Még egy sárga kanapé
Az ifjúsági naplóregények aranykorukat élik. Leiner Laura sorozata, a Szent Johanna Gimi óta elég magasan van a léc, de érdemes megemlíteni a teljesség igénye nélkül Kalapos Éva, Maros Edit és Gévai Csilla regényeit is, melyek szintén nagy olvasótáborral rendelkeznek. Most az eddig gyerekkönyvekkel foglalkozó L. Molnár Edit is beállt a sorba, és megpróbált valami újat mutatni. – Navratil Dominika ajánlója.
De vajon miben más A sárga kanapé 2., mint a többi ilyen regény? Más-e egyáltalán? Tartogat valami újat, vagy csak a szokásosat kapjuk meg új köntösben?
Manapság minden jóravaló ifjúsági regény a társadalmi elvárásokról és kirekesztettségről beszél, lásd James Lecesne Trevorját vagy családi problémákat feszeget, mint A muter meg a dzsinnek, netán hitbeli kérdéseket taglal a Lídia, 16 és nincs ez másképp A sárga kanapéban sem. Ezekről a dolgokról igenis beszélni kell, és ha a tizenéveseket megszólítva lehet erről beszélni, az mindenképpen hasznos. De a vaskos társadalmi kérdések mellett, ha az ember csak szeretne kikapcsolni, és belefeledkezni abba, hogy milyen problémák körül forog egy átlagos tinédzser élete, ez a könyv akkor is tökéletes választás.
Kisó – a napló tulajdonosa és egyben a regény főszereplője – átlagosabb már nem is lehetne. Nem ő a legjobb csaj az iskolában, de nem is csúnya, nem kiemelkedő semmiben, de nem is a legrosszabb, nem váltak el a szülei, sőt, boldog házasságban élnek, a nagyi laza és a barátok is jófejek. Azt is gondolhatnánk, hogy egy ilyen alapállás könnyen felszínessé is tehetné a történetet, L. Molnár Edit azonban tesz róla, hogy a regény végig érdekfeszítő maradjon. Itt van például a nagymama betegsége vagy az első szexuális élménytől való félelem – de nem ezek köré a problémák köré épül fel a cselekmény. És az egészben az a legizgalmasabb, hogy a szerző nem egy bizonyos probléma köré fűzi a történetet, hanem csak csapongunk előre az időben, Kisó éli az életét, és ezt részletesebben, néha csak pár sorban megosztja a naplójával, hogy tanult-e a matekdogára, hogy Scrabble-özött a nagymamával, és persze hogy mi a helyzet a fiúkkal, meg hogy összeveszett a barátnőjével.
A könyv másik különlegessége az izgalmas kivitelezés. Ahogy egy valós naplót is el tudunk képzelni a lapok közé rejtett régi mozijegyekkel, fényképekkel és kitépett füzetlapokkal, éppen úgy kapjuk kézhez a könyvet is, és az olvasás élménye mellé így vegyül egy csipet nosztalgia, mikor rácsodálkozunk egy régi bérletre (Nahát, ez tényleg így nézett ki anno!) amikor számunkra is ismerős játékokkal, például a Dixittel játszanak, akkor mi is kedvet kapunk hozzá, és szívesen leülnénk egy közös Walking Dead-ezésre. Kisó tinédzserkora bármelyikünk tinédzserkora lehetne, ezért olvasás közben olyan, mintha a saját életünk egy alternatívájába nyernénk bepillantást.
A regény olvasása során felmerült nagy kérdés mindezek ellenére azonban, hogy meddig tudja lekötni a figyelmet az, ha valakinek teljesen átlagos az élete. Az első sikerén felbuzdulva ugyanis a második rész majdnem kétszer olyan vastag és kétszer olyan nehéz (ha ez hatványozódik, a harmadik résszel vigyázzanak majd a tömegközlekedve olvasók, nem lesz könnyű darab), szerencsére a dizájn azonban megmaradt, és az illusztráció nagyszerű hangulati aláfestést ad az egyes naplóbejegyzéseknek.
Válaszolva az imént feltett kérdésre: úgy gondolom, nem kielégítő egy mai olvasó számára egy átlagos élet tündérmeséje, miután már olyan nagy horderejű ifjúsági regények is léteznek, mint Janne Teller létértelmet kereső Semmije vagy az apa pedofilbotrányát is taglaló Száz óra sötétség. Az első rész – minden pozitívuma ellenére – limonádéjellege után az írónő is így gondolhatta ezt, hiszen a második részben már olyan komoly, nehéz témák is felmerülnek, mint az öngyilkossági kísérlet vagy a halál feldolgozásának kérdése, bár mindez nagyon finoman, éppen csak a felszínt megkapargatva, és nagyon jó érzékkel a második rész végére hagyva a problémákat. Szóval akinek bejött az első két rész, az már biztosan tűkön ülve várja a folytatást.
