodott arról, hogy minden csendes, és először óvatos, majd egyre türelmetlenebb mozdulatokkal feszegetni kezdte a láda fedelét. Nem nyílik! Idegesen tapogatta maga körül a földet, hátha talál egy darab vasat, amivel felnyithatja. Finoman megrázta a dobozt. Fém koppant tompán a fán. Talán valami érme van benne? A tenyere nyirkos volt az izzadságtól, de újra nekiesett a fedélnek, ezúttal a körmével feszegette. A ládika fedele végre kilazult, és aztán kinyílt!
Kiki tanácstalanul bámulta a tenyerén heverő, finoman megmunkált, réz színű kulcsot. Megpróbálta felidézni, hogy mit is olvasott még abban a könyvben, amit Gerda mutatott neki, de semmi nem jutott eszébe. Igazából csakis a lány kedvéért emelte el a dobozt a boltból, mert ő azt állította, hogy régen a családja tulajdonában volt. Amíg el nem lopták tőlük. De most fogalma sincs, hogyan tovább. Gerda pedig eltűnt!
Mit tegyen? Kiki egészen közel állt ahhoz, hogy kétségbe essen. Dühösen lecsapta a ládika fedelét, és akkor újra szemébe ötlött a különös felirat. Az talán nyomra vezeti majd! A gyér világításban erőltetnie kellett a szemét, hogy el tudja olvasni a kopott, cirádás betűket. Nehezen állt össze a szöveg. Kiki többször is végigolvasta, de nem lett tőle okosabb. Úgy hangzott az egész, mint egy különös vers, vagy egy ósdi rejtvény:
„Galamb mutatja az utat,
Sas őrzi a fészket.
A titok fölött holló köröz,
A veréb nem közönséges madár.”
Kiki pár pillanatig zavarodottan bámult maga elé. Mi ez, valami madárhatározó? Vajon mit akarnak ezzel a sok zagyvasággal? A veréb igenis közönséges madár. Sast még nem nagyon látott közelről, a hollók meg főleg a mesékben szerepelnek, na, és a galamb… Hát galambból aztán bőven van a városban. Galambok mindenütt. Túl sok is van belőle.
És akkor hirtelen eszébe jutott a Galamb utca. Az is itt van, nem messze. Igen, ez lehetséges. Hiszen a galamb mutatja az utat! Talán tényleg a madarak fedik föl a titkot, csak nyitott szemmel kell járnia. Lelkesedésében először majdnem nekiiramodott, hogy egyenest a Galamb utcába rohanjon, de aztán megtorpant. Jól tudta, melyik az az utca, ám a városban kószálva eddig valahogy igyekezett elkerülni. Kissé nyomasztónak érezte azokat az ódon házakat, meg a túlburjánzó kerteket az évszázados fákkal.
Aztán mégis összeszedte magát, kilopakodott az épületből, és miután megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő, már futott is a Galamb utca irányába.
4. (Berg Judit)
Ahogy egyre közelebb ért a hajdan elegánsnak számító, mára inkább kísérteties hatást keltő villanegyedhez, fokozatosan lassított a tempón. Voltaképpen hová is siet ennyire az éjszaka közepén? Nem túl valószínű, hogy a csillagok állása fogja nyomra vezetni. Ha várja is a Galamb utcában valamilyen jelzés, szinte biztos, hogy nem éjszaka fogja észrevenni. Ha sötétedés után válna csak láthatóvá a jel, akkor bagoly is szerepelne a ládika tetejébe karcolt leírásban!
Már majdnem úgy döntött, hogy visszafordul, és inkább a saját ágyában várja meg a reggelt, hogy napvilágnál pihentebben folytathassa a nyomozást, amikor két gondolat is átfutott a fején. Egyrészt, az üldözője, mivel végképp elvesztette a nyomát, lehet, hogy visszatér a házhoz, azt remélve, hogy előbb-utóbb Kiki is hazamegy majd. Vagyis otthon ezentúl nincs biztonságban. Másrészt viszont köztudomású, hogy a madarak a hajnal első sugaraira felébrednek és kirepülnek. Talán korán reggel megtudhat valamit, ami a nappali forgalomban rejtve marad.
A Galamb utca békésen szunyókált. A sárga utcalámpák fénye szinte elveszett a nagy fák lombjainak sűrűjében. Jómódú családok, diplomaták, gazdag különcök éltek itt hajdanán. Vajon Gerda felmenői is itt laktak valamelyik épületben? Kiki kétszer végigsétált a kihalt utcán, a névtáblákat böngészve és a házakat vizslatva, de sem árulkodó nevet, sem gyanús épületet nem talált. Napkeltéig még néhány órát kell várakoznia. De hol? A kerteket kutyák őrzik, és a nyílt utca sem biztonságos.
Végül észrevett egy terebélyes platánfát, amelynek járda fölé nyúló, széles alsó ága szinte függőágyként hívogatta. A fa alatt árválkodó utcai pad támlájáról pont fel tudta tornászni magát. Sikerült kényelmesen elhelyezkednie, hogy oldalról több kisebb ág is támasztotta, így nem kellett félnie attól, hogy félálomban esetleg lepottyan. Persze eszében sem volt elaludni! Tudta, hogy ébren kell figyelnie a környék minden rezdülését!
A kukásautó dudálására ébredt. Első pillanatban nem tudta hol van, be akart fordulni a fal felé, hogy még aludjon egy picit, de a mozdulattól megbillent és kis híján lezuhant. Egy pillanat alatt kiszállt a szeméből az álom! Hiszen a Galamb utcában őrködik és éppen nyomravezető jeleket kellene keresnie! Ehelyett elgémberedve, sajgó porcikákkal gubbaszt egy fán, ahonnét ráadásul lemászni sem tud, mert egy öreg, kontyos, vállkendős nénike éppen az ő mászópadján üldögél.
A kukásautó közben továbbhaladt, és Kiki végre megértette, miért ücsörög a néni korán reggel a padon. Madarakat etet! Az autó hangjára a galambok felröppentek a szemközti ház tetejére, de máris visszatértek, és izgatott topogással örvénylettek a néni lába körül, aki kosarából szárított kenyérdarabkákat és magot szórt a tülekedőknek. Időnként, ha nagyobb, hangosabb autó hajtott végig az utcán, a galambok felszálltak, leírtak egy kört a magasban, aztán megpihentek a szemközti ház tetején. Soha nem szálltak máshová, mindig csak erre az egy házra, amely lezárt spalettái és elvadult kertje miatt a többinél is régebbi hangulatot árasztott. De a madarak nem ücsörögtek sokáig a kémény mellett, pár perc elteltével mindig visszatértek a padhoz.
Kiki mocorogni kezdett. Jólesett volna kinyújtóznia, meg aztán pisilnie is kellett, gyomra egyre türelmetlenebb korgása pedig arra figyelmeztetett, hogy nemcsak a galambok szeretnek reggelizni.
5. (Kertész Erzsi)
A kenyérmorzsa végre elfogyott, és a néni szedelőzködni kezdett. Épp ideje volt, mert Kiki gyomra olyan hangosan korgott, hogy félő volt, az idős hölgy meghallja, és felpillant a lombok közé. Nehezen tudta volna neki megmagyarázni, hogy mit keres ott.
Igazából egy sast keresett, de ezen a fán reménytelen volt a helyzet. Kiki arra gondolt, hogy ha a környéken akár egyetlen árva sas is körözne, akkor a galambok nem burukkolnának ilyen nagy lelki nyugalommal a közeli háztetőn. Egy alkalmas pillanatban lecsusszant a fáról, és eltöprengett, hogyan tehetne szert valami reggelire.
Gondolkodni sem tud, amíg ennyire éhes!
Ekkor megakadt a szeme a padon heverő papírzacskón. Biztosan a néni bevásárlószatyrából csúszott ki. Reménykedve kukkantott bele, aztán elfintorodott. Spenótos batyu. Kiki tudta, hogy a közeli pékség egyik slágere ez a péksütemény, bár inkább az anyukák rajongtak érte, nem a gyerekek. Mindegy, a semminél azért jobb. Méla undorral harapott bele a spenótos batyuba, és meglepődve állapította meg, hogy nem is olyan szörnyű. Megevett három darabot, a maradék kettőt pedig zsebre rakta, mert hosszúnak ígérkezett ez a hajsza a madarak után.
Ahogy mindez az eszébe ötlött, újra elkomorult. Az rendben van, hogy a galambok csak úgy nyüzsögnek a Galamb utcában, de sast továbbra sem lát sehol. Talán körül kellene néznie abban a szemközti házban? Kiki úgy döntött, hogy megpróbálja. Az utcára nyíló vasrácsos kapu szerencsére résnyire nyitva van, és egy próbát biztosan megér a dolog.
Nehezen vallotta be magának, hogy bár világos nappal van, és a város megszokott morajlása veszi körül, mégsem szívesen lép be abba a kertbe. A sűrű lombok alatt túl nagy a félhomály. Az aljnövényzet teljesen elburjánzott, és a valaha gondozott, parkszerű kert most inkább dzsungelre hasonlít. Kiki úgy döntött, hogy először tesz egy kört a ház körül, hátha épp odakint talál valami sasra utaló jelet. A zegzugos épületet utána is ráér feltérképezni. Már ha egyáltalán képes lesz oda bejutni.
Óvatos léptekkel, lassan sétált a ház körül. Fel volt készülve rá, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy lakó, és megkérdezheti, ugyan mi járatban van errefelé. Kiki úgy döntött, hogy tanácstalanul pislog majd, és azt válaszolja, hogy eltévedt. Már-már feladta a reményt, hogy rábukkanhat valami nyomra a kertben, amikor fehéren virágzó jázminbokrok gyűrűjében megpillantotta a szobrot.
Réges-régi kőszobor volt, egy lovagi öltözetű férfit ábrázolt. Egyenes tartása, vállára omló hullámos haja és horgas orra méltóságteljessé tették a megjelenését. Kikinek különösen az oldalán lógó, szépen megmunkált kard tetszett. A kőszobrot több helyen is moha lepte, és a páncélján látszott, hogy a galambok előszeretettel tanyáznak a vállán. Kiki megcsodálta, aztán már indult volna, hogy felderítse a házat, amikor pillantása a szobor talapzatára siklott, ahova a lovag nevét vésték.
„Sasorrú Stefán ” – olvasta feliratot.
6. (Berg Judit)
Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Ez nem lehet véletlen! Egészen biztos, hogy Sasorrú Stefán a második nyom. Hogy is szólt a versike?
„Galamb mutatja az utat,
Sas őrzi a fészket.
A titok fölött holló köröz,
A veréb nem közönséges madár.”
A Galamb utcai galambok idevezették, és most itt ez a sasorrú kőszobor, amelyik a fészket őrzi. De milyen fészket? Felnézett az égre, hátha meglát egy feje felett köröző hollót, ami továbbvezeti, de csalódottan vette tudomásul, hogy a rejtvénynek ennél bonyolultabb a megoldása. Nyilvánvalóan először a fészket kell megtalálnia, és ez ebben az elvadult kertben cseppet sem lesz egyszerű.
A következő félórát azzal töltötte, hogy a szobor körül magasodó fák és sűrűn összenőtt bokrok között kúszott, mászott, nyújtózkodott, hátha észrevesz egy ágak közé font madárfészket. A bozótos cseppet sem volt vendégmarasztaló hely, visszacsapódó ágak, ruhájába kapaszkodó tüskék, pókhálók nehezítették a mozgását. Ám hiába kukkantott be a legrejtettebb zugokba is, és kapaszkodott fel a fák törzsén, nem járt sikerrel. Végül izzadtan, kócosan, elkeseredetten kecmergett ki a sűrűből. Sem gondosan szőtt énekesmadár-fészket, sem kuszán összetákolt galambfészket, de még egy odút sem sikerült találnia.
Pedig Stefán lovag itt áll, ki tudja mióta, és csak arra vár, hogy valaki megfejtse a rejtvényt. Igaz, kicsit elhagyatott szegény, a bozótos mélyén a madarakon kívül nem sok látogatója akad.
– Furcsa, hogy a háziak hagyták így elvadulni a kertet – tűnődött Kiki. – Egy ilyen hatalmas ház, ekkora kerttel igazi családi fészek lehetne! Ha én laknék itt, biztos gyönyörűen megcsinálnám, és a barátaim mindig hozzánk járnának játszani, bújócskázni.
Hirtelen megmerevedett. Családi fészek, hát persze! Lehet, hogy a rejtélyes verssor nem szó szerint értendő, hanem a Sasorrú a családi fészket, vagyis a házat őrzi! Gyerünk vissza!
Bár az elmúlt félórában, amíg a sűrűben keresgélt, meggyőződésévé vált, hogy a ház teljesen üres, mégis lábujjhegyen, óvatosan közelítette meg a bejáratot. A földszinti spaletták is zárva voltak, többségüket finom pókhálóréteg borította, amelyben nemcsak rovarok, hanem pici falevéldarabkák és termések is fennakadtak. Itt bizony ősz óta senki sem szellőztetett!
Kiki, bátorságát összeszedve, az ajtóhoz lépett és megnyomta a csengőt. Ha netán mégis lakik valaki a házban, ne mondhassa, hogy csak úgy rátörte az ajtót. De nem érkezett válasz. Kicsit felbátorodva újra becsöngetett, majd egy perc várakozás után lenyomta a kilincset. Zárva volt. Kiki elgondolkozott. Egy kerítésen vagy nyitott ablakon bemászni sem szép dolog, de egy lezárt épület ajtaját feltörni még sokkal rosszabb. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán eszébe jutott Gerda. Talán ez az épület rejti a titkot, ami elvezet hozzá! Nem tudja, mi történt a lánnyal, de az biztos, hogy bajba keveredett, és neki, Kikinek kell segíteni rajta. Ha fel kell hozzá törni egy bezárt ajtót, hát legyen!
De miért kell feltörni? Hiszen ott lapul a zsebében a rézkulcs, amit a dobozban talált! Előhúzta és a zárba illesztette. Eddig jó. A kulcs elsőre elakadt, de kis feszegetés után sikerült elfordítania. Újra lenyomta a kilincset, mire az ajtó nyikorogva feltárult.
